Magyar Hiradó, 1976. január-június (68. évfolyam, 1-26. szám)
1976-01-22 / 4. szám
MAGYAR HÍRADÓ 15. OLDAL MAGYAR HONFOGLALÓK A MISSISSIPPI PARTJÁN Spelletich Paula naplója Összeállította: ÁCS TIVADAR IV. Pesten eszméltem újra és Ádámmal együtt bámultam annak csodáit: a gyönyörű Dunát, az Akadémiát, a Múzeumot, melyek Szabadka nádfedeles pompája után tündéri fénnyel és gigászi nagysággal kápráztatták falusi érzékeinket. Nagyanyám helyes tapintattal sok szép könyvet vett számunkra Pesten: Jókai: Magyarország képes történetét, Lenke nővéremnek egy szép imakönyvet s más ifjúsági iratokat, melyek Amerika téli estéin kitűnő mulatságot szolgáltattak. Még emlékszem, hogy felnéztem a cégtáblára: Heckenast Gusztáv nevét olvastam le. Hogy Pestnek melyik részében volt, azzal természetesen nem törődtem. Két napi ott időzés után elbúcsúzva a jó Biró bácsitól, hajón indultunk Bécsbe. Azt állították, hogy eléggé fejlődött eszű gyermek voltam, és mégsem emlékeztem pár hónap múlva már a részletekre. De az idegesség vagy talán a túlfeszített hazaszeretet, mely úgy látszik, nagy mértékbe meg volt bennem, szegény Nagyanyánknak megkeserítette az utat. Én ugyanis a szokatlan korai felkelés folytán és a habok hintázásától elálmosodtam, de még igy is folyton Visegrádról álmodoztam. Egyszerre érdeklődésem megszűnt és Isten tudja hol ébredtem annak tudatára, hogy mialatt aludtam, Visegrádot elhagytuk. Volt aztán kétségbeesett sirán egész Bécsig. Komárom, Esztergom, Pozsony mindhiába kínáltak pompás látványt, az én szivem sajgott a gyermekes, vad fájdalomtól és haragtól. El tudtam aludni és nem sejtettem, hogy hol láthatnám meg a régi dicsőség fészkét. Elmulasztottam az egyetlen alkalmat. Bánatom elviselhetetlennek tűnt fel. Sem enni, sem inni nem tudtam. Lehajtottam fejemet a bársony párnákra és Nagyanyámat csak arra kértem, hogy ne beszéljen hozzám. Ebbe végre belenyugodtak és az est újra meghozta az álmot. Másnap reggel Bécsben a ragyogó napsugár pedig a vigasztalást. Hogyan jutottunk a Hotel Meissel-be, azt ismét nem tudom. Csak arra emlékszem, hogy reggel a szálloda ablakait olvastam felfelé és arra a meggyőződésre jutottam, hogy 8 emeletes, holott csak 3 emeletes volt. Megmérhetetlen nagysága valósággal lesújtott. Úgy tetszett, mintha ez a nagy kőhalmaz mind felém tódulna és visszavágyódtam Szabadka tömésfalu házikói közé. És miért kell nekünk itt a sötét falak között maradni? Nagyanyám megmagyarázta, hogy útlevél kell, mellyel Amerikába megyünk. Délre megjött Gutherz, egy kedves, jó arcú idősebb ur, azzal a lesújtó hírrel, hogy útlevél nincs és valószínűleg nem is lesz. Nyilván Nagyanyám nagybátyja, a schwarz-gelb Adamovich belső t.tanácsos fondorkodásai következtében, ki nagy örökséget akart ráhagyni, ha nem megy rebellis fia után. Nagyanyám azonnal kocsiba ült Gutherzcel és Ádámot magukkal vive, elmentek e nagy potentáthoz, hogy meglágyítsák a szivét. Bemutatták a szép fiút, kinek apja túl a tengeren vár reá. Kaptak is szép szót eleget és szép ajándékot Ádámnak. De Adamovics egyúttal megértette velük, hogy az általa ellenzett utazás Nagyanyám kitagadását vonja maga után. Nagyanyám azonban bízott saját ékesszólásában és az okokban, melyek kívánatossá tették, hogy a gyermekek a szüleik mellett nőjenek fel. Tehát elhatározta, hogy mindaddig Bécsben marad, mig sikerül az öreg urat engedékenységre és az útlevél kieszközlésére bírni. IV. FEJEZET. DÖBLING —1855. Gutherz ekkor kitűnő ajánlatot tett. Veje: dr. Görgen, a döblingi szanatórium igazgatója volt. Gutherz azt javasolta, hogy a méregdrága Meissel helyett vegyük ki a szanatórium két üresen álló szobáját, mig az utlevél-ügy el nem dől. Bécsben úgyis kellemetlen megfigyelés tárgyai lettünk volna. Örömmel fogadtuk a szives ajánlatot és április 15-e már ott talál bennünket a szanatórium gyönyörű kertjében, Gutherzékkel szemben, kik egy külön kis pavillonban laktak. Két szép szobánk volt Széchenyi István szobája alatt. Reggelenként, ha kimentünk a kertbe játszani, Széchenyi felnyitotta ablakát, barátságos szavakat használt és szóba hozta apánkat, kit látásból jól ismert az országgyűlésen. így lettünk mi hat hétre döblingi lakosok. E hat hét folytonos szórakozások között telt el a szeretetreméltó Gutherz család körében, kik nemes szivük egész bensőségével osztoztak Nagyanyám aggodalmában, hogy ' nokáit otthon nélkül lesz kénytelen elhagyni. Gutherzéknek három gyönyörű leányuk volt: Teréz, Elza és Marianna, 17, 16 és 15 éves gyermekek, a Gutherz első feleségétől való, legidősebb leány: Görgenné, nem volt olyan szép, mint húgai, de magas, karcsú és előkelő megjelenésű. Szeretett velem évődni és valósi bécsi humorral élvezte hamisítatlan bácskai zamatu feleleteimet. Egy alkalommal a férjéről kérdezte meg véleményemet. A rövid, vastag kis Görgen, elhízott arcával nem volt éppen hóditó alak és én nem sejtve, milyen gorombaságot mondok, azt feleltem:,,nagyon is gömbölyű és rövid”. Volt szörnyűködés és dorgálás Nagymama részéről, de Görgenné jót nevetett és azt mondta, hogy sokkal kedvesebb, ha a gyermek azt mondja, amit gondol, mintha már hétéves korában a groteszk udvariasságot majmolja. Görgenné lakosztálya a betegek dísztermeinek folytatása volt: fényes, világos budoirok, telve káprázatos dísztárgyakkal. Május 13-án felvitt szobájába és megengedte, hogy a tárgyak közül kiválaszthassam azt, amelyik legjobban tetszik. Választásom egy kis aranyozott papirdobozra esett, melynek fedelén tükör volt. De Görgenné látta, hogy egy liliputi üvegszervizen feledkeznek szemeim és igy azt beletette. Ráadásul egy kis arany medalliont is adott. Ezek még mind megvannak, a dobozt leszámitva. Születésnapom előestéjén véletlenül nagyobb társaság gyűlt össze. Eljöttek sokan az udvar köréből, az illusztris betegek vagy betegség ürügye alatt itt-tartózkodó politikai menekültek családjából, többek között két bájos fiatal grófnő. Ezeknek egy rokona szintén a szanatóriumban tartózkodván, sokszor meglátogatták azt — ilyenkor a Gutherz lánykákkal szoktak labdázni és szórakozni. Itt, e díszes termekben, e fényes környezetben éreztem először a nagyravágyás ébredését, mely életem megrontója lett. Mint az ezeregyéj szinpompája, úgy hatott rám a fényes kép. Mesébe illő kristály kandeláberekben több száz gyertya világított a termekben, hol libériás inasok álltak. Bájos hölgyek, pompás estélyi öltözetben, kisebb szobákban az urak sakkoztak, vagy kártyáztak. Előttük magasan volt valami felhalmozva, mit én aranynak néztem. Görgenné megengedte, hogy a termeket és a kastélyt megnézzük. (Folytatjuk) TÉLI ERDŐN (Folyt, a 14. oldalról) színes lomb alkatot, betegséget egyaránt eltakar, kiegyenlít. Mint ahogy az öltözködés ötletei is láthatatlanná teszik a test aszimmetriáit, fölösleges görbüléseit, a testrészek zsirfölöslegét, izomhiányát. A törzsalapok odvai, barlangocskái sem látszanak ennyire nyáron, amikor az aljnövényzet, a fű, a gizgaz minden szabad területet könyörtelenül birtokba vesz, s fürkésző szemmel sem találhatjuk meg a madárfészkeket. Most meg ágtövekben, bokrok sűrűjében mindenfelől mutogatják magukat, nem lévén semmiféle tennivalójuk. Hiszen fészekaljuk immár felnőtt, s most egymásnak inkább sustorogva, mint énekelve rebbennek-röppennek-szökkennek ide-oda a táplálékszerzés gondjában. Hangjuk színtelen, leegyszerűsödött. Talán csak a csuszka maradt hű egyszerű, kéttagú nyári dallamához, legfeljebb gyakrabban kezdi fent és szomorúan ejti lefelé bizonytalan hangját, ellentétben a magabiztosabb, boldogabb, fölfelé szökő nyári hangugrással. A hó folyamatossága itt-ott megszakad. Nagy avarfoltok közül helyenkint kikandikál egy-egy olajzöld mohaszőnyegdarab. Az aljnövényzet izletesebb-nedvdusabb hajtásain, kérgén nyúl- és őzrágás nyomai. Itt is, ott is derékba roppant vastag törzsek fekszik el a sétautakat, gyalogösvényeket. Gátfutópályáról ismerős mozdulatokkal kell átkelni rajtuk. Gyökérzetük egyszercsak nem bírta őket tovább, s most sündisznó módjára meredeznek a sovány, köves föld felett. Ahogy haladok, lépteim alatt ropogva suvad a fagyott fűre, zörgő avarra terült hó. A napsütötte téli erdő egyik legizgalmasabb látványa az ónos eső nyomán keletkezett üvegbevonat a törzseken, ágakon, s különösen a nagyon vékony gallyakon, amelyek erősen meggörbülnek a szokatlan teher súlya alatt. Gyermekkorom emlékei alapján az a cukorréteg jut eszembe, amellyel egyes tortaféléket, gesztenyés minyonokat szoktak volt édesanyámék bezománcozni. Az ágakra hullt ónos eső mindent csillogó üvegréteggel vont be, amely vadul szikrázik a napfényben. A téli erdő ilyenkor óriási méretű üvegcsillárbolt. Szinte félve lépkedtek, mert mindent törékenynek érzek. Megrázok egy-egy bokrot, ágairól halk csörgéssel, zizegve hullanak le a széttöredezett jégkristályok. Ahol melegebben süt a nap, folyékony gyöngyszemek csordogálnak lefelé az ágakon; lassabban, gyorsabban, a lejtésszögtől, ágvastagságtól függően. Csúsznak, kúsznak, szánkáznak, siklanak lefelé. Majd tavasszal előbujnak a sárgás-zöld bimbógyöngyök, s azok öntik el a bokrokat. De addig is, igy is, most is gyönyörűséges az erdő! Mihez hasonlíthatnám? — töprengtem rajta. Aztán rájöttem, hogy legfeljebb hozzá lehetne hasonlítani bármit. Például igy: olyan szépséges, mint a téli erdő napfényben. Harsány! István
