Magyar Hiradó, 1976. január-június (68. évfolyam, 1-26. szám)
1976-05-13 / 20. szám
14. OLDAL MAGY AR HÍRADÓ SZERENCSÉTLENSÉGBŐL SZERENCSE Irta: DOHNÁNYINÉ ZACHÁR ILONA Dohnänyine Zachar Ilona Rendesen azt gondoljuk, tetteinkért csak saját magunknak vagyunk felelősek, pedig ez nem egészen van igy. Ahogy napról napra élünk, tovább haladva életünk lassú vonatán, annyi emberre vagyunk befolyással, hogy azt elképzelni sem tudjuk. Talán sohase nyerünk tudomást róla itt a j földön, csak majd odafennt, amikor már nem tudunk változtat-1 ni rajta. Ezért igyekezzünk mindig I arra törekedni, hogy lehetőleg \ kedvező benyomást gyakoroljunk azokra, akikkel kapcsolatban vagyunk. Ez azonban nem mindig sikerül. Sokszor annyiunkban felmerül valamilyen csalódott, szinte keserű érzés, hogy csak olyan keveset bírtunk tenni Krisztusért, hogy csak olyan kevés embert tudtunk hozzávezetni, bármennyire iparkodtunk is. Pedig az embereket nemcsak szavak, vagy tette által befolyásolhatjuk, de leginkább mindennapi életünk által. Azáltal, hogyan gyakoroljuk azt, amit prédikálunk. Elmúlt esztendőben nagy szomorúság ért. Tizennyolc éves unokám, aki már első éves egyetemi hallgató volt, egy nagyon tehetséges fiatalember, aki bízvást mondhatta magát zongoraművésznek, hiszen számos hangversenyt tartott, sőt egy Mozart-zongoraversenyt adott elő egy ifjúsági zenekarral, beleszeretett egy fiatal leányba és mivel úgy érezte, szülei elleneznék ezt a kapcsolatot, egyszerűen elszökött vele és egy másik államból hívta fel őket telefonon, kijelentve, hogy ott, a maga emberségéből kíván uj életet teremteni magának és a leánynak, akit közben feleségül vett. Utóbbi időben csak keveset tudtam róla és négy másik unokámról, húgáról és fivéreiről, mivel leányom meglehetősen távol telepedett le családjával, és mivel magam nem utazhatom többé, néha csak évente, olykor kétévenként láthatom őket. így kétszeres megrázkódtatást jelentett ez a hir. Az is fájt, hogy úgy kereste a kenyerét, hogy valamilyen vendéglőben a szakácsnak segített és noha szép dolog, HETI NAPTÁR MÁJUS bika hava 15— SZOMBAT: ZSÓFIA 16— VASÁRNAP: MÓZES 17— HÉTFŐ: PASZKÁL 18— KEDD: ERIK 19— SZERDA: IVÓ 20— CSÜTÖRTÖK: BERNÁT 21— PÉNTEK: KONSTANTIN hogy semmilyen munkától sem riad vissza és megállta a helyét, mégis szerettem volna, ha elvégzi az egyetemet. Később kiderült, hogy voltaképpen azért telepedtek le távol otthonoktul, mert abban a városban egy evangélista nővel kapcsolatban állva tanulmányozták a Bibliát, hogy minél jobban megismerhessék az Ur Jézust. Eleinte nem vettem ezt komolyan. Fiatalok hirtelen lelkesednek és aztán éppen olyan hamar feladják a küzdelmet. Márpedig Krisztust követni, egyike az élet legnehezebb küzdelmeinek. Csak a harc végén vár ránk a diadalmas jutalom és csak olyan kevesen képesek kitartani a jutalom elnyeréséig. Ez a fiatal pár azonban hónapokig kitartott a terve mellett. Közben elhatározták, hogy visszatérnek otthonukba, tovább folytatják egyetemi tanulmányaikat, hiszen ily módon éppenugy követhetik uj hivatásukat és legalább boldoggá tehetik szüleiket. ISTEN KAVICSAI A Kezdet ködétől elválasztva hömpölyög az IDŐ végtelen... Kis kavicsok az Isten kezéből — belehullunk. És csak úgy merem végiggondolni a gondolatot, hogy egyszer, ha a mi időnk lejár, ugyanaz a Kéz lenyúl m^jd értünk, és tenyerébe időtlen bezár. Lukátsi Vilma CSALÁDI SAROK SZÜLETÉSNAPI VIRÁGOK Egyik nap siettem az iskola felé kislányunkért, mikor egy papával találkoztam, aki szintén a kislányáért igyekezett. Már ismerjük mi, szülők egymást, hiszen naponta találkozunk az iskola körül. Együtt folytatjuk utunkat, és hát mi egyébről esnék szó, mint a gyerekekről. Melyik hogyan tanul, mi megy nehezen, mi megy könnyen. Egyszer csak a papa váratlanul azt kérdezi: — Mondja, most lesz a kislányunk 7. születésnapja, nincs, valami jó ötlete, hogy mit vegyek? Annyit törtem rajta a fejem, a feleségem már ki is talált valamit, de én is szeretnék külön valamit venni a gyereknek. De semmi jó nem jut eszembe. — Vegyen neki egy cserép virágot, vagy 7 szép szál szegfűt — vágom rá szinte gondolkodás nélkül. — Vagy kapott már a papától virágot a kislány? — Nem, nem kapott még, de nem gondolom, hogy örülne a virágnak. Egy kislány még nem tud úgy örülni az ilyesminek; majd ha nagyobb hölgy lesz. Hazautazásuk utján engem is meglátogattak. Ki se mondhatom, mit éreztem, amikor egy délután csengetnek és kinyitva az ajtót, egy fiatal párral találom magam szemben. A fiatalasszonnyal most találkoztam először, de ritkán láttam nálánál bájosabb, kedvesebb teremtést. Az unokám is megnőtt és megférfiasodott, igazán csinos fiatalember lett belőle. Számomra ők voltak a legszebb fiatal pár, akiket valaha láttam. Kávét ittunk együtt, pogácsát ettünk és beszélgettünk. Mikor elmondták élményeiket, hogyan igyekeztek az embereknek az Ur Jézusról beszélni, az igét hirdetni, olyan volt számomra minden szavuk, mint valami gyönyörű muzsika. Majd azt mondta a fiatalasszony: ..Megmondtam a férjemnek, hogy csak akkor leszek a felesége, ha ő is Krisztus követőjévé válik. Másképpen sosem értettük volna meg egymást.” A fiatalember mosolygott, majd megjegyezte, hogy ő már gyermekkora óta érdeklődött az Ur Jézus tanai iránt, igy hat nem volt nehéz őt rábeszélni arra, hogy a Szentirást komolyan tanulmányozza. Meglepve hallotta tőle ezt, számomra az egész újság volt. Aztán egyszerre eszembejutott, hogy gyermekkorában, valahányszor nálam volt, milyen érdeklődéssel kérdezgetett az Ur Jézus dolgai felől és minden szavamat milyen figyelemmel hallgatta. Pedig sose prédikáltam az unokáimnak. Sose igyekeztem ,,megtéríteni” őket. Legfeljebb saját gondolataimat közöltem velük. És most mély hálával gondolok arra, milyen boldog lennék, ha mégis itt, ebben az otthonban nyerte volna az unokám azt a benyomást, melynek nyomán az Ur Jézus szolgálatába lépett. — Ne gondolja — mondom mosolyogva, és eszembe jut a mi Emesénk legemlékezetesebb születésnapja. Ötödik születésnapján édesapja nem volt itthon. Akkortájt külföldön tanult. A kislány születésnapja hétköznapra esett, és hát előtte való vasárnap ünnepeltük mi, a család, a keresztszülők és a kedves barátok körében. A születésnapja estéjén egyedül voltunk otthon, a szűk család: a három gyerek és én, mikor csengettek. A csengetésre Emese és Csaba is szaladt utánam az ajtó felé. (Mihó még járókában volt.) Az ajtóban egy küldönc állott, és a kezében — a papír formájából kivehetően — virágot tartott. — Tóth Emesét keresem. Emese meglepetten nézett rám. — No, menjél, kislányom — biztattam mosolyogva. A küldönc is elmosolyodott és barátságosan mondta: — Emesének az édesapja küldi Haliéból ezt a virágot, szeretettel gondol rá születésnapján, és sok puszit küld. — Haliéból küldte nekem az apukám? — kérdezte kipirult arccal, és közben már bontotta is máT a papirt, amelyből 5 szál gyönyörű szegfű kandikált ki. Emese persze nem értette a dolog technikai részét: hogy s mint fizette be apuka a pénzt, hogy erre a napra odahozzák a virágot, ez őt nem is érdekelte, és én nem is magyaráztam. Ö csak azt hajtogatta mindenkinek, hogy apukája egyenesen Haliéból küldött neki virágot. Naponta ő öntött friss vizet a vázába, és ápolgatta a szegfűt. És bizony bánatos volt, mikor végül is elhervadtak, és el kellett dobni. Azóta már két születésnapja is volt, és kapott sok mindent: babát, könyvet, édességet, ruhát a sok kedves rokontól és ismerőstől, de ez a születésnapi ajándék maradt számára a legemlékezetesebb. T. Kathona Zsuzsanna
