Magyar Hiradó, 1976. január-június (68. évfolyam, 1-26. szám)
1976-01-22 / 4. szám
10. OLDAL MAGYAR HÍRADÓ AMERIKA PIPÁL ♦ Irta: SIMA FERENC Amerikában Ford elnöksége óta húsz százalékkal kevesebb lett a rákos beteg. Vagyis húsz százalékkal többen mentesülnek a lakosságból attól, hogy kurtább legyen életük a manapság normálisnál. Ez igen nagy dolog. És ezt Ford elnök nem valamilyen hatalmi rendelkezésével biztosította, hanem egyszerűen azzal, hogy ő — pipál. És az átlag-amerikaiak zöme hagyományosan utánozza szokásában, divatjában, vagy akár hobbyjában is a mindenkori Sima Ferenc elnököt. Az pedig köztudottan rég megállapított orvostudományi tény, hogy a rák keletkezését igen magas százalékban a dohányzás okozza, sőt leginkább a cigarettapapír, bármennyire is igyekeznek azt a gyártói „vegytisztává” tenni. Ezt a megállapítást az a nagytömegű lépés követte, hogy a dohányzók zöme áttért a cigarettáról a szivarra, hogy ne szívjon ártalmas papirt is. De a makacsul továbbkutató orvosok azt is megállapították, hogy a dohányzás rákokozó ártalmában a papír mellett igen nagy mértékben a dohány nikotintartalma bűnös, amely pedig a szivarozásnál is éppúgy a szájba azon keresztül a tüdőbe és szervezet további részeibe kerül, veszélyes mértékben, éppúgy mint a cigaretta nikotin tartalma. Tehát a szivarozásra áttérés nem megoldás, csak némi csökkentése a dohányzás rákokozó hatásának. Mit tegyenek hát, akik azt vallják, hogy ők semmiképpen se tudnak leszokni a dohányzásról, erre egyszerűen képtelenek, mivel régesrég rászoktak és mostmár nem bírnak nélküle élni, meglenni, dolgozni, mert majdnem szétrobbanak a nikotinéhség idegtépő kínjától? Ami engem illet, én határozottan állítom, hogy a megrögzött dohányosoknak ez az állítása valótlan, mert én is annyira odáig voltam érte, hogy ha késő este kifogyott a cigarettám, amikor odahaza Európában már minden dohányelárusitó hely bezárt, de nekem még fenn kellett maradnom a megélhetésemmel járó rengeteg munkám miatt, bizony akkor a hamutartókból kiszedtem a napközben elszívott cigaretták csonkjait, dohányos nyelven a csikkeket, felkoncoltam-boncoltam őket, eltávolitva belőlük a kormot, majd a többit a házban fellelhető, legvékonnyabb nem szelelő papírba, Kosztolányi Dezső japán és kínai versutánzatának választékosán hártyapapirra nyomtatott, kitépett oldalainak egy-egy negyedébe sodortam, katonakoromban ezt a tudományt is elsajátítva, és igy azt a büdösséget szívtam, hogy dolgozni tudjak, és a szemétből kiszedett mocsoknak ezzel az ujraszivásával minden bizonnyal még jobban mérgezve a szervezetemet. Nodehát én nálam nagyobb és szenvedélyesebb dohányos nem létezett, ez közismert volt rólam. Sok cikket és egy befejezetlen regényt is írtam róla, hogy a dohányzásról leszokni pedig teljességgel lehetetlen, akárcsak viz és levegő nélkül élni. Aztán a feleségem, amikor már komolyan udvaroltam neki, szilárd határozottsággal közölte velem, hogy vagy őt választom, vagy a dohányzást, mert ha nem hagyok fel a füstöléssel, akkor nem lesz a házasságunkból semmi. És mire képes a szerelem hatalma? Többre, mint a dohányzás szenvedélyének hatalma. Szivem választottjának lealkudhatatlan kikötésére én, a megrögzött dohányzás élharcosa — nem gyújtottam rá soha többé. Így maradt félben az a regényem is a dohányzás legyőzhetetlenségéről. Akik követni kívánják példámat, azoknak elárulom, hogy a „mindennap egy cigarettával kevesebbet” jelszavu módszer semmit sem ér, azt nem lehet betartani, az ember előbb-utóbb megszegi. Drasztikusan és egycsapásra kell a dohányzással szakítani. Azt megvallom, hogy az első hét, de még az első hónap is nagyon nehéz. De erősnek kell lenni és ellenállni a vágynak, mert megéri és eredményre vezet. A rágyújtás sóvárgása a második hónapban már hétről-hétre elég gyorsan csökken. A harmadik hónapban pedig teljesen elmaradó és az ember ezt nem érzi többé önsanyargatásnak. Szépen eljuttottam oda, hogy ha nem is irom ki a lakásunk ajtajára, hogy „Tilos A Dohányzás”, a dohányos vendégeinket mégis mindig megkérem, hogy most pedig türtőztessék magukat és ne gyújtsanak rá nálunk. Akad vendégünk, aki rágyújtani azért mégis kisétál a folyosóra. Akad, aki a tilalom miatt mindig elég hamar elmegy. Olyan s akadt, aki emiatt végleg elmaradt az otthonunktól. Én már ott tartok, hogy ha dohányfüst szaga — engedjék meg, hogy ezt Írjam: bűze csap meg, sietve legyezek kezemmel az orrom alatt, hogy be ne kelljen szívnom, és szaporán elkotródok onnan. Hittel vallom, hogy az én jelenlegi viszonyomat a dohányzással bárki el tudja érni, ha nagyon elszántan akarja. De arról volt szó fentebb, hogy mit tegyenek, akikről ez az elszánt akarat hiányzik? PIPÁLJANAK! Ez is dohányzás ugyan, de mégis lényegesen más, mint akár a cigarettázás, akár a szivarozás. Mert igy az ártó nikotin zöme nem jut be a szájba, hanem lerakodik a pipaszár belsejében. Éppen ezért nem a kurta pipa ajánlatos, hanem a minél hosszabb szárú. Ha már valaki mindenáron dohányzik, akkor csibukoljon! Mivel a csibuk magyar eredetű, jegyezzük meg, hogy a dohányzás legártalmatlanabb módozatát is mi adtuk a világnak. És Amerikában a dohányos néger nők éppen ezt a magyar találmányt, a csibukot teszik most divattá. Igen, női divattá, akármilyen furcsa is elképzelni a csibukoló bakfisokat és asszonyokat. Ez van, mert az amerikai néger nők bálványa, példaképe, a sündisznóhaju hírhedt Angela Davis, aki megrögzött cigarettás volt, 60-70-et fogyasztva naponta, az orvostudomány megállapítására eldobta a cigarettát és ösztönösen jó megérzéssel — jó hosszú szárú csibukot vásárolt. Bálványuk példáját követvén a néger nők, és a családi egyetértés — na meg olykor a papucshősi mivolt — jegyében a néger férfiak szintén. Azt pedig, hogy Amerika fehér lakossága mennyire hajlamos a négerek utánzására, már megfigyelhettük a jazz-zenének és a szilajul össze-vissza néger táncoknak a fehérek között is tömegjelenségkénti elterjedésében. Így szerfelett valószínű, hogy a csibukolás néger divatja is általános amerikai divat lesz. A csibuk elterjedésével a Statisztika ma még nem foglalkozik. Mindössze azt mutatja ki, hogy Amerikában már húsz millió férfi és nő pipál, és a cigarettáról, vagy szivarról a pipára áttérők száma hónapról-hónapra tetemesen növekszik. Amerika tehát pipál, egyre inkább pipál. Ezzel kapcsolatosan szívből kívánjuk, hogy a Szovjetuniót mindig, mindenütt és mindenben pipálja le! ___________________________ HUMORESZK NAGYAPÁK — Jó napot Oderái ur. — Jó napot Koppenhághay ur. Mit csinál a kisunoka? — Aranyos... Képzelje, azt mondja nekem: pa-pa-pa... — Rendesen még nem tudja? — Hogy-hogy rendesen? Miért, a magáé mit mond? — Azt, hogy: nagypapa... — No és? Az enyém viszont tisztán, szépen kimondja, ha éhes, hogy: kávé. — Az már valami. Az enyém igy mondja: kérek szépen kávét! — Persze az én kisunokám nemcsak a kávét > tudja kimondani. Hanem azt is, hogy tea... — Miért ne tudná? Utóvégre egyidős az enyémmel, ő is kétéves. Az enyém is kéri a teát. De néha piritóst is rendel hozzá, vagy lágytojást, amire éppen kedve szottyan. — Hűha... De képzelje, a kisunokám megismeri az utcán az apja autóját. Azt mondja: papa... au tó... — Szakasztott, mint a miénk. De az még hozzáteszi: „Sevi”... — És ha látná, milyen boldog, amikor beülteti az apja! Megfogja a kormányt... — A miénk nemcsak megfogja, de kormányoz is. — Háááát...A miénk, képzelje, már kezdi énekelni az anyja után, hogy: poca, poca, tarka... — Egyedül még nem megy? — Mi az, hogy egyedül? — Egyedül, kiséret nélkül. Mert az enyém úgy fújja kívülről a pocapocát, hogy a szomszédban is hallani. — Rendben van Oderái ur, rendben van. De azt azért még el akarom mondani, hogy a miénk már kezdi ismerni a betűket. Tudja melyik betű az A, a B, aC... — Nemsokára talán már össze is olvassa. Mint a miénk. Ugyanis a miénk teljesen egyedül megtanult olvasni. — Olvasni? Egy kétéves gyerek? — Miért ne? A maguké még nem olvas? — Idefigyeljen Oderái. Sajnos a miénk még nem olvas. Az csak ir. És tudja mit ir? A kandidátusi disszertációját írja, a hidegen hengerelt vékonyrétegek amorf fizikájáról, amit kiadnak angolul, németül és hollandul. Erre mondjon valamit Oderái! — Nem mondok semmit, mert látom, nagyon ideges. Mióta nagyapa lett, valahogy ingerlékenyebb. — Nem vagyok ingerlékeny, csak nehezen tűröm, hogy maga folyton rámlicitál az unokájával. Szinte már azt se merem megemlíteni, hogy az enyém, ha meglátja a labdát, püff, belerúg a kis lábával!... — Püff! Csak az egyik kis lábával? — Mi-i-i-i??!! — Csak azért kérdem, mert az enyém abszolút kétlábas... — Nem, Oderái, amaga unokája nem kétlábas, hanem három lábas és öt feje van és kilenc orra és nyolc füle. Meg tudja még mije van neki? Egy ostoba, hazudós, szenilis nagyapja...Alászolgája! Novobáczky Sándor
