Magyar Hiradó, 1976. július-december (68. évfolyam, 27-52. szám)
1976-08-19 / 34. szám
10. OLDAL MAGYAR HÍRADÓ A KOCSMA ÉS A HALHATATLANSÁG Irta: KUTASI KOVÁCS LAJOS A kocsmaasztalnál ülök Óbudán, hallgatom a zenét és az írói halhatatlanságon tűnődöm. A magyar irodalomnak különös, magányos alakja, szinte valószínűtlen ködlovagja volt Krúdy Gyula. A Nyírségből került föl a századforduló táján Pestre, ahol megmarad! talányos nomádnak a nagyváros vadonában. Szálas, magas alakja évtizedekig hozzátartozott a pesti éjszakai élethez, a legendás magyar bohémvilághoz, mely minden csábitó látszat ellenére se volt olyan derűs, könnyed, mint a kívülállók gondolják. Az is igaz, hogy tükrös kávéházaival, cifra abroszu kocsmáival, frakkos főpincéreivei, festett hajú éjszakai tündéreivel, a darvadozó korhelyekkel, márvány asztalon, kávé mellett Kutasi Korán Lajos vagy két fröccs között remekműveket iró költőivel, Íróival, vázlatokat rajzoló művészeivel, krakéler ficsurjaival, maratoni kártyásaival, állástalan artistáival valami olyan színes világot jelentett, mint az a párizsi, melyet a legnagyobb művészek egyike, az ősi grófi családból halhatatlanná „züllött” festő Toulouse-Lautrec örökített meg mesterien. Voltak önnek a pesti bohém világnak óriásai, hisz oda tartozott az ős-Kajánként bolyongó Ady, a sziporkázó fiatal Karinthy, a színes tintákról álmodozó Kosztolányi, a rövidlátó szemmel a valóságon túl látó Chohtoky — de kivált Szinbád, a Hajós: Krúdy Gyula. Két világháború véresője, történelmi-társadalmi földrengések tektonikus mozgásai elsodorták ezt a magyar bohémvilágot, mely álomból és valóságból volt összegyúrva. Már az első világháború után is csak roncsi maradtak s mint magányos Don Quijote bolyongott e romvilágban Krúdy, hogy a kocsmaasztalok, a szürkülő kávéházak, a szikkadó pesti éjszaka fényében, mellékesen és szinte játszva megiija remekműveit, szétszórva gazdag szellemi kincseit, pazarló Dáriusként. Krúdy a harmincas évek elején halt meg és, mint Márai irta Szinbád könyvének ajánlásában, világa is utána halt. Az írók meghalnak, de írásaiknak megvan a maguk külön élete. Krúdy életében nem tartozott a sikeres és népszerű irók közé. Tulajdonképpen a vörös postakocsi” című regénye volt az egyetlen sikeres könyve. Krudyt nem az olvasók olvasták és tartották számon, hanem az irók. Anyagi gondokkal küszködött örökösen s ebben legalább annyi szerepe volt mellőzésének, mint sajátos életformájának. A Krudy-irások húsz évvel az iró halála után páratlan módon fölragyogtak. Egyik legolvasottabb írónk lett. Újságok hasábjain megjelent írásainak százait gyűjtötték kötetbe, regényei és novellái mellett. Óbudán felállították az iró szobrát és a Mókus utcában emléktáblával jelölték meg egykori otthonát. Krúdy megkapta a méltó elismerést s helyét a magyar irodalom Pantheonjában. De vajon mi maradt meg Krúdy világából? Erre a kérdésre kerestem a választ Óbudán. A pesti kávéházakat, a modern magyar irodalom hőskorának e legendás „szülőszobáit” még az ötvenes évek elején megszűntette egy ostoba és értelmetlen rendelet. Ha poraiból a régi fényében föl is támadt a ,,Hungáriádra átkeresztelt egykori „New York”, azért a csillogó falak között érezni, hogy ez nem az, ami volt. Elsüllyedt a régi Óbuda is, melynek macskaköves utcáin, földbe süllyedt házai között valaha Krúdy ballagott a Mókus utca felé. óriási, korszerű lakótelep épült a tegnapi Óbuda helyén, eltűntek a nem is ódon, hanem ócska házak. Óbuda meg sokkal inkább Uj-Buda. Csak a római amfiteátrum s néhány mutatóban meghagyott utca emlékeztet arra, ami volt, amit Óbuda jelentett. Az Árpád-hid budai hídfőjénél azonban gondosan megőrizték az ősi plébánia-templomot, a Mókus utcát s azt az öreg kocsmát, ahová az iró járt. Jóízű halászlé és turóscsusza dicséri a szakács vagy a szakácsnő kezét. A bolthajtásos kocsma szobában szól a hagyományos óbudai Srammel-zene, régi slágerek melódiája csendül föl. Kancsóban hozzák a vörös bort. Helyet csak az kap, aki időben asztalt foglalt. S az egyik asztal fölött a falon márványtábla azt hirdeti: „Itt szokott ülni barátaival Krúdy Gyula, a nagy magyar iró.” Még egyfajta ételt is elneveztek az íróról, aki — úgy vélem — büszkébb lenne erre a kocsmai halhatatlanságra, mint összes műveinek diszkiadására. (London) AZ ÁLLAM ÉS A DOLGOZÓ NŐ A SOCIAL SECURITY EGYENLŐTLENSÉGEI Isabel Y. Sawhill, neves közgazdász megdöbbentő megállapításra jutott a Social Security törvény egyenlőtlenségeivel kapcsolatban. Mrs. Sawhill a Program of Research on Women and Family Structure at the Urban Institute igazgatója. Tanulmányának egyes részleteit érdemesnek tartjuk leközlésre. Mrs. Sawhill szerint adó és social secutity szisztémánk elavult. Az egész azon a régi feltevésen alapszik, hogy minden egyes családban van egy férfi kereső és egy női eltartott. A jelenlegi helyzet viszont az, hogy 1940 óta a dolgozó nők száma háromszorosára emelkedett s az összes dolgozók 44 százalékát teszik ki. Ezek a családok, ahol mindkét fél keres, az adófizetés szemszögéből tekintve, hátrányban vannak azokkal a családokkal, ahol csak a férfi keres. Tételezzük fel, hogy Mary Smith és félje, Jim egyetlen keresetre támaszkodik, Jimére, akinek évi jövedelme 24.000 dollár. Felesége a háztartást vezeti. A szomszédok, Julie és Ed Brown, uj házasok szintén és mindketten dolgoznak. Külön-külön 12.000 dollár az évi keresetük. Amint látjuk, mindkét fiatal párnak egyforma a bevétele, s noha mindkét házaspár egyforma kereseti adót fizet, Brownék azok, akiknek kevesebb a szabad idejük és nagyobb a kiadásuk, hiszen vagy kocsival, vagy autóbusszal járnak munkába. És ami a legfontosabb, Brownék, mivel mind a ketten keresnek, évi 1404 dollár Social Security adót fizetnek, mig Smithék csak 895 dollárt. Brownék talán nem nagyon törődnek a különbséggel, mert úgy gondolják, hogy nyugdíjas korukban magasabb lesz az öregkori segélyük. A jelenlegi szisztémában azonban Brownék segélye csak 22 százalékkal lesz magasabb, mint Smithéké, habár 57 százalékkal fizetnek többet, mint Smithék. A legnagyobb igazságtalanság abban van, hogy az elmúlt években Brownék jövedelmi adója 400 dollárral emelkedett, pusztán azért, mert mint férj és feleség élnek együtt, s nem mint két külön kereső személy. Smithék adója viszont 1000 dollárral csökkent annak következtében, hogy összeházasodtak. Mindez pedig annak következménye, hogy az 1935 óta még mindig alkalmazott Social Security szisztéma a nőt eltartottnak tekinti. A törvény szerint a nyugdíjas korban levő házaspár a férj keresetének 150 százalékát kapja, tekintet nélkül arra, hogy a feleség dolgozott-e vagy sem. A feleség, ha nyugdíjba kerül, nem jogosult két nyugdíjra, hanem csak a saját keresete utáni nyugdíjra támaszkodhat. Mivel az eltartott feleség félje utáni nyugdija majdnem annyi, mint a dolgozó nő nyugdija, feltehetjük a kérdést, hogy miért dolgozott egész életében, amikor a másik, a háztartásban levő asszonytársa semmivel sem járult hozzá a nyugdíjalaphoz? A Social Security benefitek abban a családban, ahol a nő mint eltartott szerepel, kétszer magasabbak. Amerikának egy erőskezű elnökre van szüksége ( Knhlalás a H. oldalról) A ma elnökének szembe kell nézn;' az áu " bizalmatlansággal: a Nixon-kormány" ezen senki sem csodálkozhat. A tüuap uessp-j mindenekelőtt el kell nyernie az emberek biw* . A közvélemény-kutatások a kiábrándultság, a cinizmus és a bizalmatlanság igen magas fokát mutatják a választók köreiben. Különösen a fiatalokra jellemző mindez. És miért ne lenne ez igy? Végül is azok, akik a múltban nem láttak bizonyos dolgokat, most a Watergate-ügy és az azt követő vizsgálatok során annyi rosszat tudhattak meg arról, ami évtizedekig a színfalak mögött folyt, hogy az lenne a csoda, ha nem alakult volna ki egy bizonyos fokú szkepticizmus bennük. Sok egyetemista például már talán nem is emlékszik olyan elnökre, akit igazán tisztelt, számukra az elnökség intézménye majdnem a korrupcióval, a hatalommal való visszaéléssel fonódott össze. Mind ennek ellenére azt tudnunk kell, hogy minden egységnek, intézménynek, igy egy nemzetnek is szüksége van a vezető funkcióira, vezető személyiségekre. Az Egyesült Államok jelenlegi nagy gondjait is csak az erős vezetés segítené megoldani, s a vezető, aki egy ilyen esetleges irányzat élén áll (ha olykor nem is gyakorlatilag, de mindenképpen szimbolikusan) az az elnök maga. Az elnökség intézményének megerősítése igen fontos: számos konkrét esetben, stratégiai vagy rövidtávú döntésben az Egyesült Államok elnökének, illetve az elnök hivatalának a dolga a döntéseket meghozni, ha kell, olykor más szervek ellenére is. Természetesen, amikor azt mondjuk, hogy egy erős intézményre van szükségünk, akkor ezzel nem mondhatjuk azt, hogy nincs ugyanakkor szükségünk egy erős kongresszusra is. Török István (Chicago)
