Magyar Hiradó, 1976. január-június (68. évfolyam, 1-26. szám)
1976-05-27 / 22. szám
6. OLDAL MAGYAR HÍRADÓ 0 * SZIKLAY ANDOR: ; SÜT ; 1 311 FŐVÁROSI !___ ŐRJÁRAT | (25.) Washington.— Folyvást mozgásban lévő kaleidoszkóp ez a város, sziporkázó színkombinációkkal a maga alapvetően pepita keretében (csak 20 százalék itt a fehér; fekete a polgármester — Walter Washington. — a 13 városi tanácsosból 11, a köz-iskolák diákjainak pedig 95' percentje). Háromnegyedmillió lakosának legtöbbje máshonnan való. máshova fog költözni és jórészt már az ittlét alatt is mozgásban van: mostanában mutatta ki a statisztikai hivatal, hogy a lakosok 55 százalékának lakáscíme ma a városon belül nem ugyanaz, mint öt évvel ezelőtt volt. Washington egyrészről város, másrészről főváros: az egyik egészen más, mint a másik, különböző alaptermészettel, feladatokkal, társadalmi demarkációs vonalakkal. Az egyik senkié, mert egyetlen államunkhoz sem tartozik, önmaga sem állam, és nem is igazán önkormányzó; van kongresszusi képviselője, de annak nincs szavazati joga. Viszont: mindenkié, mert az egész nemzet várossá formált szimbóluma. Sőt, az egész világé: 126 külföldi misszió bábeli lármája visszhangzik a Fehér Ház és a State Department körül, estélyeken és klubokban, sajtókonferenciákon és repülőtereken. Szeretjük ezt a külsőleg oly szép, belsőleg oly romlott várost; szégyenkezünk bűnözési rekord-teljesitményei miatt, amelyek dicstelen bajnokai 72 százalékban voltak 25 éven alul tavaly — és dicsekszünk azzal, hogy például az egész ország első öt városa közt szerepelünk egyetemi végzettségűek, 10,000 lakosonkinti közkönyvtári könyvek, 100,000 lakosonkinti hotelszobák és ugyanezen arány szerinti,, Who’s Who in America”-életrajzok száma alapján. Igaz, hogy vezetőink minősége tekintetében, aránylag csekély 200 év alatt, sikerült „ledolgoznunk” magunkat egy Jeffersontól egy Johnsonig, egy Lincolntól egy Nixonig, egy Roosevelttől, sőt akár egy Rutherford B. Hayes-től, vagy egy Chester Arthur-tól, egy Ford-ig. Ellenben tegnap óta kissé egyenesebb gerinccel, kissé kevésbé erőltetett mosollyal járunk. Egy tekintélyes, független, a rideg nyárspolgári Kansas City-ben működő kutató intézet néhány hónappal ezelőtt arra kapott megbízást, hogy állapítsa meg, milyen elsőbbségi sorrendbe oszthatók az ország legjelentősebb városai életszínvonal, letelepedési előnyök és egyéb meghatározott tényezők szerint. Az eredményt most adták közre. A lista 65 várost sorol fel. Washington a 20-ik helyre került — de, figyelem, jóval mögöttünk maradt Los Angeles, Boston. Cleveland, Phoenix, Cincinnati, Honolulu, Dallas, Chicago, Detroit, Pittsburgh, St. Louis, Philadelphia, New Orleans!!! Legelső helyen áll Oregon szemefénye, Portland. Követi többek közt Seattle, Minneapolis, Rochester, San Diego, Salt Lake City, Syracuse, mindegyik félmillión felüli lakossággal. Mielőtt New Yorkba költözött John Chancellor, hogy átvegye a National Broadcasting Company országos TV-hirszolgálatának vezetését, közelünkben lakott ebben a Cleveland elnökről elnevezett (mert itt volt a háza) „Cleveland Park” villanegyedben, amely leginkább a berlini Dahlem-re emlékeztet. A föntebbi kimutatással kapcsolatban villám-intervjut adott. amikor beleütköztem a Fehér Házzal szemben: „Nem tagadom, visszavágyom. Nem csak azért, hogy ne legyek kénytelen ide-oda futkározni Washington és New York közt. Itt. valahányszor kiültem a kertbe — ahol egy másik világnak tűnt az egész táj, de negyedóra alatt itt ezen a sarkon lehettem, — tudtam, hogy ha fellőnék egy nyilat bármely irányba, az feltétlenül olyan házra hullana, amelyben érdekes ember lakik, riport-anyag... Ez a csupa-titok Washingtonnak egyik titka...” (Pár perccel azelőtt, hogy az Írógéphez ültem, kimentem a sarokra: tölgyfa árnyékában postaláda áll ott. leveleket dobtam be — mint éppen előttem egy magas, dereshaju, papi galléros ur is. Visszafordulva, elment mellettem egy alacsony, gyorsmozgásu, nadrágos hölgy, cekkerrel és pudlival. A tornácunkon pedig éppen becsöngetni készült egy dijbirkózónak beillő jelenség. Sorjában: Dean Sayre, a közelben magasló National Cathedral vezető lelkésze, a Fehér Házban született: a nagyapja Woodrow Wilson volt; Carol Laise. aki nagykövetünk volt a nepáli Kathmandu-ban, nagykövethez ment férjhez, Ellsworth Bunker-hez, aki a vietnami után most a panamai slamasztikánkat igyekszik amannál több sikerrel elkezelni; a látogató pedig Anthony Cave Brown angol iró, a „Bodyguard of Lies” c.uj „best-seller" szerzője, aki vezető angol lapok budapesti tudósítója is volt és „madzsar" dolgokról akar diskurálni csak úgy „szomszédok közt”...Chancellor-nak igaza van.) GÖRBE TÜKÖR „TÉVES KAPCSOLÁS” 2500 évvel ezelőtt két városállam virágzott a mai Görögország helyén: Spárta és Athén. Néhány évszázados virágzás után e két városállam lehanyatlott, hogy uj, feltörekvő hatalmaknak adjon helyett. Most meg a két városállam szimbolikusan „bevonult” az amerikai külpolitikai vitába is. Ugyanis Ronald Reagan, a Forddal rivalizáló republikánus elnökjelölt megvádolta Henry Kissingert, valamint az amerikaiakat, hogy azok mint „a történelem fatalista álláspontját” követik, valamint Kissinger szerint a Szovjetunió és Amerika ma tulajdonképpen a modern világ Athénje és Spártája. Mi (Amerika) lennénk a hanyatló Athén, az oroszok meg az erős Spárta. Kissinger azonban igy válaszolt: „De hiszen Athén évszázadokkal túlélte Spártát” — majd arra hivatkozott, hogy igy tehát meg történelmi szempontból is sántít az összehasonlítás. De hagyjuk ezt a csevegő diplomáciai vitát, s hogy ki mit hámoz ki belőle (nyilván mindenki úgy értelmezi a szólásokat és az elszólásokat, ahogy egyéni érdeki azt megkívánják). Mit is jelentett az ókori Athén és Spárta? Miben (Folytatás a 7. oldalon) Hobart Rowan (Washington Post): „Ha szemethunyunk nagyvállalatok törvénytelen eljárásai fölött, minden intézményünk törvényességén csorba f esik, alapjuk gyengül, falaik előbb-utóbb összeomlanak. Nagyon nehéz és hovatovább lehetetlenné válik az amerikai nagyvállalati hálózat védelmére kelni, ha az nem képes anélkül fönnmaradni, hogy hazudjon, csaljon, vesztegessen és lopjon.” Cocktail-traccs. Westmoreland tábornok most megjelent könyvét egy volt tisztje irta meg, mint egyesek név megjelölésével is állítják; viszont Colby volt CIA-főnök maga írja készülő memoátjainak minden sorát...Gwen Cafritz (Detre Gwendolyn) 1(H).000 dolláros csekket deponált a restaurált Ford’s Theater javára (a névnek nincs köze Ford elnökhöz, vagy az autógyárhoz; Lincolnt ebben lőtte le Booth) — azzal a kikötéssel, hogy a csekk csak akkor váltható be, ha más adakozóktól ugyanannyi fut be a színházi szezon végéig...Egy „Post”-riporter szerint Állón izraeli külügyminiszternek, fogadtatásán, figyelmeztetöleg azt mondta egy riporter, hogy „Kissinger elsősorban amerikai, azután külügyminiszter, és csak azután zsidó", mire Állón állítólag igy felelt: „A mi nyelvünkön jobbról balra kell olvasni...” Próbát tettünk egy cocktail partyn, hogy hányán tudják a választ ezekre a kérdésekre: „Mi a jelenlegi állása Leslie Lynch King Jr.-nak? Melyik városban él Betty Bloomer? Mi az, ami a Kongresszus minden más tagjától megkülönbözteti Morris Udall-t?” Eredmény: senki sem tudott felelni. (Gerald Rudolph Ford 913-ban. Omahában. mint Leslie Lynch King Jr. született; a kissé pikáns Bloomer név Mrs. Ford leánykori neve; Udallnak pedig egyik szeme üvegből van.) rT'ZdóF'ltTí I.......................................................................................J Az a hir, hogy Nixon elnök elnökségének utolsó napjaiban sokat ivott, hogy öngyilkossággal fenyegetőzött és ideges sírásban tört ki — az amerikaiakat megdöbbentette. Ugyanis senkit sem ruháztak fel annyira az „apa-képzettel”, mint az elnököt, aki maga volt az erő, a tekintély, aki minden körülmények között legyőzhetetlen marad, s amikor ott látták őt gyengén, elesett emberként viselkedni, összeomlott a képzet; a nép nem tudja megbocsátani csalódottságát és kiábrándultságát. Tekintélyes tudósok, lélekelemzők bizonyítják, hogy Nixon ex-elnök 1974-es érzelmi problémái az elnök karakterére és magánéletére vezethetők vissza. A magánélet az, amiből következtetni lehet egy-egy elnökjelölt későbbi magatartására. Amikor az ereje teljében levő Nixont a félelem kerítette hatalmába, nem volt nehéz tönkretennie azt a „képzetet”, azt a karaktert, amit az amerikai közvélemény kialakított róla. Emlékezzünk rá, hogy a krízis kellős közepén ellentétes erők ütközőpontjába került. Lányai hallani sem akartak a lemondásáról, a vejei meg mindenáron a lemondásra akarták rávenni. Egy Hong Kong-i szociológus arra mutatott rá, hogy a család, a barátok segítenek az ember jellegzetes arculatának kialakításában, de tönkre is tehetik, ha cserbenhagyják. így járt Nixon is. Tudatában volt nagyon is belső erejének s azt is tudta, mit várnak tőle: ERŐT! 1964- ben Nixon veszélyesen energikusnak és hataloméhesnek jellemezte Johnson elnököt. Többek szerint Nixon vesztét is ez a két jellemhiba okozta.
