Magyar Hiradó, 1976. január-június (68. évfolyam, 1-26. szám)
1976-05-13 / 20. szám
MAGYAR HÍRADÓ 15. OLDAL MAGYAR HONFOGLALÓK A MISSISSIPPI PARTJÁN Spelletich Paula naplója Összeállította: ÁCS TIVADAR XX. Éjfélkor felbontották a kosarakat és előkerültek a pie-ok és a hideg sültek. A kocsmáros behozta a forró teát és kávét tartalmazó nagy kannákat. A férfiak mindenféle cserép és bádog bögrékből ittak, mert a csészék a hölgyek számára voltak fenntartva. (Ilyén állapotot tapasztaltam Zala megyében, Pacsán egy gentry-bál alkalmával, 1890-ben). T.i. oly kevés csésze volt, hogy csak félve ihattunk teát. Mindenki irigyelve nézte szerencsés szomszédját, és türelemmel várta, mig a csésze megmosva, vagy anélkül, végre hozzá került. Vacsora után következett a nagy nemzeti tánc, melyhez a zene ritmusát a férfiak a cipőik dobogásával verték ki a padlón, a hölgyeket erősen megforgatva, kik aprózva ugráltak. Egy-egy rikkantás és hurrá is hallatszott, elnyomva a yankee doodle hangjait. Tizenkét év múlva a pesti redouteban megtartott jurista-bálon véltem ezt a táncot viszontlátni, midőn a szupé-csárdás közepén a zene már mindenkinek a fejébe szállt és a gentry-fiuk vadul toporzékolva erősen kiabáltak. ,,Aj! Sohasem halunk meg!” De az amerikaiak hamarább abbahagyták ezt az élénk táncot. A hölgyek iszonyúan affektálva, halálos fáradtságot színleltek. Szívesebben társalogtak partnereikkel. Részben leültek hűsítőket inni és édességeket enni, melyeket a korcsmáros szolgáltatott és ottani divat szerint az urak fizettek. Még egy csendes francia négyest táncoltak s egy pár tourt és sétáló táncot. Öt óra felé reggeli következett, mely után elbucsuzkodtak és mindenki hazament a maga dolgát végezni. Mikor atyám hőstettemről értesült, eljött értem és hazavitt. Azóta Matthewék az uj farmra költöztek Wolly Marival, ki időközben visszakerült hozzánk és hurcolkodásnál segédkezett. Október 18-ika volt. Az eget álmos felhők borították. Sötét kétségbeeséssel szivemben borultam Anna nyakába, ügy búcsúztam tőle, mintha az élet utolsó boldogságától kellett volna megválnom. A feneketlen sárban a kocsi kerekei csak lassan forogtak, de nekem mégis tulgyorsan haladtunk előre. Iszonyúan féltem atyám szigorú tekintetétől és fivéreim csufolódó incselkedéseitől. Azonban minden sokkal jobban ment, mint képzeltein. Atyám az utolsó tapasztalatok után nem mert velem szemben oly nagy szigort alkalmazni, ügyetlenségem apró hibái által felingerelt haragját igyekezett fékezni és a fiuknak megtiltotta a velem való ingerkedést. A Matthewéknél töltött két hónap alatt én is megtanultam az ildomosságot és Lenkével türelmesebben bántam. Nem húztam meg a haját, ha ő véletlenül, kis gyermekek szokása szerint, füleket mutatott rám, vagy játékbői a hangomat utánozta. Szóval ez a két hónap nagy leánnyá alakított át. S bár csak 10 éves voltam, elsajátítottam Anna végtelen kényességét. Most már az volt a baj, hogy mindent az amerikai pedantéria és szenteskedés szabályai szerint akartam beosztani. XX. FEJEZET 1858. ŐSZ, TÉL. AZ UJ FARMON Mikor a régi házat atyám 1858-ban Evingéknek eladta, uj házba költöztünk, mely a nagybirtok közelében a régitől egy angol mérföldnyire és a Műd folyótól 100 ölnyire volt. Kezdetleges hid vezetett át a folyón. Mindenekelőtt leirom, milyen volt az uj otthonunk. Az országút közelében, vékony magas hickory-fák között emelkedett a kis téglaépület. A földszinten 2 szoba volt, északra nyíló ajtóval és 2 ablakkal. Minden szobának volt egy ablaka keletre és egy nyugatra. Az a szoba, melyben én Lenkével aludtam, nappal parlour volt. A városi házból ideszállitott csinos asztalok, szekrények és ággyá alakítható pamlagok és könnyű nádszékek képezték itt a bútorzatot. A falakat a családi olajfestmények díszítették: atyám arcképe 15 éves korából, Spelletich József és dédapám, nagyanyám atyja, a jó Kleinzer György. Utóbbinak, dúsgazdag ember lévén, elfelejtették a polgári származását és hozzáadták az előkelő Adamovich leányt, kinek éppen akkor semmije sem volt, vagyona per alatt lévén. A déli falon Lenke pamlagágya fölött függött Guido Reni gyönyörű Magdolnája, mely nagyanyám nagybátyja: Adamovich ajándéka volt. Ezt a remekművet — habár csak kópia ^volt — 5000 frt-ra becsülték. (1904-ben fedeztem fel eredetijét a drezdai képtárban, a mi képünk ennél sokkal szebb és finomabb kivitelű volt.) A mi szobánkban levő hatalmas kályha egészen jól kifűtötte a felső szobát is — az úgynevezett drum segítségével (ez egy óriási bádogdob, mely a vascső folytatását képezi). A vascső egy bádoggal szélesen bélelt lyukon át volt a felső szobába, az úgynevezett vendégszobába vezetve. Atyám szobája, mely nyugati fekvésű volt, a szép rácszőnyeggel leteritett ágy fölött, szintén több családi kép függött: nagyanyám, mostoha nagyapám, a jó Demerácz Alajos arcképei és néhány rokokó kép. Itt függött nagyanyám, Vojnovich Teréz kis akvarell arcképe is, melyet Amerikában hagytunk. (Ezt 1912-ben kérésemre Mihály fivérem megküldte volt nekem.) A többi képet szerencsémre meghoztam, de nagyanyám gyönyörű miniatűr képét valaki — hihetőleg Wolly Mari eltulajdonította. Gál Alajos képét sem találtam meg atyám hagyatékában. De folytatom a ház leírását. Atyám szobájában volt a padlásszobákba vezető lépcső, mely alatt kis kamra rejtőzött, melyben cukor, kávés és a pálinkás korsó szokott állni. Ez utóbbinak — fájdalom — sohasem volt szabad hiányozni. Egy üveg a legolcsóbb vinkóhoz hasonló borcalawha 2 forintba került és amellett hamisított keverék volt. Ezt nem állt módunkban megvenni. Szegény atyán — ki rossz gyomra miatt vizet tisztán nem ihatott — kénytelen volt ivóvizét pálinkával vegyíteni s szomját igy oltani. Délelőtt és délután pedig egy két korty pálinkát tisztán is kellett innia, hogy egészségét úgy ahogy fenntarthassa. Az atyám szobája fölötti első padlásszobában fivéreim laktak. Itt állt az egyik nagy duplaágy, melyről már említést tettem. A szoba északi falát óriási puhafa szekrény foglalta el, mely a Lenke és az én kelengyémet tartalmazta. A konyha és az ebédlő külön épületben volt. Lenn a konyha, mellette tejeskamra, az emeleten az ebédlő, melyben nappal pamlaggá alakítható ágy volt a cseléd számára. Ez a helyiség télen a konyhából nyerte a meleget, ti. egy cső, mely az épületen végig volt vezetve, szolgáltatta azt. Miután akkor még vidéken kéményseprő nem volt, gyakran megtörtént, hogy a felhalmozódott koromtól kigyulladt a kémény. Egy hasonló eset alkalmával csaknem áldozatul esett a kis épület. Ősszel történt, száraz hideg idő volt, s a szél iszonyúan süvített. Rémülten szemléltük az emberderék vastagságú lángot, mely a kéményből előlövelt — szaggatott lángnyelvek táncoltak tova a viharban. Még jó volt, hogy eszünkbe jutott a ház mellett álló, mosásra szánt lúg, melyet a kéménybe öntve felhasználtunk a tűz oltására. De szegény Pista fivérem, ki ezt a műveletet végrehajtotta, a szertecsapó lángoktól erős égési sebeket szenvedett az arcán és a kezein. Szerencsére atyám vizes kendőt borított a fejére, mikor a létrára felkuszott, enélkül szép háza is bizonyosan leégett volna. — Szegény Pista! Az ő óriási ereje és vakmerő bátorsága csak kárára volt. Ez vitte bele a veszélyes helyzetekbe, melyeknek végre is áldozatul esett ifjú élete. Később rájöttünk az amerikai rendszerre. Hetenként egyszer jól megvertük a csöveket, minden csőbe kevés puskaport tettünk, mely midőn meggyulladt, a robbanással kivitte a kormot. Ily primitiv és veszedelmes eszközökkel dolgoztunk ezen, az akkor még gyér népesedésű vidéken. Az ebédlőből a konyhába egyszerű falépcső vezetett, nagy örömömre szolgált, ha ezeken leugorhattam. Csak azt csodálom, hogy sohasem vágtam a homlokomat az aránylag szűk helyen a falba. A konyhából öt lépcső vezetett le a nyári konyhába. Az ebédlő falába egy kis ablak volt vágva, melyen az ételeket beadták. Innen pár lépésnyire, ügyetlen közelségben voltak a tyúkól, faház stb., melyek nyáron kellemetlen szagukkal lehető rossz benyomást tettek. És e mellékhelyiségek úgy voltak odaillesztve, hogy nem lehetett eléjük bokrot ültetni, mely disztelenségüket maszkírozta volna. Eltérek elbeszélésemtől, hogy leiijam atyám különcködését, mielőtt elfelejteném. A házon csak szimpla ablakok voltak, ezek is oly rosszul zártak, hogy a legkisebb szél is megrázta azokat. Az ajtók pedig két ujjnyival rövidebbek voltak, mint szükséges lett volna, úgy hogy a szél a havat és az esőt mindig beverte. Egyik szomszédunk, Mr. Baker nem tudta megállni, hogy meg ne kérdezze atyámat, miért sanyargatja magát és bennünket? „Mert nem akarom megszeretni a ti hazátokat!” — vágott vissza mérgesen atyám. De ezen önmegtagadásnak indító oka a nagy akaraterő volt, mellyel atyám minden krajcárt megtakarított. Vagyonát szaporítva független megélhetést akart nekünk biztosítani a magyar hazában, hova bizton hitte és remélte, hogy még visszatérhetünk. A 18 bérház, melyeket birtokunk különböző pontjai építeni kellett, sokba kerültek és atyám gyűjtötte a pénzt, hogy kifizethesse az adósságokat, melyek a birtok megszerzése óta még mindig fennálltak. Itt-ott kiegészítő kis területeket is vett, melyek olykor kínálkoztak s melyeket megvételre alkalmasnak ítélt. (Folytatjuk) ÉTKEZÉS FRANCIA MÓDRA... (Folytatás a 12. oldalról) gyakran látni az éttermekben csak salátát fogyasztó vendéget. Ezt követi a sajt, amelyet fa- vagy vesszőtálcán kínálnak. A fogások sorát az édességek zárják le. Ezek után csodálható, hogy egy „valódi” francia étkezés három óráig is eltart...? Lakács Teréz
