Magyar Hiradó, 1976. január-június (68. évfolyam, 1-26. szám)
1976-01-29 / 5. szám
8. OLDAL MAGYAR HÍRADÓ Fővárosi iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii ŐRJÁRAT llllllllllilllillllll SZIKLAY WASHINGTON — Átadták zord rendeltetésének az uj FBI-központot. A vélemények megoszlók. Vannak, akik szerint ennél csúnyább épület nincs az egész városban; viszont mások szerint az egész országban nincs. Annyi bizonyos, hogy illik ahhoz, akiről elnevezték, minthogy J.Edgar Hoover sem volt éppenséggel szépség, erős volt fizikailag, stílusban közönséges, és egyedülállt. Jó, hogy az építész nem késlekedett és monumentális fércműve még elnevezhető volt arról a férfiúról, akire Wertheim-szekrények és hangszalagok tartalma és kongresszusi kihallgatások tanúinak hosszú sora egyre kétesebb fényt vet. Gránitba már nem fogják vágni tömény alakját; portrét még kapott muzeálisán megőrzött irodájának falára, de annak leleplezése már egybeesett számos törvényellenes módszerének sajtóbeli leleplezésével. Immár közel félévszázadra terjedt ki működése, nyolc elnök és történelmünk negyedrésze alatt, amikor a Sors összeszedte bátorságát és amire elnökök és honatyák csak szűk családi körben merészeltek gondolni is, rövid utón elmozdította állásából. Az elhunyt emlékének megtisztelésében nem fukarkodott a Kongresszus: a szóbanforgó beton-hodály 126 millió dollárunkba került, t. Adófizetők. Hét emeletre terjed a Pennsylvania Avenue-i oldalon, ahol a zóna-szabályzat magasabbat nem enged meg; tizenegy emeletre a mellékutcák felé, ahol nincs megszorítás. Attól, fájdalom, nem védi hivatalos tilalom a Fehér Ház és a Capitol közötti történelmi útvonalat, hogy ott építészeti szörny magasodjék. Az elcsúfítás J.Edgar Hoover nevéhez fog fűződni — de nincs baj, mert közoktatásunknak már mai sajnálatos nívója is szinte garantálja, hogy a járókelők nemsokára nem J.Edgar Hoover, hanem Herbert Hoover emlékművének fogják tartani a paranoiának ezt a félresikerült piramisát. Magyarok bejövetele. Az elmúlt néhány hét alatt a főváros nagyforgalmu zenei életének számos nagy sikere a következő amerikai magyar művészek nevéhez fűződik: Doráti Antal, Virizlay Mihály (baltimorei csellista), Erős Péter ,(san diegói karmester), Gerle Róbert (washingtoni karmester, koncert-hegedűs), Kozma Tibor (Indiana-egyetemi operakarmester). Ormándy Jenő, Radó Ágnes (baltimorei zongoraművésznő), Carelli Gábor (a Metropolitan Operaház tenoristája), Varga László, a san franciscoi szimfonikusok első-csellistája; a ’’New Hungarian Quartet”-ben három magyar: id. és ifj. Tóth Andor és Koromzay Dénes; a félmagyar André Watts — és a Washingtonban élő agg zongoraművész, Balogh Ernő. Ki ad többet? Gróf Széchényi László, aki Vanderbilt-lányt vett el és 1922-33 közt magyar követ volt itt, 150,000 dollárért vette azt a palotát, amelyet jelenlegi tulajdonosa, a ’’Seafarer Union” minimálisan háromnegyedmillióért akar eladni (a bútorok további negyedmilliót érnek.) Három emeleten 30 szobából áll, nem számítva azokat a helyiségeket, amelyekben a személyzet lakott. A házaspár 5 lányából 3 itt született, kettőnek itt volt az esküvője is. A nyarat newporti otthonukban .töltötték (abban 65 szoba volt). ,,Két bus magyar összehajol...” Megírtam ehelyütt, hogy az NCWC központi épületének frontját hatalmas Krisztus-szobor díszíti, amely a kiváló amerikai magyar szobrásznak, Körmendi Jenőnek műve. Most értesített Irányi László piarista tartományfőnök arról, hogy egy másik kiváló magyar, a ragyogó tehetségű Rozsály Ferenc piarista, a Mt. Olivet-temetőben éppen Körmendi mellé került — véletlenül, vagy mondjuk inkább igy: végzetszerűen. Senki nem tervezte; igy fordult. Ő volt az, aki Virginia Jencks képviselőnővel együtt kiharcolta ki Virginia Jencks képviselőnővel együtt kiharcolta fabriczi Kováts Mihály óbester, Amerika forradalmiháborús hőse érdemeinek kongresszusi elismertetését. (Alig 39 éves korában halt meg...) Szókimondó diplomata. Önmagának mond ellent ez a formula — kivéve, ha Averell Harrimanról VÁLASZRA VÁRÓ NAGY KÉRDÉSEK Az újévi nagy elhatározásokon már régen túl vagyunk — lehet, hogy már el is felejtettük őket. A nagy kérdéseinkkel való „ünnepélyes” szembenézés, amely az óév utolsó napját, avagy az Újév első napját jellemzi — ez szintén a multté. Nem igy a nagy kérdések! Mert azok továbbra is megválaszolatlanok, még ha esetleg szeretnénk is megfeledkezni róluk. Lemennek-e valaha is az árak? Avagy még tovább fognak emelkedni? Mi lesz Angolával? Az lesz Amerika uj Vietnámja? Hogyan leszünk képesek állást találni kilenc millió munkanélkülinek? Ki lesz az uj elnök, aki legalább igér valamit amit Ford nem tett meg?Mi lesz Kissingerrel? Megy? Marad? S végül; lehetséges, hogy a legközelebbi terrorbomba atombomba lesz? íme néhány — többszáz közül; „kapásból”. Megválaszolhatatlan kérdések ezek? Vannak, akik azt állítják, hogy a harmonikus és megelégedett, avagy boldog élet alapja az, ha minél kevesebbet gondolkozunk a „nehéz” avagy „megválaszolhatatlan” kérdéseken. Dehát e kérdések nem általános filozófiai témákra kérdeznek — nagyon is a földön járnak. Nem azt kérdezzük, hogy milyen távolságra van a menyország, hanem azt, hogy milyen távolságra van a munkanélküliség és az infláció felszámolása. Nem azt kérdezzük, hogy mi van a túlvilágon, hanem azt szeretnénk tudni, hogy mi lesz e világon. Hogyan kerülhet ma valaki is el ilyen és hasonló kérdéseket Amerikában? Ha nem is munkanélküli, bizonyára vásárol a szupermarketokban. Ha nem is filozófus, s nem az élet értelmén meditál, bizonyára valahogy csak érdekli az értelmes emberi élet, „az élet minősége”, a „hogyan élünk?” nagy kérdése. De még ha nem is meditál az életforma kérdésein, bizonyára nem mehet el szó nélkül a fokozódó terrorizmus mellett, hiszen; nemcsak szomszédja, hanem ő maga lehet a legközelebbi áldozat. A hétköznapi élet változásai mindenki számára felvetik e kérdéseket. A recesszió következtében egyre többünknek kellett elgondolkozni azon, hogy energiaforrásaink, az olyannyira pazarolt nyersanyagok nem végesek, s egyetlen ország sem olyan gazdag, hogy mértéktelenül pazarolhassa saját, avagy mások erőforrásait. A fogyasztásoknak egy uj szakaszába lépett a fogyasztói társadalom; a „korlátozott fogyasztások szakaszába”. Uj szokások tűntek fel; az öltözködésben, az étkezési szokások terén, a munka és a szabadidő eltöltése formáiban. „The Quality of Life” (az Élet Minősége) ma Amerikában az egyik leggyakrabban emlegetett kifevan szó; sokan vagyunk, akik ezt anekdoták hosszú sorával igazolhatják. A ’’Governor” (több volt titulusa közül csak ezt szereti) kiadta régen várt emlékiratai egy részét: ’’Special Envoy to Churchill and Stalin” s elmondta a diplomata-klubban, hogy „harminc éven át készült ez a könyv és persze nem csak Churchill és Sztálin, hanem Roosevelt is főalakja...őt gyerekkora óta ismertem. Sztálin egyrészről félelmes és embertelen ázsiai zsarnok volt, másrészről roppant intelligens, nagy és sokirányú diplomáciai tehetséggel és katonái képességgel. Jobban volt informálva, mint Roosevelt; realisztikusabb volt, mint Churchill; ő az én számomra a korszak legérdekesebb és legrejtelmesebb alakja. Teljes felértékelését a történelemnek kell elvégeznie.” (Harriman viszont az egyetlen nyugati diplomata volt, akit Sztálin mindig respektált és mint (Folyt, a 10. oldalon) jezés. Egy olyan országban, ahol a mennyiségi növekedés volt az egyetlen cél sokak számára; többet mindenből. Talán mert meg kell tanulnunk, hogy hogyan éljünk kevesebbel, egyre többet gondolkodunk azon, hogy hogyan éljünk jobban ezzel a kevesebbel. Ahhoz, hogy uj utakat találjunk, ahhoz, hogy jobban éljünk azzal ami van, s ahhoz, hogy végülis mégiscsak megoldjuk valahogy a nagy problémákat; azaz ahhoz, hogy választ tudjunk adni a „nagy kérdésekre” természetesen először meg kell tanulnunk kérdezni; meg kell tanuljuk, hogy hogyan szemléljük kritikusan saját dolgainkat. Jámbor Miklós I S'Z'E'M'L'E í! ....................................................................................... Egy évtizedes „reformkorszak” után ismét a konzervativizmus jellemzi az egyházakat. Ez nem jelenti azt, hogy a változások és a világ égető kérdéseire való reflektálás nem jellemzi az egyház egyes képviselőit. A tavalyi évet azonban általában az egyházi konzervitizmus éveként értékelhetjük. A Vatikán vezetői a Szovjetunió bírálatán kívül egy kommunistaellenes offenzivát indítottak, hogy megakadályozzák az olasz kommunisták győzelmét a római yárosi választásokon. A Egyesült Államokban az utóbbi években szintén megfigyelhető a vallási szervezetek konszolidációs folyamata. A hatvanas évekre jellemző liberalizációs folyamat (amelyet például az uj vallással kapcsolatos szokások, öltözködés, szertartások jeleztek), mintha lelassult volna: a vallásosság ismét a hagyományos formákban nyilatkozik meg. Az egykori, a „barrikádokon” szónokló hívek ma gyakran visszatérnek a konzervatív szokásokhoz. A hatvanas évek lázadói azonban a modern és a régi szintézisét alakították ki: „visszatérésük” a hagyományos keretek közé egyúttal azt is jelenti, hogy a vallási tradiziókat áthatja ma a jelenkori világ problémáival való fokozottabb törődés szelleme. A katolikus egyházon belül az egyik fontos változás, az egyes országok nyelve használatának bevezetése volt, a hagyományos latin helyett. VI. Pál pápa ugyanakkor újabban meglehetősen konzervatív álláspontot foglalt el. Például a cenzorális beavatkozások vagy a szexuális kérdések terén. Az egyházak ma Amerikában vesztettek hagyományos szerepükből, a helyi közélet és politika terén. Azonban „az emberek továbbra is választ keresnek azokra az alapvető filozófiai kérdésekre, amelyekre az egyház évszázadok óta keres választ”.
