Magyar Hiradó, 1976. január-június (68. évfolyam, 1-26. szám)
1976-01-22 / 4. szám
14. OLDAL MAO YAB HÍRADÓ Irta: DOHNÁNYINÉ ZACHÁR ILONA Az élet küzdelem. Béke csak a halálban van. Az egész világ egy nagy küzdőtér. Küzdünk a megélhetésért, küzdünk a betegség, veszedelem, ellenségeink ellen. És sajnos, gyakran nem mi vagyunk a győztesek. Ilyenkor elkeseredünk. Szenvedünk és ezáltal még meg is betegitjük magunkat. A mai világban, amikor minden olyan bizonytalan, nem hangoztatjuk eléggé, milyen fontos az, hogy rossz kedvünk fölé tudjunk kerekedni és jókedéllyel bitjük felfogni á helyzetet. Ez nem azt jelenti, hogy cinikusak legyünk, vagy erőltessük a jókedvet, de azt, hogy tárgyilagos módon tovább folytassuk a küzdelmet és ne adjuk fel a harcot még akkor sem, ha kissé megsebesültünk, de Isten nevében képesek legyünk az ellenállásra. Hogy ez lehetséges, bizonyítja Cervantes esete, aki börtönben irta a világirodalom egyik legmulatságosabb regényét, a DON QUIJOTÉ-t, Kazinczy, aki hét éves rabságában, amikor halálra ítélték és nem tudhatta, mikor jönnek érte, hogy lefejezzék, felül tudott emelkedni keserűségén, aggodalmán és nyelvújításról szóló tanulmányokat folytatott, vérével írva falra a szavakat, melyeket feltalált. Hány művész alkotott nagyot és maradandót nyomorban, amikor minden sötétnek látszott, mert hitt művében, hitt sajátmagában és elsősorban bízott Istenben. A READER’S DIGEST cikket közöl arról, hogy milyen fontos, hogy kedélyállapotunk kiegyensúlyozott legyen, hogy lelkesedni tudjunk valamiért. „Emelkedj fel!” iija Hilton Gregory. Az iró mások biztatására kutató munkát végzett az irányban, hogyan emelkedhetünk fel lelkileg még akkor is, ha valamilyen bánat terheli szivünket. Munka közben annyira elfogta az érdeklődés, hogy ő maga is megtelt lelkesedéssel. így megállapította, hogy egyik mód arra, hogy jó kedélyünket megtartsuk az, hogy érdeklődjünk valami iránt. Az érdeklődés eltereli Dohnányiné Zachar Ilona figyelmünket a szomorú, félelmetes dolgokról és uj irányba tereli. Orvosok állítják, hogy csak azok az öregek lesznek szenilisek, akik nem érdeklődnek semmi iránt. De azok, akik sok mindennel foglalkoznak, akik kapcsolatban maradnak emberekkel, érdeklődnek életük iránt, mentesek a szenilitás alól. Ébren tartja lelkűkben a fiatalságot ez az érdeklődés. Ralph Waldo Emerson súlyos beteg volt fiatalkorában, úgyhogy az orvosok feladták. Délre utazott, hogy meghaljon. De azért nem hagyta el a lelkesedés. Fenntartotta jó kedélyét az, hogy annyi minden iránt érdeklődött. „Érdeklődése,” írja Gregory” mely annyi irányban kiterjedt és az izgalom, melyet uj felfedezései keltettek benne napról-napra veresége és betegsége fölé emelte. Végülis hetvennyolc évet élt.” Persze ez az úgynevezett „felülemelkedés” nem könnyű. Ezt próbálgatják a fiatalok, amikor TÉLI ERDŐN Napfényes kora délután indulok erdei sétámra. Először szembesüt velem a nap; tölgyek ágbogán, amodább luc- és erdei fenyők sudarán szikrázva tör át az egyetlen fehér izzásu fókuszból a millió ezüst küllővé, dárdává szétsugárzó üvegkristályfény. Dicsfény...Káprázat... Az erdő néma csendjében nemcsak a kaptató próbatétele, hanem a látvány nagyszerűsége miatt is hallom szivem dobogását... Nemcsak a fáradtság, hanem olykor az áhitat is nekitámaszt egy-egy átkarolhatatlanul vastag törzsű tölgynek, amelynek krokodilbőrszerű átszegdelt kérgét pepitára fújta be hóval a szél. A kopasz ágak között egy-egy csergally makacsul őrzi okker ernyőit, s védő tenyérként teríti a bokros és csalitos aljnövényzet fölé. Lassan fölemelem tekintetemet az égre. Nyáron a jól záró lombkoronák csak itt-ott nyitnak szűk ablakokat a mennyboltra és a nesztelenül mozgó, egymást kergető, alakjukat szeszélyesen változtatgató, vakítóan krétafehér peremű gomolyfelhőkre. Most mindenütt kilátni az ég és a fátyolfelhők szürke színárnyalataira: az ezüstnyár levélfonákjától, az éppen csak kissé piszkosfehértől a tulégetett venyigehámu világos szürkéjén a sötétebb fahamu, a galamb meg a füst szürkéjén keresztül a sötétszürke és a grafit mélységéig itt van minden, amit csak produkálhat a gazdag szürke színtartomány. Nyakmerevedésig meritkezem a facsucsok izgatott, szeszélyes arabeszkjein keresztül ebben a roppantul élő szürke gomolygásba. Dürer, Rembrandt, Kondor fantáziadus grafikáit idézik ezek a minták, ahogy megragadják a formák, a struktúrák lényegét. Hirtelen behunyom a szemem, s igy fordítok hátat a fénynek, hogy megpihentessem szememet a fa törzsek mélységben messzi tagolt hadseregén. Mellbe vág az ellentét. Szinte meleg napfoltok, amőbaalakzatai tarkítják a barna tölgyek, a szürke mindenféle kábítószert szednek, hogy extázisba kerüljenek, ezt az alkoholisták, akik leisszák magukat, hogy gondjaiktól, bajaiktól a feledésbe meneküljenek, erre törekszenek némelyek még azok közül is, akik Krisztust akarják követni, hogy aztán a természetfeletti kapcsolat révén csaponghassanak a magasba és lelkűk mámorban ússzon. Jól emlékszem magam is, amikor az Uram halála után annyira vártam ezekre az imaösszejövetelekre, mintha valami orvosságot nyújtottak volna, mivelhogy imaközben lelkünk olyan elragadtatásba szédült, hogy mindent elfeledtünk, ami körülöttünk történt. Ez az úgynevezett extázis, vagy ’’high” állapot, ahogyan itt nevezik, csak ideiglenes. Nem tart soká. És utána éppen olyan mélyre süllyedünk, mint amilyen magasra emelkedtünk. Ráébredten aztán, hogy legjobb a középuton haladni, nyugodtan, tárgyilagosan, lelkünket Krisztus felé fordítva, Vele egybekapcsolódva. Mert csakis ilymódon, őáltala nyerhetjük el azt az állapotot, amikor sziklaszilárdan irányíthatjuk minden figyelmünket arra, ami örökkévaló és egy csekélyke sóhajjal, vállrándítással tudjuk tudomásul venni azokat a földi veszteségeket, melyek másképpen leteritenének. Semmi se szabad, hogy olyan fontos legyen, hogy miatta feladjuk a küzdelmet. Semmi se szabad, hogy annyit jelentsen, mint az Ur Jézus. Ehhez talán egy kis könnyelműség is kell. mint ahogyan a bohémek mondják a kupié szerint: „Mi kacagva sírunk, de könnyünk mosoly, Az élettől semmit se várunk. Mi kacagó lelkek, mi bolond fiuk, csak hangulat minden minálunk!” gyertyánok és ezüst bükkök testét. Az igy élővé varázsolt vastagabb-vékonyabb tornyok, oszlopok élő egyéniségekké, már-már személyiségekké váltan élik az erdő közösségben a maguk „interperszonális” életét. Az egyik bókolva, átforrosodott empátiával hajlik szomszédja felé. A másik szinte fut egy harmadik után, az meg menekül előle, összenőtt Filemonok és Baucisok, rendületlen hőskolosszusok és törékeny-göthös, gubancos fakoldusok váltogatják rendre egymást, felhasználva a földhöz kötöttség állapotában tőlük telhető legszélesebb mozgási és tartási skálát. A fák duzzadó egészsége, de betegsége is jobban feltárul a téli erdőben. Odúk, golyvák, göcsörtök, daganatok, taplógombák, fagyöngybokrok sokkal jobban szemünkbe tűnnek, mint akkor, amikor a (Folyt, a 15. oldalon) KAPU ZÁRUL Kapu zárul be minden este. Soha többé nyílását lesve, nem állsz előtte, át nem léped. Mögé tekinteted nem érhet. A nyájas szó, amit nem mondtál, a bátor, amit gyáva voltál kimondani... amit nem tettél, elmulasztottál-elvesztegettél, amit elrontottál utadban, már mind-mind visszahozhatatlan. De él, Aki szán, szeret téged, Akihez elviheted vétked. Amint vagy, úgy mehetsz elébe bűnbánattal, kegyelmet kérve: „Ami mögöttem. Te fedezd el! ‘ S ami előttem, Te igazgasd értem átszegezett kezeddel!” Turmezei Erzsébet
