Magyar Hiradó, 1976. július-december (68. évfolyam, 27-52. szám)
1976-08-05 / 32. szám
15. OLDAL MAGYAR HONFOGLALÓK A MISSISSIPPI PARTJÁN Spelletich Paula naplója XXXII. XL. FEJEZET 1864. ELSŐ IDEÁL. Apám életrendje a városban sem változott. Reggel leveleket diktált, délig olvasott, azalatt Lenke és én, orvosi előírás szerint sétáltunk. Egy ilyen séta alkalmával bukkantam a Végzetre, vagyis arra, ki miatt az életben többé senki sem tudott tetszeni. Csodaszép ifjú volt, Byron homlokával és szemeivel, de szája szigorú vonásu, erős, bár finom álla Napoleon kifejezését adta a fenkölt arcnak. Termete a középen felöli, járása nyugodt, egész megjelenése a megtestesült erő és fenség. Csak kék szemein látszott valami szomorú rejtélyes merengés, melynek nincs megoldása. így vélekedtem én a nemes ifjú felől, kivel sétáink közben naponta találkoztunk, de soha egy szempillantást sem váltottunk. Katonaruha volt rajta, hihetőleg mint sebesült került haza. s talán a kiáltott sebláz nyoma volt a komoly vonás, mely arcát előttem oly érdekessé telte. Soha nem tudtam meg, hogy ki volt. Egy reggel elmaradt a sétáról, valószínűleg sebe meggyógyult és visszament a dicsőség vagy a halál mezejére. Én pedig öntudatlanul elhatároztam, hogy az ő emlékének fogok élni és öntudatlanul hű maradtam hozzá később is, az önkénytelen esküt akaratom ellenére is betartottam. Ideálom eltűnése magamba zárt mélységes bánattal töltött el. Ádi halála, a difteritisz maradványa, titkolt gyászom nem engedték, hogy erőre vergődjem és egy márciusi napon vendéglőnk előtt összeroskadtam. Lenke volt I velem, igy hamar felvittek szobánkba és a hirtelen előhívott orvos nem talált mást, mint rendkívüli gyengeségét. Pár heti lelkitusa árán ismét visszanyertem magamat a szellem alattomos támadásai ellen. Leánykori naplómból idézem eme részletesebb leírást. ,,Csakugyan álom volt, s az ébredés oly keserű, hogy nem tudtam felocsúdni hatása alól, mig végképp el nem hagytuk a gyorsan következő kiábrándulás színhelyét. Valóban igen elgyengített volt a betegség, mely egy időre hangomtól fosztott meg, s képzelőtehetségem könnyebben volt felizgatható, így történhetet, hogy az ifjú szép tisztben, kinek még nevét sem tudtam meg soha, az első eszményképet véltem felfedezni. Nem csoda, ha a holtak között hittem őt, miután az iowai II. ezrednél szolgált, melynek háromnegyed része elesett Vicksburg ostrománál. Ez ostrom után hallottam, hogy a Brady Street-en lakó gazdag bankárnak egyetlen csodaszép fia is elesett. Egy alkalommal a postahivatal előtt elhaladva e borzasztó ütközet részleteit hallgattam. Amellett a tömegre irányult a figyelmem, remélve, hogy talán megpillantom őt, mint először, csaknem ugyan e helyen. Egyszerre halotti zene ütötte meg fülemet, és úgy éreztem, mintha egy fekete ravatal nehezednék fölém, mely mintegy ólomsullyal nyom le az utca kövezetére. Eszméletlenül vittek fel hotelunkba. Senki sem tudta meg a rejtélyes ájulás közvetlen történetét, még Lenkének sem mondtam el soha. Sokáig ontottam titkos könnyeket szépeszményképem miatt. E hirtelenül fellobbanó vonzalom hatalmas ékesszólással győzött meg a tény felől, hogy nem a dicsőség a mi boldogságunk. E bánat következtében tisztázódtak eszméim és az - ártatlan ábránd védpajzsul szolgált későbbi kísértésekkel szemben, melyek talán tapasztalatlanságomat tőrbe csalták volna. Ha Tassot, Moore-t, Shakespeare-t előbb olvasom, azt lehetett volna hinni, hogy ezek alakjainak utánzása ragadta meg fantáziámat. De apám csak a rákövetkező év tavaszán vette meg a műveket, hogy némiképp oszlassák a bánatot, melyet mindenki Ádi halálának tulajdonított s mely nem akart homlokomról távozni. Hogy ez is hozzájárult, az kétségtelen. De szomorú állapotom kutforrása az utóbbi esemény volt. Ebben rejlett a világ szemében megfoghatatlan körülmény magyarázata, hogy nem csak hideg maradok minden udvarlási kísérlettel szemben, sőt ezek észrevehetőleg kellemetlenül érintenek.” XLI. FEJEZET Megtámadott egészségemet helyre kellett állítani, igy tehát atyám felkérte Majthényit, jöjjenek el ismét Lieschennel, ki vig kedélyű, rendes, pontos, tiszta asszony volt. Ez volt amerikai életünk legkényelmesebb és legkellemesebb két éve. Majthényi aranyos kedélye, mint üditő harmat hatott atyám bánatára. A gyönyörű kedves Helene, mint mennyei Philemon és Baucis nem vonzódhattak jobban egymáshoz, mint ez a két ember. A kapocs, melyet szép gyermekük képezett, mintegy megszentelte a viszonyt, melyet különben banálisnak lehetett volna tartani. A napi munka befejeztével minden este és vasárnap — ha apámnak nem volt kedve beszélni — Majthényi elővette Dumas német fordítását és felolvasott. Azalatt Lieschen gyorsan és ügyesen foltozgatott, vagy a fényes grófi házakban elsajátított Ízléssel — egy-egy meglepő csinosságu ruhát szerkesztett Helénnek, kit már mint gazdag grófnőt látott valami távoli udvar parkettjein tovasiklani. Szegény Lieschen! Szelleme korlátoltságával nem gondolta meg, mi az ára a múló pompának, melyet e szánalomra méltó teremtések rendszerint élveznek. Az ő ledér grófnője mellett — ki valószínűleg rendszeresen csalta az urát — egy Pompadour szerepe ideális valami volt. Az ő szemében, ha szépség és szerelem egyesültek, az nem volt bűn. Vágyódással nézett a távoli jövőbe, mikor az ő csodaszép Helénje valamely Thum-Taxis vagy Habsburg barátnője lesz. A sors másképp rendelkezett. 1864-ben — a déli sötét hatalmak leverésével — befejezték a nagy amerikai hadjáratot. 1865 tavaszán hir jött Ámontól, aki már előbb hazament, hogy Majthényinek is eszközölt ki állást Kulán a kincstári javak körül. Apám is rajta volt, hogy megszabadulhasson a kötelékektől, melyek hazautazását megnehezítették. Most már végképp elhatározta, hogy megszabadít bennünket az amerikai farmok további élvezetétől, azért nem ellenezte Majthényiék távozását. A DONALDSONI HŐS Pista, kit a fenti jelzővel ismertek, egy napra hazanézett, azután útnak indult az indiánok elleni hadjáratra. Mikor ez is be volt fejezve, akkor — mint kinek már nincs dolga többé — hazajött megpihenni Ádi mellé. Az amerikai farm legmagasabb pontján négy hatalmas cser árnyékában, egyszerű márványlapon van e két felírás: Memorial to ADAM SPELLETICH Whose promising life was cut off while reaping the laurels of scholarship in Groswoid College died A. D. nov. 13.1863, aged 16 years. STEPHAN SPELLETICH Volunteer — Iowa Infantra 2nd Regt called the hero of Fort Donaldson for valiant conduct, served his country from 1861 to 1866. Died A. D. May 22.1868. aged 24 yean. By their bereaved father (folytatják) TASZÁRI TŰZOLTÁS (Folytatás a 13. oldalról) aprójószág nagy lármával kelt szárnyra, kotkodácsolva, gágova menekültek. Sok eltaposva az úttesten maradt. A lakosság látva a rendszeres mentést, a tűz oltását, sorainkba álltak, vállat-vállnak vetve mentettük a falut. Ha jól emlékszem, talán két órába telt, mig a tűz megszűnt lobogni, a lángnyelveket füst, korom, pernye váltotta fel. Rólunk is csurgott a viz, kormosán, sárosán szálltunk fel a kocsikra s tértünk vissza a reptérrs. Ha nem segítünk az oltásban, elpusztul a falu fele, amint láttuk életáldozat nélkül a tűz nem múlt volna el és az állatállomány is kárt szenvedett volna, öt háznak égett le a teteje, mely kárt a biztosító intézetek fedezték. Másnap a falu küldöttsége köszönte meg segítségünket és kisebb élelmiszer adományokkal kedveskedtek. El kellett fogadnunk, nem sérthettük meg a falu hálaérzését. (Nem fogadtuk el? De mennyire, megtartottunk mindent. Hol van az a húsz év körüli gyomor, mely az élelmet visszautasítja? Emlékszem, a teljes bőséges ebéd után, még két karéj csupasz kenyeret vágtam be.) Pár nap múlva dandárparancsnoki dicséretben részesültünk. A kaposvári lányok kérdéseire, „milyen volt a tűz, hogyan ment az oltás, a mentés” büszkébbek voltunk, mint az ismeretlen parancsnok dicséretére. Hiába ez a fiatalság. Mégis a legnagyobb büszkeség akkor töltötte el lelkünket, amikor a juhait legeltető bacsó — ki egyébként szűkszavú ember volt — kezet fogott velünk és csak ennyit mondott: „Az Isten áldja meg magikat.” Aztán ismét büszkén ellépdelt (a bacsónál nagyobb ur nincs a határban), mellette a puli ballagott és szó nélkül legeltette tovább a juhait, hogy a fű meg ne nőljön nagyra, mert akkor a repgépek nem tudnak rendesen fel- és leszállni. Alakját még ma is úgy látom, mint akkor régen, ott áll kapósbotjára támaszkodva, mozdulatlanul, büszkén, kis kalapjával a fején. i