Magyar Hiradó, 1976. január-június (68. évfolyam, 1-26. szám)
1976-01-29 / 5. szám
12. OLDAL MAGYAR HÍRADÓ CSALÁDFÁK Irta: KUTASI KOVÁCS LAJOS Megvallom, valamikor irigykedtem azokra, akik hosszú évszázadokra vissza tudták vezetni a családfájukat. Az én családfám meglehetősen szegényes. Igaz, nem is nagyon buzgólkodtunk azon, hogy utánajárjunk. Ükapáim és ükanyáim nevét apái és anyai ágon egyaránt tudom. Sőt születésük és haláluk évét is. Ám ezen túl — semmit. Márpedig ezek a dátumok a 19. század első negyedéig igazítanak el csupán. Másfél századnál akár valamivel messzebbre, ami nem sok. Karnyujtásra van tőlünk. Pedig terveztem, hogy elmegyek a Kisalföldre egyszer, apám falujába és utánanézek az anyakönyvekben a családom eredetének. Ha ugyan megvannak az anyakönyvek. Tulajdonképpen nem is lenne nehéz kitapintani a múltat, legalábbis a 18. századot. Tudom, hogy apai ágon minden ősöm egyazon faluban, vagy legfeljebb a szomszédos faluban született. Amikor módom lett volna rá, hogy utánanézzek — húszéves korom körül — más problémáim voltak, mint a vén anyakönyvek. Kezdő újságíró voltam, fiatal házas és fiatal apa. Aztán kiröpitett a történelem Magyarországról — Dél-Amerikába. Anyai nagyapámról és anyai nagyanyámról maradt egy fénykép. Nagyapám fényképe a múlt század végén készülhetett Veszprémben, amikor ötven-ötvenöt év körül járt, úgy mint én most. Teljesen kopasz volt. Gondosan pedert bajuszt viselt. Tekintete magabiztos, szigorú és büszke. Nyolcvan éves korában is ilyen volt — ahogy emlékszem rá. Sűrű, pattogó, kevés szavú ember. Csaknem haláláig — 84 éves korában halt meg — dolgozott keményen, mint kőműves és ácsmester. Arcvonásaiból, azt hiszem, semmit se örököltem, vagy nagyon keveset. Én inkább Kovács vagyok, mint Kéz. De nem örököltem zártságát, szigorát, mosolytalanságát, hallgatását sem. Talán a rajzkészségemet tőle kaptam; kiváló tervező volt, dijakat nyert mint építőmester. Anyai nagyanyám képe kis amatőr felvétel. Talán a bátyám készítette a huszas évek végén. Fejkendős öreg parasztasszony ül a két lánya között, akik már városi ruhát viselnek. Nagyanyámra is emlékszem, de homályosan. Időnként megjelent nálunk. Kendő volt a fején és csizmát hordott. Fürdős volt a leányneve. Hogy tőle mit örököltem? Nem tudom. Egyik nagynéném és egyik unokatestvérem leánya szakasztott Fürdős. Én inkább egyik Kovács nagybátyámra hasonlítok s talán az apai nagyapámra, akiről nem maradt fénykép s akit nem ismertem. Azt mesélték, hogy István nagybátyám hasonlított rá legjobban. Na persze, az ősök — sok ebben az illúzió. Hiszen, ha pontosan ki akarnám tapogatni az őseimet, nem kapaszkodva bele egyetlen névbe — a Kovácsba — tiz nemzedék után már csaknem másfél ezer ősömet kellene számbavennem. A tizennegyedik nemzedéknél már egy kisváros lakosságát tennék ki az őseim, egy nemzedékkel hátrább pedig egy nagyvárosét. Hiszen minden nemzedékkel megduplázódik a szám. A természeti népek között erősen él a származás tudata, a mitikus ősig és a rokoni kapcsolatok bonyolult hálózatát is nyilván tartják. Braziliában a bororo indiánoknál nem kevesebb, mint kétszázötven különböző szó van a rokonsági fokozatok, kapcsolatok meghatározására. Milyen szegényes ehhez képest a mi szótárunk a rokoni kapcsolatokra! Családom dunántúli; apai őseim a Kisalföldön éltek, anyai őseim a Bakony vidékén. Apai részen — már ameddig ellátok — megannyi szép magyar név szerepel. Anyai ágon találok szláv és német nevet is. Nyilván keverék vagyok s nem „ősmagyar”, mint általában valamennyien magyarok, aki — Illyés szép szavai szerint — a „kárpáti tekenőben” gyúródtunk magyarrá — magyarból, svábból, szlávból, zsidóból. Feleségem alföldi kun ivadék. Veié tágult a magyar horizont. Gyermekeim házassága révén méginkább. EGY DAL, EGY HAJÓ ÉS EGY DILEMMA... Párizs, január hó... Hajóknak, csakúgy, mint a könyveknek, saját sorsuk és végzetük van. A francia hajóépítő ipar büszkeségének, a 66.000 tonnás France nevű Iuxusóceánjárónak, amely Le Havre egyik rejtett dokkjában, a „Bálnák Temetőjé”-nek nevezett szekcióban horgonyoz, különleges sors jutott osztályrészül. Sláger lett belőle. Erre a csodaszép hajóra, amelyet üzemeltetni többé nem gazdaságos, mindenki ráfizet, csak Michel Sardou keres vagyont rajta, a pop-énekes, aki a hajó megmentésének szentelt dalával és az abból készült hanglemezzel eddig több mint 2 millió dollárt keresett. A hajó utolsó esztendejének története többé-kevésbé közismert. ATransat hajózási társaság, amelyé a hajó, 14 hónappal ezelőtt úgy döntött, hogy 13 esztendei szolgálata után kényszemyugdijazza a France-ot. Az elhatározásnak ugyanaz volt az oka, amiért például idő előtti visszavonulásra kényszerült Amerika legnagyobb és leggyorsabb óceánjáró luxushajója, a United States, amely öt nap alatt szelte át az Atlanti-óceánt New York és Le Havre között. Még alkalmasint jól emlékeznek arra, hogy a France 1600 főnyi legénysége akkor fellázadt a Transat döntése ellen, megszállta a parancsnoki hidat, kézberagadta a kormánykereket, elfoglalta a kabinokat, bárokat, szalonokat, tánctermeket, a mozit, a fedélzeti üvegcsarnokot és közhírré tette, hogy addig tartja birtokában a hajót, amig a hajóstársaság meg nem változtatja döntését. Végül azonban beadták derekukat, nem a hajóstársaság, de a matrózok — amikor kifogyott az étel és az ital (ez utóbbi sújtotta különösképpen a derék tengeri medvéket), öbölbe kormányozták a luxushajót és ők maguk partraszálltak. Chirac miniszterelnök akkortájt azt mondotta, hogy azért az összegért, amelybe a hajó fenntartásának szubvencionálása kerülne, két nagy kórházat lehet építeni és a legmodernebben felszerelni, a kormánynak tehát nincs szándékában „sétahajókat szubvencionálni milliomosok számára”. A Transat hajóstársaság — hajó híján — elbocsájtotta az 1600 főnyi legénységet és tisztikart és attól kezdve az ügy támogatói mindent elkövettek és elkövetnek, hogy a francia közvéleményt a hajótársaság ellen és a hajó megmentése mellett hangolják. Az óceánjáró hajót Vejem alföldi származású. Egyik menyem ősei felvidékiek, délvidékiek és erdélyiek. így már összeáll az egész Kárpát-medence a családi képletben. Kisebbik fiam felesége, Betty — brazil. Ám az apja Mac Nevin skót származású angol, akinek az édesanyja viszont francia volt, ő maga, mint egy angol diplomata fia, Olaszországban született. Betty anyja viszont paulista, vagyis Sao Pauló-i születésű, olasz nevű brazil, de a család Dél-Brazíliából származó gaucho; szerepel a családban portugál név, mint a Cunha. így hát Eliane unokám, aki most kétéves, ha valaha arra vállalkozna majd, hogy felkutassa őseit, a Duna-medencétől Anglián, Franciaországon, Portugálián, Olaszországon át Dél-Amerikáig kutathatná őket. Végtelen a lánc és mindnyájan csak szemek vagyunk a láncban. Vagy még inkább egy végtelen homokórán, a múltból a jövőbe átpergő homokszemek. Ám ez a homokóra maga az emberiség és a történelem. (London) már hasonlították Versailles-hoz és Chartre-hez, Le Havre kommunista polgármestere, André Duromea szerint fönntartását és a tengeri szolgálatba való visszaállítását a kultuszminisztériumnak kellene finanszíroznia. Minderre kevés valószínűség látszott. Ekkor azonban a France-ot akkora Szerencs« érte, amekoráról nem is álmodhatott: Michel Sardou, Franciaország legnépszerűbb pop-sztáija, íratott magának egy chansont, amelyben először a Queen Mary sorsát siratja meg, a hajóét, amely „most a kaliforniai parton búslakodik”, majd drámai felszólítással szól a hajó nevében a néphez, ilymódon: „Ne nevezzenek engem a France-nak soha többé — Franciaország megfeledkezett rólam”. A hanglemez hat héten belül több mint 1 millió'példányban fogyott el és egyszerre felajzotta a közvéleményt a hajó mellett. A militáns szakszervezeti vezetők nyomban úgy döntöttek, hogy nemzeti ügyként adoptálják a France sorsát és az elmúlt néhány héten belül 45, a hajó megmentéséért küzdő bizottság alakult, szellemi vezérének mindegyik Sardou-t választotta. Sardou pedig egyre jobban beleéli magát szerepébe és hivatásába, legutóbb például a következőket mondotta messzehangzón: „Kivisszük a harcot az utcára! Az én hajóm nem juthat arra a sorsra, mint a Queen Mary, amelyikből első osztályú étterem lett a kaliforniai parton!” Szóval most már a hajó is az övé. A Transat vállalatnak semmi kifogása nem volna az ellen, ha Sardou csakugyan átvenné a hajót. A vállalat szóvivője közölte ugyanis, hogy a Transat-nak 1975-ben annyiba került a France-ot szárazdokkban tartania, mint amennyit Sardou keresett a hanglemezével. a szóvivő hozzátette még: — Akinek kell a hajó, 25 millió dollárért rögtön viheti. Ez pedig mindössze egynegyede annak, mint amennyibe a hajó építése került. A küzdelem nagy arcvonalai tehát kialakultak. A hajóstársaság ragaszkodik ahhoz, hogy meg kell szabadulnia a France-tól, mielőtt végképp tönkremegy. Sardou pedig diadalmas hangon énekli: „Ez a hajó erősebb, mint az óceán és jáija majd a tengereket az évezredeken át...” Ha ezt a Transat emberei hallják, minden hajukszála az égnek mered. Évezredeken át, amikor egyetlen esztendő — csak a dokkban — 2 millió dollárba kerül? Nagy a valószínűség arra, hogy a csodahajó végül Rio de Janeiro öblébe kerül, mint luxus-vizi-hotel. De a hajó bárjában és szalonjaiban Sardou lemezének hangjaira táncolnak majd a tüzes brazilok. Vándor Péter
