Magyar Hiradó, 1976. július-december (68. évfolyam, 27-52. szám)

1976-07-01 / 27. szám

MAG YAK HÍRADÓ 13. OLD Al. „AZ EMBER NINCSEN FÁBÓL” NEM TUDOTT GÉPELNI Irta: GYIMESY KÁSÁS ERNŐ Ez az év a földrengések Esztendeje. Megtanultuk a Richter skála lényegét, rovátkákra osztották a seiz­­mográfot, elborzadunk, ha hét és felet mutat. A skála azonban megbukott. Van valami, ami ennél is nagyobb? Igen: az, hogy Önagysága nem tudott gépelni. Mert ezt a tényt ma már az egész világ tudja. Patty Hearst — a szép, kaliforniai milliomoslány — tün­döklése leáldozóban van. Immáron minden részletét ismeijük. A ranglétrán már a nagy angol politi­kus Profumo szerelembukása is feledésbe merült, grafológusok kutatják, tapogatják a következő lépcső­fokot immár a létra és a földrengésjelző mérce legtetején (taperecorder az ágy alatt). Lassan lepel borul a világ leggazdagabb emberének végrendeletére, atomjaira cibálták — a magyar mérnök tervezte Watergate — minden kifor­gatott fiókját, magnószalagok minden kockáját s most...valami nagyon egyszerű dolognak kellett jönnie, hogy a bomba egyetlen hiányzó szikrája repeszekre robbanjon. A szép titkárnő besétált a cseresznyevirágok lehullott szirmainak utján egy nagy újság szerkesztő­ségébe és közölte, hogy nem tud gépelni. De azt, hogy nem tud, busásan és folytatólagosan jól megfizették. Mondhattam volna többes számban is: megfizet­tük. Közpénzen. Az áldozatokat most terítik. Már nyomják félmillió példányban a könyvet, sokszorosít­ják a fotókat, kattognak az írógépek, milliós a lapok példányszáma, fizetjük számlát ujságsoronként. A kíváncsiság láthatatlan adószedő, Önagysága képét repesi a képernyő is és a szappanreklámot magasabb áron adja el a tévé. Az urak hümmögnek egy kicsit, a hölgyeink telefonon állapítják meg, hogy — alapjában véve — Önagysága nem is olyan szép, sőt.......nem tudni, mit esznek ezen a férfiak”. Az asszonyszivekben dereng a gyanú, a csinos titkárnők karrietje megcsillan a műszempilla alatt, a „túlórák” megberzengeti a nyugalmat s már itt is a tendencia: Minden férfi egyforma, nem lehet bennök bízni... * Egy kétségtelen: nagy ára lesz ennek. Oh, nem is a 14.000 dollár (ami mint tudjuk, nem volt „ingyen”). Ezernyi ezer a főnök, ugyanannyi a csinos titkárnő, kik mindeneken felül jól gépelnek, stenografálnak, védik a főnököt az oktalan látogatóktól. A főnök — vállalati pénzen alkalmaz, válogat tehetség és szépség szerint (ajándék lehetséges). Véletlenül öt órakor jártam a Wall Street táján egy hétköznap. Mikor csukják az irodát. A világ pénzének itt fordul meg a fele. Nagy mágnes ez a negyed. Nem hinném, hogy véletlenül, annyi a szép, feltűnően elegáns, perfekt tikárnő, hogy kapkodhatja fejét a férfiak fiatalja-öregje. Illenék azonban megértéssel lenni a pocakodás mezsgyéjén járó főnököket is védelembe venni. Az áldozatokon most tömegével tapos végig ország-világ, s a hölgy (aki nem tud gépelni) a létra felső fokán meglengeti leplét: legyőzött mindnyájunkat a nő diadala. « Tegnap még a főnök arra kérte a titkárnőt: kérem, nekem a költségvetést be kell nyújtanom Washingtonba és ön is tudja, nem vagyunk készen. Kénytelenek vagyunk túlórázni. Közölje a pár órás késést telefonon. Talán kicsit fáradt is vagyok — mondja —, volna kedves egy feketét főzni. Ott a kávé a konyak mellett az alsó fiókban. A folyosók elcsendesednek, a főnök közli, hogy a főkönyvelő kedvező jelentése alapján — úgy gondolom — fölemelhetjük az ön fizetését...sok az állásnélküli, jó a hir. De most aztán igazában kettőn áll a vásár. A rang nagy varázsló, a szépség és fiatalság annál nagyobb. A „rang”, mit küzdelmesen elértünk, kicsit bucsuzás az ötvenes évek táján a fiatalságtól. A férfi is ember, megszédülhet — nem kell mindjárt végig­taposni. Alig venni észre, hogy ugródeszka, a hölgyeknek is. * Gyenge védelmemben kicsit befolyásol, hogy a szereplők egyikét-másikát személyesen ismerem. Értékes emberek nagy hibákat is hordozhatnak. Tévedtek államfők, hadvezérek, politikusok tegnap­előtt és szemünk láttára is. A kínai közmondás azt mondja: Olyan kincseid legyenek, hogy ha hajótörést szenvedsz, veled ússzanak a partra! Van, ki házát, állását, javait, hazáját vesztette el. S mi, akik hajótöröttek vagyunk, lelkünk, tudásunk, szakismeretünk, tapasztalatunk valóságával úsztunk partra. Emberségünkkel, a szülőföldre való vissza­tekintéssel és ...hibáinkkál. Megemlítem azt is, hogy az angyalok nem nők, hanem férfiak. Pl. „Gábor Arkangyal.” Sajnos, nekünk férfiaknak sem adattak szárnyak. * Caesar és Cleopátra nagy szerelme, a hatalmas Róma orgiái óta a világ nem cserélt arcot. Csupán a világítás változott, tündérfényben angyalszárny helyett szállt chartergépre az ember. * Vissza az időben Goya, a világhírű mester (a spanyol király udvari festője) története sem egyedülálló. Szerelme, Maya elbűvölte. Egy tengerészkapi­tány felesége volt. A madridi Prádó világhírű képtárának két festménye tanúskodik a múltról (mikor még nem volt hírközlő média), hogy milyen nagy mester volt Goya és milyen szép Maya. Mert a mester minden lepel nélkül, életnagyságban festette meg szerelmét (a kép ma többet ér, mint az Empire State Building). A kép éppen elkészült, mikor váratlanul megérkezett a férj hosszú tengeri útjáról. Tudott a festésről is, s azonnal látni akarta a képet. Nehezen értette meg, hogy az akkori gyertyafénynél a mestermű nem érvényesül. Azt nappal kell látni. így megitélése dőreség lenne. Goya pedig — hangnál sebesebben — rohant haza. Ismerte a gyönyörű nő minden porcikáját, katasztrófa lett volna átfesteni a fekvő akt részleteit, s egy ugyanakkora vászonra életnagyságban, egy éjszaka altt megfestette Mayát — ezúttal ruhában. A két kép ma egymás mellett, a muzeum műkincsei között van, egyforma értékben. Elégedett vol a férj, senki se tudta, történt-e valami „szenzáxió”, s mikor mindnyájan meghaltak, előkerült az eredeti, az első... A testet-lelket átölelő mesterműből csak a néző olvassa ki...Amit akar. * Ha már itt tartunk, mármint az aktnál—lepel­nél, el kell mondanom a derű nyomán egy hozzátol­dást: Balázs szabadságharcos volt. Megtermett legény a javából, ki hat tojást reggelizett napjában a Second Avenue-n. De volt is ott erő kérem. A cafetériában találkoztam, mikor asztalomhoz jött Balázs (1957). — Olvasom, Mr. Koasoas, hogy maga kezdette szervezni a nagy művészeket. Hát...én is ismerek egyet! — Hogyan? — kérdezem. — Egy nagy fene rámás kép nem ment bele a trankba, se a kocsiba és azt magam szállítottam át a Centrál Parkon át Vest Szájdról Iszt Szájdra. — De hogy hívják a művészt? — No, azt nem tudom. — De mi volt a képen? — kérdezem. — Idehallgasson, tanár ur! Van egy nagy zongora, annak támaszkodik egy gyönyörű nő. A testén át egy frész-szinű kék lepel, hogy ne legyen egész mezítelen. De már az izé...le van takarva, hogy ne legyen olyan impozáns! HEGYEK, HAJNALBAN Int a hegyeknek a hajnali Nap, s azok arcra borulnak, Rejtett lapjait im, nyitja az erdei mély. Fölfakad onnan a szó, mely az ősi Mederből korról korra üzen: valid, mit a lélek akar. S hallod már, hogy a völgyben a tarka driádok — kik tudják egyedül végig a csönd ütemét — mint fiűják ama dallamot, itt a hegyeknek imáját: Fönt vagy lent Neki egy, több: mi a dalba szakad Bagolyirtás, 1976 Tóth Sándor A DIÓSGYŐRI VADÁSZ (Folytatás a 12. oldalról) egymásra volnának rakva a sorok. Szenet talált. Diós Pál látva az eredménytelen munkát, nagyon elkeseredett. Egy alkalommal, szüret táján birkát sütöttek s hogy a szél szét ne fújja a fa parazsát, a félredobott, kemény, „agyag darabot” a tűz mellé állította. Nem telt sok időbe, az agyag darab füstölni, majd égni kezdett, elégett és végül hamuvá vált, mint a fa. A Diósgyőrben talált szén -barnaszén- vetette meg alapját a mai Vasgyárnak. Bányák, kohók épültek a völgyben, számtalan családnak adva kenyeret. Lyukó-, Pereces-, Diósgyőr bányái látják el szénnel Miskolc és környéke lakosait. Virágzó városok, közsé­gek köszönhetik fejlődésüket Diós Pál álmának. Ki ma Diósgyőrbe látogat, bőven talál diófát is. Még gyerek voltam, szüleimmel gyakran kirándul­tunk a diósgyőri várhoz. A romkert bejárata előtt állt egy magas, öreg diófa, két ember sem tudta átfogni a derekát. Az alatta üldögélő öregek azt mesélték, hogy ez a fa már Nagy Lajost is látta, azóta szolgálja a történelmet. Hogy igaz-e, nem-e, nem tudom. A fa ma már nincs meg, kiöregedett, kivágták. Ugyan eszébe jutott-e az Erdőigazgatóság szakembereinek (a fa védelem alatt állott, csak hivatalos engedéllyel volt szabad kivágni), hogy az évgyűrűk alapján megálla­pítsák a fa korát? A fához fűzött legenda talán bizonyítékot nyerhetett volna...

Next

/
Thumbnails
Contents