Magyar Hiradó, 1976. január-június (68. évfolyam, 1-26. szám)
1976-01-15 / 3. szám
MAGYAR HÍRADÓ 15. OLDAL MAGYAR HONFOGLALÓK A MISSISSIPPI PARTJÁN Spelletich Paula naplója Összeállította: ÁCS TIVADAR Dajkám, egy piros pozsgás magyar parasztleány, ki lábát kitörve nem volt másra alkalmas, vigyázott rám, és szép hazafias versekre tanított. Fekete hajában nemzeti szin szalag, piros szája ugyancsak szidta az osztrákokat, kik miatt Apám száműzetésben van és országunk zsandár járma alatt nyög. Jó sánta Klára olyan osztrák-falóvá gyúrta át lelkemet, hogy már öt éves koromban azon tűnődtem, hogyan lehetne valamennyi csúfos ellenségünket elpusztítani. Miután pedig ezt megtenni nem lehetett, valahol csak zsandárt láttam, elég illetlenül, rágyújtottam, hogy: ,,Kályhá vállán ég a mécs, Megdöglött a Windischgrätz”. Egy alkalommal osztrák katonákat szállásoltak hozzánk. A hideg szobát, melyben a szép rokokó bútor állt és amelyben az olajfestmények voltak, át kellett adni a dragonyos századosnak, ki szép fehér ágaskodó lován igen imponáló alak volt, de én gyűlöltem őt és gyermekésszel, amint azt Nagyanyámnál láttam, ha valamit ki akart könyörögni az égtől, a hálószoba asztalán lévő aranyozott feszület előtt buzgón imádkoztam, hogy a lova vesse le és törje ki a nyakát ő és valamennyi osztrák katona. Ebből állt akkori vallásosságom. Nagyanyám megtanított a szép imádságokra, de nekem egy fanatikus imám volt, amely a gyűlöletből fakadt és kedélyemre nagyon rossz hatással volt. Nem is szerettem játszani, mint a többi gyerekek, csak akkor örültem, ha valami csínyt tehettem, ha egyebet nem, szamárfület mutattam a mellettünk elhaladó osztrák tiszteknek, ami miatt Nagyanyámnak egy ízben kellemetlensége is volt és nekem az ilyenféle tüntetést keményen megtiltotta. II. FEJEZET Öt éves koromban szegény jó mostoha nagyatyám meghalt. 62 éves volt és nyakszirtjén valami pattanás támadt, mely hetekig tartó nagy szenvedés után kioltotta nemes életét. Azontúl még szomorúbb lett a kis hajlék. Csak az hozott némi enyhülést, ha nyáron a régi hintókban nagyanyámmal a szállásra mentünk a munkások után nézni, vagy ősszel Radonovácra szüretre igyekeztünk. Ilyenkor felébredt bennem a fiatalos természet, felmásztam a gyümölcsfákra és homokpogácsát sütöttem a parasztlányokkal. Otthon aztán jött a mester, aki megtanított magyarul és németül olvasni, imi. Sőt Nagymama felült egy szélhámosnak is, ki állítólag francia és angol nyelvre tanított bennünket. Nagyapám siiját befödték a zöld hantok és nagyanyám elérkezettnek látta az időt, hogy mig jó erőben van, kivigyen bennünket Apámhoz és Anyámhoz, kik már négy év óta vártak reánk a Mississippi partján. De mielőtt eltemetkeznénk az amerikai vadonban, lehetőleg meg akarta ismertetni velünk a civilizáció minden vívmányát. Először tánciskolába járatott bennünket hol Adi elsajátította a könnyebb mozdulatokat, mely egy valódi gentleman ismertető jele. De én, mogorva természetemmel, nem tudtam semmiféle ügyességre szert tenni. Egy évvel szegény nagyapa halála után naponta elmentünk az újonnan megnyitott színházba is és kacagtunk az akkor divatos Lumpacius Vagabunduson és sirtunk Hamlet, vagy Rómeó és Julia felett. Nagyanyám eközben erősen dolgozott és dolgoztatott kelengyénkén s mire az elutazás ideje elérkezett, pár ezer forintnyi fehérnemű volt óriási ládákban elhelyezve, hogy a nagy utón bennünket elkísérjen. Nagy volt a riadalom Szabadkán. Nagyanyám Baját és Pestet leszámítva, még nem volt túl a város határán. Hogy fog ő velünk arra a távoli világrészre eltalálni? Ezek bizonyára nem olvasták Andersen bájos meséjét a tengernek áldozott szemekről, melyben az anya elveszett gyermeke után kisírja szemeit. De mindenki elismerte Nagyanyám szellemi felsőbbségét, szerették benne az erélyt, magasztos jóságát. Hl. FEJEZET. 1855. — Európai ut — Tehát útra keltünk. Atyám jóbarátját és volt kancellistáját, Biró Antalt kérte fel, jönne velünk Bécsig. ahol Cutherz, derék, jó ügyvédünk fogja átveni további gondozásunkat Londonig, hol viszont Apám fog már várni ránk. Április 9-e volt. A szél süvített, de mi jól elhelyezkedtünk a pompás sátoros kocsi fenekén, a puha szalmára terített hosszuszőrű birkabőr-subán Nagyanyám és Biró bácsi lábainál. Velünk szemben Welly Mari ült a kocsis mellett, de GYÓGYULÁSOM TITKA (Folyt, a 12. oldalról) A feleségem arca is aggódó, igyekszik a drága úgy tenni, mintha egy kis múló, futó rosszullét kerülgetne engem és nem a gutaütés, meg száznyi más nyavaja. Aprókat kacarász, billegeti magát, a frizuráját csodáitatja, és jövő évi tervekről beszél. Kilóg a lóláb! Nem a holnapi tervekről van szó. nem azt mondja, hogy mit csinálunk vasárnap este, hanem, hogy mit teszünk egy év múlva. Hoho! Tudom én: ha beteg ember ágyánál az orvos vigyorog, a feleség jövő évi tervekről beszél, akkor tessék kérem igenis fészkelődni. Mindenesetre kutyául érzem magam, s kedves feleségem, hiába tesz úgy, mintha nekem alig volna bajom, sőt úgy, mintha nekem az égvilágon semmi bajom sem lenne, én érzem a májam, a lépem, a szivem, a gégém, a gyomrom, egyszóval ezt az egész zsibpiacot, ami most itt nyújtózkodik pihegve a lényegében már halottas ágyon. Szegény a családom. Mivé lesznek nélkülem. És szegény feleségem, hogy fog siratni gyermekeimmel együtt. Meg a kollégáim! Hát azok aztán ténylegesen odalesznek. Ismerem őket. így tűnődöm csendes haldoklásom közepette, amikor az én kacarászó, az ,,én drága férjemnek semmi baja nincs”, feleségem csak úgy odaszól... — Ja, szivem! Megemeltettem a biztosítóval az összeget. Ötvenezerre... Majd ird alá, szivem, jó? — Hogy mit csináltál? — morgok, és érzem, hogy tagjaim már hűlni kezdenek. És a némber újra mondja, a szemembe mondja, az arcomba vágja, egy haldokló arcába, hogy megemelték a tarifáját, most halj meg, most érdemes. És az arcán a „szeme se rebben” ártatlanság, a fesztelen jóindulat, az érteden szemtelenség, a pénzsóvárgás és níinden... Felugróm háttal a lovak felé. Szabadkán kiálltak az utcákra. Nagyanyám tekintély volt egymagában is, de mint Spelletich Bódog anyja, rajongott érte a nép, mely imádta Atyámat, deli fiatal követjüket, ki mint ügyvéd élt köztük, mig a forradalom előbb minden dicsőséget, utóbb minden kint nem juttatott osztályrészéül. — Mi is mind sirtunk, még Biró bácsi férfias arcát sem kímélték meg a könnyek nyomai, ő pár nap múlva visszatért kedveseihez, de hihető, hogy meghatotta öt is a nép ragaszkodásának jele és a gondolat, hogy bennünket, régi jó barátjának családját, talán utólszor lát. Csak pár nap választott el hetedik születésnapomtól. Egy angol, vagy amerikai gyermek már feljegyzéseket csinált volna, de én és Ádám, ki kilencéves volt, nem gondoltunk arra, mily érdekes volna a legrövidebb feljegyzés is. Az ut egyes kimagasló részletein kívül, alig emlékszem valamire. Szabadkát elhagyva, látszólag a végtelenbe nyúló homokpuszták tárultak a szemeink elé, melyek a kocsi egyforma rázásától elálmosodva, lecsukódtak. Csak akkor nyíltak ki, mikor Baján, Polplovszky rokonuk háza előtt megálltunk. De annyira erőt vett rajtam a kábultság a szokatlan kocsizástól, hogy ott sem bontakoztam ki az álomtól. A gépiesen elköltött villásreggeli után tovább aludtam, úgy hogy egész ottlétünktől semmire sem emlékszem, sem az útra Pestig. Bajától fogva pedig az ablak mellett ültem és hallgattam Nagymamát, mint mesélte, hogy nemsokára Visegrádra érünk, ahol a magyar királyok laktak. az ágyból, nagyot csapok az asztalra: — Egy frászt leszel te, kisfiam, vigözvegy énutánam! Egy frászt! — üvöltöm keserű dühvei és... ...és nézze meg az ember, semmim sem fáj. Kutya bajom. Juszt is egészséges lettem. Ötvenezret magamnak is megérek. Gyurkó Géza KEMÉNY ZSIGMOND, A „KALOTASZEGI BÁRÓ” (Folyt, a 14. oldalról) Kemény egyik fő érdeme, hogy Arany János tudományos és költői értékeinek egyik legelső hirdetője. Bizalmas és bensőséges barátságot is tartott Arannyal. Gyakran találkoztak, amikor 1860 nyarán, közös barátjuk, Csengery Antal biztatására. Aranyék Pestre költöztek. Kemény 1843-tól volt akadémiai tag, eközben több társával tartott jó barátságot, igy Széchenyivel, Wesselényivel, Deákkal és Toldy Ferenccel is. Arany szinte mindennapos látogatója lett a Pesti Napló közeli szerkesztőségében. Az ott hallottakat megszűrve fölvette a Szépirodalmi Figyelő hires glosszáiba. így tájékoztatta olvasóit a világirodalom és az időszerű külföldi események felől. Ezeket beszélték meg csöndes szerkesztőségi estéken Keménnyel. Az 1870-től teljes visszavonultságra vágyó és lassanként elboruló elméjű regényíró már csak névleg maradt a Napló szerkesztője. Idegbaja felőrölte szervezetét. Halálakor szinte könnyezve búcsúztatta Arany az akadémiai összülésen: „A veszteség nem ly. A sokat, mit benne a közélet, s irodalom birt vala, már régen elvesztettük. Balvégzete kétszeres halálra kárhoztatta; mostani halála már csak mint szabaditója jött.” Dr. Gergely Pál
