Magyar Hiradó, 1976. január-június (68. évfolyam, 1-26. szám)
1976-01-22 / 4. szám
MAGYAR HÍRADÓ 11. OLDAL KÉRDÉS — Egy jómódú család igen közeli rokona vagyok. A házaspár mindkét tagja közel jár az ötvenhez. A férj elismert sebész. Lányukat nemrég adták férjhez — annak férje elismert egyetemi tanár, lányuk egyetemre jár. A családban minden rendben volt, és ami sokakat meglep, ma is minden rendben van. A „kis ügy” ellenére... íme az a bizonyos „kis ügy”. A közel ötven éves, megállapodott sebész, aki az én sógorom, nemrég lánya egyik 22 éves diáktársával megszökött otthonról és hat hétig Dél-Amerikában éltek együtt. Ezután, mintha mi sem történt volna, hazatért. Nővérem egy szó nélkül visszafogadta őt. A kisváros lakói azonban még ma is pletykálnak az esetről. Nővérem nem hajlandó egy szóval sem kommentálni az esetet, s arról sem hajlandó még velem sem beszélni, hogy hogyan fogadhatta ilyen könnyen vissza a férjét azok után ami történt. Én csak attól félek, hogy ez máskor is megtörténhet. VÁLASZ — Semmiképpen nem lenne hasznos ha Maga beleavatkozna a család magánéletébe. Még akkor sem ha a nővéréről van szó. Nővére bizonyára nem felejti el az ügyet, nem azért fogadta sógorát viszsza. Azonban talán mégiscsak a nővére az elsőszámú illetékes a saját ügyében. Ha ő visszafogadta a férjét — aki maga is feltehetően megbánta az ügyet, akkor nem értjük, mi lenne az ön szerepe a továbbiakban? Sógora életében ez a kis „kaland” feltehetően nemcsak egy „kis” kaland volt, hanem egyúttal egy nagy csalódás is. Ugyanis az ut során felfedezhette, hogy a 22 éves diáklány nem a megfelelő partnere, helyesebben, hogy a lányával egyidős szerető számára ő már túl öreg. Mind nővére, mint veje elég megrázkódtatáson mentek keresztül ahhoz, ez eset kapcsán, hogy ha valóban szereti őket, akkor a legjobb ha ezt az ügyet nem háborgatja. *** KÉRDÉS — Tizenhat éve vagyok egy finom, művelt, magas beosztású ember felesége. Gyönyörű családunk van, s soha nem gondoltam volna, hogy bármi problémánk is lenne. Pedig volt! Nemrég egy telefonhívást kaptam. Egy egyébként kellemes hangú nőszemély, igen finom és kulturált hangon adta tudomásomra, hogy ha idáig nem tudtam volna, ő most a tudomásomra hozza, hogy férjemnek viszonya van már régóta valakivel a hivatalában. Teljesen megdöbbentem! Néhány másodpercig tartott, mire összeszedtem magam és megkérdeztem: „Ki beszél?” De csak ezt a választ kaptam: „egy jóbarát” — m^jd letették a kagylót. Nehéz lenne szavakkal leírnom, hogy éreztem magam! Egy világ omlott össze bennem! Amikor férjem este hazajött a munkából azonnal kérdőre vontam őt. Kerek-perec kijelentette, hogy az egész marhaság, s valaki ártani akart neki ezzel, de ő sem tudta, hogy ki lehet az illető. Kérdezem én, milyen oka lehet bárkinek is, hogy ilyen rettenetes napokat okozzon egy tisztességes családnak? Mi öröme, illetve káröröme lehet bárkinek is ebből? Mi oka lehet valakinek arra, hogy ilyesmit tegyen? Én továbbra is abszolúte megbizom a férjemben. De, ha nem akarok magamnak hazudni, akkor be kell vallanom, hogy ezzel a telefonhívással kialakították bennem azt az érzést, amit gyanakvásnak neveznek... VÁLASZ — Olyan személyek, akiknek saját maguknak vannak problémái, akik saját maguk nem boldogok, szeretik a más boldogságát is megmérgezni. Mi sem tudjuk, hogy ez milyen „kielégülést” okoz nekik, de az tény, hogy sok keserűséget okoznak embertársaiknak ezzel. Valóban semmi oka sincs arra, hogy félje igazmondását kétségbe vonja. Aki felhívta magát az csak egy rosszindulatú személy volt, s amit mondott, próbálja elfelejteni. *** TIZENHAT éves vagyok, középiskolás. Egy fiú, akit én egyáltalán nem szeretek, teherbe ejtett. Nem tudom, hogy történhetett az egész, de ezen most már nem is érdemes rágódni. Kilencedik hetemben járok. A fiú közölte, hogy ő hajlandó az abortusz felét fizetni. Szüleim pedig hajlandóak a másik felét fizetni. Érdekes módon, arra egyikük sem gondolt, — hogy a gyereket esetleg megszüljem. Kivéve engem; mert én bizony nem akarom az abortuszt. Elsősorban azért nem, mert félek, hogy annak nyomát egy életen át viselhetném. Én nem vagyok katolikus, de valahogy furcsának találom, hogy egy még meg nem született gyereket megöljek. Mi a véleményük? Szüleim nagyon liberálisak ez ügyben, s közölték, hogy én döntsem el a kérdést. VÁLASZ — Valóban e fontos kérdésben magának kell a határozatot meghoznia. Ha úgy érzi, hogy az abortusz olyannyira káros akkor gondolkozzon egy másik kérdésen: azért akaija a gyereket megtartani, mert valóban akaija a gyereket avagy azért, mert fél az abortusz káros — elsősorban pszichológiai jellegű következményeitől? Maga még túlságosan fiatal, s hátha később megbánja ha rosszul dönt. Szülei és barátai további tanácsot adhatnak, esetleg hasznossabbat mint mi. DZSUNGEL Rettenthetetlen bátor szív dobog a bősz jaguárban, de menne csak tüzelőért a pincébe, januárban... Betoppanó gazella-férj meredt, mint egy vízióra: kecses neje épp ráborult egy nagy rusnya vízilóra. — Megőrizzük emlékedet, a lelkűnkbe belevésvén! (prédikált egy boldog zebra az oroszlán temetésén.) Bivaly ült a pocsolyában. Szólt a zebra: „ni, a bugris... — Nono — felelte a bivaly —, Kegyed sem egy királytigris! Kővé meredt kisegeret bűvölget a sunyi kobra: — így marad ön emlékemben, mint a hősiesség szobra. Fülöp György TÖRÖK ÖRÖKSÉG (Folyt, a 8. oldalról) évvel később egy korszakalkotó zseni, sőt, ki a megmondhatója annak, hogy öröklések, átöröklések rejtélyes láncreakciójában az a zseni nem lettem volna-e éppen én és igy néhány héttel ezelőtt nem álltam volna esetleg Stockholm városában a svéd király előtt, hogy átvegyem kezéből a Nobel-dij érméjét és oklevelét, a velejáró csekkről nem is szólva? Ki lehet tehát biztos abban, hogy engem nem az a narancssárga-mellényes török fosztott meg az engem megillető Nobel-dijtól? Mert mi történt az én tornyos virrasztó ősöm megöletése után? Fiatal özvegye, ott maradván Ujvárott három neveletlen gyermekkel, rövidesen uj házasságra lépett és a vár papja összeeskette az egyik abrakosztóval, özvegyasszony, három gyermekkel, már nem nagyon válogathat, örülhet, ha akad egy abrakosztó, aki a várkápolna oltáija elé vezeti. Ez az abrakosztó azután megtörte a jól fejlődő családfát — fantáziátlan, földhözragadt, sőt, esetleg italt kedvelő ember volt, az abrakosztás olyan monoton mesterség lehetett, hogy még az is megbocsátható, ha valaki művi feledésbe menekült előle. Elismerem, hogy mindez csak a lehetőségek kombinációja, de azt már senki sem fogadtatja el velem, hogy nélkülözi a logikát, vagy pedig egyenesen képtelenség volna. Éppen ezért mind inkább erősbödik bennem a szándék, hogy valamelyik nap veszek egy csomag török kávét, megdaráltatom török módra és egy hajnalon meghívom az ablakom alatt gyülekező törököket lakásom konyhájába egy csésze fekete levesre. S miután a forró, hajnali kávé feloldja a kedélyeket és megenyhiti a sziveket, igy szólok majd hozzájuk — természetesen németül, minthogy nem beszélek törökül és ők nem értenek magyarul: — Látjátok, látjátok, török barátaim, hogy miután százötven esztendeig kellemetlenkedtetek őseimnek, mire jutottunk valamennyien? Mivégre kellettek nektek a magyar végek, hóditó vággyal eltelt eleitek ugyan mennyivel tettek boldogabbá benneteket, mi szűrődött át a századokon, ami népeinket — a hóditót és a behódoltat — gyökeresen, alapvetőn változtatta volna meg? Néhány szó itt és ott, néhány magyarnevű sirhalom Rodostóban, néhány törökfürdő Budán, egypár ténnyel keresztezett legenda, néhány könyv, regény és egy nagyoperett. A diákok ásítva tanulják a „török hódoltság korát”, érdeklődés csak akkor villan tekintetükben, amikor korszerű párhuzamra lelnek. Milyen tengernyi vér ömlött ki mindazért, ami végső soron történelmi tévedésnek bizonyult! A hóditó és a hódított mérlegének eredménye háromszáz esztendő egyenlegében — egyképpen: zérus. A meghóditottak egy században — csak egy nap a történelemben — lerázzák magukról a hóditót, ez a történelem törvénye. Még sohasem volt másként. És eljön az idő, amikor egymásra merednek és nem értik, hogy mi történt s hogy ami történt, arra mi szükség volt? A török vendégmunkások — a hajdani várostromló seregek harcosainak leszármazottai — nyilván egyetértenek majd velem, bólogatnak, felhajtják a forró, hajnali feketekávét és mennek a dolguk után Mit érdekli ma már őket, hogy melyik ősük döfte le az én toronyvirrasztó ősömet Érsekújvárnál? Nevét sem hallották a helységnek, a várnak. Ezért volna hiábavaló a hajnali szózat. Mig egy birodalmat a hódítás vágya feszit nem hajlik a szóra. Hódítása céltalanságát és tarthatatlanságát akkor ismeri fel, amikor már — utcát söpör, idegenben.
