Magyar Hiradó, 1976. július-december (68. évfolyam, 27-52. szám)
1976-08-05 / 32. szám
'll 14. OLDAL Magyar híradó NÉHÁNY SZÓ AZ ÖNZETLENSÉGRŐL Dohnányiné Zachar Ilona Irta: DOHNÁNYINÉ A napokban, amikor egy ismerősömmel beszélgettem, felmerült a kérdés, hogy vajon miért robbant fel a mi imakörünk, amely olyan jól indult és annyi vigaszt, erőt, hitet, örömet jelentett valamennyiünknek? Szegény édesanyám mennyire várta, hogy újra összeüljünk az ebédlőasztal körül és imádkozzunk. Egy barátnőm vezette mindig az összejövetelt, aki imádkozott, felolvasott a Bibliából egy fejezetet és aztán ki-ki felszólalt, ahogyan a lelke vezette, irányította. Aztán, noha egyre többen lettünk, nézeteltérés támadt köztünk. A folytonos vita végül is oda vezetett, hogy az egyik ima valakit úgy felmérgesitett, mivel az meggyőződése ellen való volt, hogy dühében felfortyant és olyan vörös lett, hogy majdnem megütötte a guta. Mert amikor valaki áhítatba mélyed, sokkal veszedelmesebben felizgulhat, mint rendes körülmények között. És ennek a hölgynek különben is nagyon magas volt a vérnyomása. Ez az eset végképp elkedvetlenített és elhatároztam, hogy nem gyűlünk többé. Egy másik imakör alakult, melyen én nem vehettem részt, mert akkoriban már sokat betegeskedett az édesanyám, de az se tartott sokáig. Ott is összevesztek, mert egyik ezt, másik amazt kérte Istentől és ezeknek az összejöveteleknek is vége szakadt. Amint erről beszélgettünk, megállapítottuk, hogy ezek az imaköipk nem maradhattak fenn, mert tagjaik önzők voltak és saját magukért imádkoztak. Csupán annak az imakörnek van jövője, ahol a jelenlevők lelke a mások sorsával, jóllétével van elfoglalva és nem saját maguk gondjai-bajai miatt izgulnak. Viszont felmerül a kérdés, hol van olyan imakör, azaz hol vannak olyan imádkozó egyének, akik nem törődnek saját magukkal, csak embertársaikkal? Tudom, hogy vannak ilyenek, de ritkák, mint a fehér holló. Mert az emberi ösztön azt diktálja, hogy elsősorban saját érdekeinket tartsuk szem előtt, hogy saját sorsunk felett izguljunk. Legtöbb pszichiáter mást sem tesz, mint békésen végighallgatja azok panaszát, akik hozzá mennek, hogy saját magukról beszéljenek, hogy feltáiják aggodalmaikat, bajaikat, ZACHÁR ILONA a sok igazságtalanságot, ami velük történt. Sohasem beszélnek arról, hogyan segíthetnének másokon, hogyan oldhatnák meg mások problémáját. Mert bizonyos fokig önzők vagyunk valamennyien. Ez egy letagadhatatlan tulajdonság, mely már a gyermekben megvan és a felnőttben még jobban kifejlődik. És mégis...akadnak olyanok is, ha nem is nagy számmal, akik sosem gondolnak saját magukra, de mindig a mások érdekeit tartják szem előtt. Mint Vörösmarty írja édesanyjáról: „Jobb időkből jobb szokása, Hogy a könnyeket ne lássa, Megfelezni kis kamráját, S maga gyakran szükséget lát.” Viszont szerintem ez az önzetlenség nem annyira érdem, mint inkább velünkszületett tulajdonság. Az illető úgy lett megalkotva, hogy mindig segíteni szeretne. Ez egy ösztön a lelkében. Nem azért segít, mert jó akar lenni, mert nemeset akar cselekedni — erre nem is gondol — de azért, mert ez ellenállhatatlan vágy nála. Mert boldoggá teszi őt magát. Szent Erzsébet nem azért vette le a köpönyegét és takarta be vele a didergő koldust, mert jót akart tenni és érdemeket akart szerezni Istennél, de mert ez lelki szükséglet volt számára. Bizonyos mértékben — még ha csekélyebb mértékben is, bennem is megvolt ez az érzés már gyermekkoromban, azért vagyok képes felfogni, hogy mit jelent. Ha valakinek adhattam, az olyan boldoggá tett, hogy nem cseréltem volna senkivel. Dehogyis volt akkor az eszemben az, hogy ez keresztényi kötelesség, vagy hogy valami jót cselekszem. Pusztán saját magamat tettem vele boldoggá. Szegény szüleim haragudtak ezért, mert attól tartottak, hogy ha ez az ösztön erősebbé válik bennem, sose lesz semmim ezen a világon. No azért nem voltam annyira önzetlen, hogy ne búsultam volna saját bajaimon és ne rettegtem volna saját jövőm felett. Ezek a gondjaim mindig megvoltak. De alapjában véve az adakozás volt az egyik gyenge oldalam, legalábbis úgy fogták fel szüleim. így aztán nagyon nehéz azoktól, akik nem igy éreznek, azt követelni, hogy az utolsó falatjukat is megosszák a nincstelenekkel. Akik — és ezt ismét velünkszületett tulajdonság — saját maguknak igyekeznek megkaparintani mindent, vagy saját családtagjaiknak, szeretteiknek. Ezeket nem lehet semmiféle szentbeszéddel, vagy áhitatos felbuzdulással áthangolni, megváltoztatni. Viszont, amikor az Ur Jézust kezdik követni, amikor elhatározták, hogy szolgálni fogják, újjászületnek és akkor minden más lesz. Akkor készek lesznek az utolsót is megosztani nemcsak embertársaik, de az Ur iránti odaadásból, szeretetből. Csak lányos mamáknak (Folytatás a 11. oldalról) sosem múlhat el az ideje. S ez épp az aktuális teendő. Az erős „szülői ház”, melynek elemei az őrzés, féltés, irányítás, az értékeibe vetett bizalom, az érdekében és tőle várt nagyot akarás, a kellő szigor, a „légy jó .nindhalálig” ki sem mondott, de érezhető szülői biztatása olyan nagy erő amely feloldhatja a gyerek kishitűségét, zárkózottságát, szembeszegülését. Kisvárad! Éva ..JevgenyU Jevtusenko A Rohanás E Kornak Átka A rohanás e kornak átka, az ember törli homlokát, mgjd időzavart konstatálva, mint báb rohan tovább, tovább. Mind sietve szeretnek, isznak, mig a lélek végiU elrogy. Sietve rombolnak, s megint csak sietve bánják valahogy. De te, csak egyszer ha megállná!, — forr a világ vagy álmodó — miként a szakadék falánál rosszat sejtve megáll a ló. Csak egyszer álfj meg ut felében! Az ég — mint biró néz le rád, s ha Isten nem kell semmiképpen, — gondolj magadra legalább! Gőzmozdony hörgő sípja mellett, s szárazon zörgő lomb alatt értsd meg: ki fut — csúfságra szenved, és ki megáll — az nagy marad. Gondolj immár a végtelenre, söpörd a hiúság porát — s álmot önt lábadba s kezedbe meglásd, a szent tétovaság. S van erő a tétovaságban, ha hamis útim ér a harc, ha hamis csillagok honába továbbmenni már nem akarsz. Ha más arcába, mint avarra taposnál — állj! Tovább ne lépj!... Ne öld meg — gondolj mindig arra — a megállás Ígéretét! Ha mások testén áthaladva, célod felé igy törsz elő, — nem másra lépsz, mint önmagadra, s állj meg) te Istent feledő! S harag, ha arra ösztökélne, hogy feledd sigát lelkedet, — becstelen szóra, vagy lövésre, — ne siess nagyon, s meg ne tedd! Tovább ne rohapj eszelősen, állj meg, te, Földnek embere! Bomba — pusztulj a levegőben, golyó — a koltba sülj bele! Ember, légy büszke szent nevedre! Szemed emeld az égre már, s a bomlás, züllés közepette hallgass a szóra: állj — megállj! Fordította: Lothár Dezső
