Magyar Hiradó, 1976. január-június (68. évfolyam, 1-26. szám)
1976-01-22 / 4. szám
12. OLDAL MAGYAR HÍRADÓ „...MERT A SZOKNYA HOSSZÚ LETT!” In»: PAPP VARGA ÉVA Az uj fajta hosszú szoknyáról én elmondtam a magamét ebben a lapban, mikor a fenyegető uj divat még csupán falra festett ördög volt...(talán kár is volt festenem...) Azóta az „ördög” megjelent közöttünk és hosszú szoknya alajában teszi nehezebbé amugysem könnyű életünket. A szoknya még nem ér a földig, már is nagy port vert fel magakörül. Mindenrendű és rangú divatszakértő, társasági hölgy és dolgozónő nézetét ismeijük már az ujdivatról. A lapokban láthatunk képeket, olvashatunk riportokat, hogyan tüntetnek a hosszú szoknya viselése ellen európai országokban is, itt is, nők és férfiak egyaránt. VARGA ÉVA Egy californiai lelkész erkölcstelennek bélyegezte az uj divatot, azzal a megokolással, hogy sok nőnek nem jut ruháravaló és a nők mégis pazarolják az anyagot. Ezekután azt hittem, hogy már minden szempontból megvitatták ezt a témát, esztétikai előnyeit épp úgy, mint gazdasági hátrányait, mig aztán rájöttem, hogy van egy-még eddig nem említett oldala is: a régi ruhák átalakítási problémája. Asszonyok, lányok társaságában, ahol jelen voltam, szóbahozták ezt a problémát. A nők közül sokan úgy nyilatkoztak, hogy a rövid szoknya elég hosszú ideig uralkodott, ideje a divat változásának, amely különben is érdekes és sok tekintetben előnyös, csak anyagilag nehéz elviselni... Minden nő, aki ad valamit a külsejére, csekély felfrissítéssel tovább is hordhatja, mert aruhák felsőrésze nem változott annyit, hogy nem lehetne használni a tavalyi dolgokat, feltéve, hogy a szoknya alja leengedhető, de akkor is varrónőt kell találni, aki hozzáértéssel megcsinálja és ez mind uj kiadást jelent. De ennél is nagyobb baj az, hogy a varrónők épp az i^j divat következtében annyira el vannak halmozva munkával, hogy ha vállalják is, hetekig kell várni egy-egy szoknya leengedésére. Csodálkozva hallgattam a panaszkodókat és megjegyeztem, hogy egy ruha leengedése, meghosszabbítása nem olyan komplikált munka, amit a legtöbb nő ne tudna megcsinálni önmagának, erre aztán kitűnt, milyen nagyon tévedek. A hivatalbajáró nők nagyrésze egyáltalán nem ért a varráshoz. Egy kis szőkelány majdnem sírva mondta: Egész beteg vagyok, ha eszembejut ez a ruha-ügy. Az én fizetésemből úgy öltözködni, hogy „versenyképes” legyek, eddig is művészet volt; nekünk reprezentálni kell és mivel féijhez is szeretnénk menni, társaséletet kell élnünk. Tehát öltözködünk, adósságot csinálunk és most itt van a nyakunkon egy különkiadás...Én egy öltést sem tudok varrni és itt állok a ruhaproblémáimmal pénz nélkül...” Erre elmondtam a kislánynak, hogy véleményem szerint nem ez az ő legnagyobb problémája. Ha féijhez akar menni, akkor sokmindenhez értenie kell. A házasélet nemcsak szerelemből áll, hanem prózai gondokból is és arra ajánlatos kissé felkészülni. Minden foglalkozás bizonyos előtanulmányokat kíván csak a házasság az egyetlen „pálya”, amelynél semmiféle oklevél nem kötelező, de tudás hijján ebben a .magasiskolában” igen gyakran elbukik a nő és magával rántja a boldog házasság építményét... A lánynak, aki házassági jövőre készül önmagávalszembeni kötelessége megtanulni mindazt, ami a hétköznapokhoz tartozik. Tehát a főzést is, a varrást is, mindenből egy keveset...hiszen az úgyis az ambíciójától függ és a helyzetétől is...hogy fogja-e gyakorolni az életben ezeket. A valamikor kötelező kézimunkaórák ideje és fontossága már eltűnt. Erre a mai élet már nem ad időt. Kívánatos lenne, ha ahelyett a varró tanfolyamon vennének részt a lányok, tekintetnélkül arra, hogy milyen jövő tervekkel foglalkoznak és mi van számukra kilátásban. Az anyák kötelessége megérttetni lányaikkal, hogy mielőtt férjhezmennek, érteniök kell a háztartás minden ágához egy kicsikét... A hosszú-szoknya harcról eszembejut sok év előtti kedvencem: Fejes Teri, aki a rövidszoknya akkori uralkodásának fénykorában a budapesti egyik úgynevezett „Kabaréban” mulatságos Paródiát énekelt a hosszú szoknyáról. A műdalocska refrainja igy hangzott: ...„és a kisjány rosszul lett, mert a szoknya hosszú lett és ő nem szeret csak rövidet...” A mai kisjányok saját bevallásuk szerint örömmel viselnék a hosszú szoknyát, mert érdekességet látnak benne és ők minden újításnak örülnek. Amitől „rosszul lesznek” az nem a divat formái változása, hanem az a különmunka, amit a változott divat megkíván tőlük, de amit önmaguk nem tudnak elvégezni. Akkor már inkább maradjon a nadrág...kivált ha egy férfi is van hozzá! GONDOLATOK A BOLDOGSÁGRÓL Ezekben a napokban milliók ajkán hangzik el, millió levélben íródik le a jókívánság: boldog uj évet kívánok! Alighanem ezzel is úgy vagyunk, mint a köszönés szavait követő „Hogy vagy?”-gyal, vagyis nem is gondolkodunk a tartalmán, a „hogy vagy?”kérdésre nem is szokás válaszolni, s egy-egy komolyan vett válasz esetén, ha a megkérdezett sorolni kezdené, miért érzi jól magát és miért rosszul, a kérdező csodálkoznék a legjobban. Meg kéne egyszer próbálni és megkérdezni akár a jókívánság kívánóját, akár címzettjét, mit is ért boldogságon. Ha engem kérdeznének, amikor buék-ot kívánok, azt válaszolnám, hogy én pontosan azt kívánom, amit az illető önmagának, de aztán nyomban meggondolnám, mert az illető hátha nemtelen dolgokat is kíván, például, hogy főnökét üsse meg a guta, hogy hitvestársa háta mögött sikerüljön legújabb kalandocskája és igy tovább. De komolyra fordítva a szót: csakugyan érdemes volna egyszer utánakérdezni, kinek mi hiányzik a boldogsághoz, illetve ha semmi sem hiányzik (van ilyen?), minek tudja be megelégedettségét. Én ugyan nem végeztem kérdőíves elemzést — szociológusok biztosan megteszik majd és felmérésnek nevezik —, de kérdőív nélkül is tudom, hogy száz közül kilencven, de inkább kilencvenöt ember anyagiakkal kezdené, s még jó, ha nem velük végezné is. Vagyis azt akarom mondani, hogy boldogságeszményünk sajnálatosan egyoldalú, gazdagságközpontu. Szemrehányás éppen nem jár érte, mondhatni, részben öröklött gondolkodásmód ez — már ami az idősebb nemzedékeket illeti —, és belenevelt gondolkodásmód ez — már ami az ifjabb nemzedéket illeti. De ami igaz, az igaz: egyelőre még nincsen meg a társadalmi méretű gazdagságnak — vagy mondjam igy: sokoldalú anyagi ellátottságnak — az a foka, amely egy alapjában másféle szemléletmódot indokolna. De azért, hm, hm...De azért a boldogsághoz nagyon is hozzátartozik anyagi gazdagságunknak jelenlegi fokán is a létbiztonság, vagyis az, hogy nem kell rettegnünk munkanélküliségtől, ellemi nélkülözéstől. Mondjam, hány millió és százmillió embernek kell rettegnie ezektől, és nemcsak az éhező volt gyarmatokon, hanem a leggazdagabb országokban is? És teljes a szociális biztonság is, legalábbis az egészségügyi-társadalombiztosítási oldalát tekintve. Mondjam, hogy ez sincs mindenütt igy a földtekén? És megvan annak is a teljes lehetősége, hogy ki-ki tetszése szerint művelődjék: a közkönyvtárak hálózata még kiadást sem igényel, a közoktatás is díjtalan, a szaktanfolyamok és továbbképzők alig kerülnek pénzbe, a felsőoktatásban nemhogy nincs tandíj, de ösztöndíjat kapnak a hallgatók. Mondjam, hogy nincs mindenütt igy? Nem kell mondanom, mindenki tudja. De valahogy a boldogsággal csaknem azonos megelégedettség-érzetünk — hogy igy mondjam — antidemokratikus. Azt értem ezen, hogy amit már elértünk, az természetes, akiknek csakugyan elemi hiányaik vannak, azokat a százmilliókat kihagyjuk összehasonlítási alapunkból, és csak azokat látjuk, akik — mert látni csak külsőségeket lehet — tárgyakban megnevezhetően gazdagabbak. Csakhogy a boldogság és a birtokolt tárgyak mennyisége között nincsen egyenes arány. Egyáltalán nem biztos, hogy a milliomos boldogabb, mint egy vasesztergályos. Nem az igényei miatt, hanem világképe miatt. A boldogság legfontosabb tartozéka ugyanis: a kiegyensúlyozottság. Ebbe természetesen beletartozik az anyagiak bizonyos mértéke is, ezt ostobaság volna tagadni. De beletartozik az is, hogy a munkában hivatást találjon az ember, olyant, amellyel harmóniában él. És beletartozik, nem utolsósorban, a családi élet öröme, s ez igazán nem fejezhető ki pénzben. Igaz, akik emlékeznek hajdani szegénységükre, azok azt is felidézhetik, hogy olykor hogyan telepedett a család tagjai közé a nyomor szülte gond, idegesség, veszekedés. De a családi együvé tartozás mégis fontos örömforrás. Meggyőződésem, hogy bár amúgy megszokásból nem illik kérkedni a boldogsággal meg mindenki tud még valamit, ami teljessé tenné boldogságát, valójában sokkal több boldog ember van, mint ahányan vallják és tudják magukról. S ha értelmesen, szorgosan dolgozunk, békességben fejlődhetünk, élhetünk egymással és önmagunkkal, akkor nemcsal. puszta jókívánság az, hogy boldog uj évet kívánunk. _____ Szántó lenő RUHATÁR KÖTELEZŐ — Szabad a bundát?
