Magyar Hiradó, 1976. január-június (68. évfolyam, 1-26. szám)
1976-05-06 / 19. szám
MAGYAR HÍRADÓ 15. OLDAL MAGYAR HONFOGLALÓK A MISSISSIPPI PARTJÁN Spelletich Paula naplója Összeállította: ÁCS TIVADAR XIX. Anna néha elvitt kis kocsijukon Mayesville-be, az egyetlen, 6 házból álló faluba, hogy valami csekélységet vásároljon. Charley hajtott, én köztük ültem és erősen belecsimpaszkodtam a katjába, hogy az erős rázástól le ne essem az ülésről. Még a jó és okos Anna is azt következtette ebből, hogy az én gyermekszívemben valami édesebb érzés lopódzott be. Egyszer a férjezmenésre terelte a beszédet s tréfás enyelgés közt megkérdezte: Hát te Paula, kihez mennél férjhez? — Én senkihez, mert gyűlölöm a férfiakat, kik megfosztják az asszonyokat a szabadságuktól és a megélhetésüktől. — Hát édesatyád és az én apám, Adi testvéred és az én fivérem is olyan rosszak? — kérdezte. Ezek még nem rosszak, de abban a könyvben, melyet Sheldon ur küldött, olvasta, hogy a legszelídebb tigrisben sem lehet feltétlenül megbízni. Ha haragszik, elfelejti jónevelését és széttépi nevelőjét. Sohasem merném magamat egy férfihoz kötni, ki egyszer ha megharagszik, esetleg megverne. Anna nevetett, de nem hagyta abba a faggatást, mig ki nem jelentettem előtte, hogy csak abban az esetben mennék férjhez, ha Kossuth Lajos egyik fia elvenne. — Nem tudtam, egyszerre miért hidegült el irántam Anna. Éreztem, hogy nem szeret annyira, mint a beszélgetés előtt. Látta, hogy bennem nincs valódi érzék a falusi csend iránt, sem valódi vonzalom az ő becsületes Charley-jával szemben. Az amerikai lányok is szeretik, ha fivéreik előkelő házasságot kötnek. Anna bizonyosan örül volna, ha kilátás nyílik arra, hogy Charley 6—8 év múlva veje lesz Atyámnak, ki azon a vidéken az egyetlen nagybirtokos volt. (51 év múlt el azóta és atyám birtoka, mely most Mihály fivéremé, még mindig az egyedüli nagybirtok ebben a járásba. Amerikában nagyobbára beteljesedett a parasztság elve: a föld legyen azé, aki műveli.) Ez a két hónap Matthew-éknál a föltétien boldogság korszaka volt reám nézve. Nem szidott senki, hagytak beszélni a női emancipációról és Magyarország függetlenségéről. Mulattak koraérettségemen és a tudatlan bizarr modoron, mellyel mindezt előadtam. Mindabból, amit beszéltem, nem értettem semmit. Csak Jókai: Magyarország története beszélt belőlem és a rettegés az olyan élettől, amilyen szegény apámé és anyámé volt. Mert itt-ott elejtett szavak azt a balhiedelmet ébresztették bennem, hogy atyám zsarnoksága okozta anyám betegségét. Ez nem volt igaz, de 9—10 éves koromban elhittem ezt a mesét. És e szerint Ítéltem meg a férfinemet. Pribékeknek tartottam őket, kik csak a maguk érdekében engednek meg némi szabadságot szerencsétlen áldozataiknak. Talán fölösleges mondanom, hogy azóta egészen másként vélekedem: az én magasztos szellemű féljem, jólelkű sógoraim, vőim is kiváló emberek. Tehát hajlandó vagyok azt hinni, hogy több a jó férfi, mint az olyanok, akiket valaha nem igy ítéltem meg. Két hónap letelte után az esték korábban álltak be és mi, kendőt vetve vállunkra, gyakran kimentünk gyönyörködni a csillagos égben. Anna meg tudott nevezni minden nagyobb csillagcsoportot, megmutatta a Marsot, Jupitert, Vénuszt, a fiastyukot, a tejutat, miriad csillagjaival. Egy este Anna valóságos borzadállyal igy kiáltott fel: Paula, Paula, nézz oda, az ott egy üstökös! Valóban az volt — s attól fogva minden este kimentünk, hogy megbámuljuk azt az égi látományt, melynek feje a keleti, farka vége a nyugati horizontot érintette s mely két vagy három hétig ékesítette az égboltot. Ez az üstökös az első és egyszersmind utolsó volt, melyet eddig láttam. Szerencse, hogy ennek szemtanúja lehettem, még most is örömmel gondolok csodás szépségére. Minden jól ment volna, csak az én makacsságom nem volt jó, mint ahogy ezt a következő esetek bizonyítják. A vasárnapi előadásra Moor Tamás „Evelyn” című versét választottam, melyben a fiatal lord elcsábítja a szép hősnőt. Nem fogtam fel a lágyan csengő rímekbe burlolt értelmet és Anna minden kérelme dacára nem mondtam le erről s nem akartam más költeményt szavalni. Mikor aztán rám került a sor és elmondtam a verset, a mély csend, mellyel azt a hallgatóság fogadta, meggyőzött, hogy volt benne valami, amit nekem nem lett volna szabad elmondanom. Ez volt az első ilynemű tapasztalatom, midőn éreznem kellett, hogy jobb lenne néha más szavára hallgatni. De bár elismertem az elvet, mégsem okultam és kénytelen voltam később makacsságom sok keserű következményével megismerkedni. Egy alkalommal Ann, Charley és Foster Tamás egy batyubálba mentek. Anna, nagyon helyesen, úgy vélte, hogy jobb lenne otthon maradnom. Azt mondta, kislányoknak nem szabad bálba menni, hogy atyám haragudni fog, ha megtudja, hogy velük tartottam. Biztatott, hogy 9 órakor bemehetek közös hálószobánkba, addig majd atyja beszélget velem, vagy ha ez nem tetszik, már 8 órakor — amint ők elmentek — aludni térhetek. Azonban semmi ékesszólással nem tudott rávenni, hogy otthon maradjak. Így történt, hogy tiz éves koromban megjelentem egy falusi kocsmában rendezett mulatságon. Az igaz, hogy kissé megijedtem, amint a gyéren világított, alacsony szobába lépve eszembe jutott, hogy atyám csakugyan haragudni fog. De később érdeklődni kezdtem és félszem elmúlt. Kizárólag csak amerikai családok voltak jelen, szomszédjaink és néhányan a távolibb vidékről. Mind jól öltözött, nagyon illemtudó csendes emberek. A leányok majdnem kivétel nélkül fehérben voltak és csakhamar feltűnt nekem, hogy egyik a másikat akaija felülmúlni a jónevelésben. Valamennyi suttogva és énekelve beszélt, folyton oh-t és ah-t szúrva az egyes mondatok közé. Engem, angol szokás szerint, MissSpelletichnek szólítottak. Meg lehettem elégedve, mert nagy figyelemben részesítettek, minden fiatalember felkért táncolni, de én senkivel sem mentem el. Csak ültem és bámultam. És mennyire érdeklődtek irántam. Amint beléptem, a leányok körülvettek és különféle kérdésekkel halmoztak el. Egészen megfeledkeztek a táncról, hogy engem mustráljanak. Különös látvány is lehetett ezen a helyen egy magyar földbirtokos leánya. Egy gyermek, ki nem beszél, nem táncol, csak néz komolyan és mereven. Két egymásba nyíló alacsony szobában folyt a mulatság. A barátságos, fehérre meszelt falak, a fehér csipke függönyök, s a szobák szögleteit diszitcí örökzöld girlandok és gályák elég jó benyomást tettek. Világításul két egyszerű olajlámpa szolgált, melyek a falra vert kis polcokon álltak. (Akkor még a petroleum használata nem volt általános.) A zenét egy orgona és egy harmonika szolgáltatta, melyeknek hangjai mellett az amerikaiak egészen jól eljárták a shottisht, a vakért, és valami különös friss táncot. Én csak a négyest táncoltam Charley-val, melyet ő dirigált, nagyban kiáltozva: „Ladies grand change! (change des dames). A harsány hangon való rendezés élénken emlékeztetett szabadkai tánctanárunkra és a négy év előtti táncórákra, melyeket ki nem állhattam s melyeken megengedtem, hogy ide-oda toljanak, mint egy kis fatuskót. (Folytatjuk) EVŐESZKÖZÖK TÖRTÉNETE (Folytatás a 12. oldalról) első 12 személyes pohárkészlet volt. Az újabb és újabb tálalási szokások, evőeszközök meghonosításában a franciák jártak az élen. Ők vezették be például az egyes fogások közötti tányérváltást. Francia eredetű az első komplett teríték leírása is a XVII. századból: tányér, kés, villa, kanál, pohár, szalvéta és fogvájó. Acsay Judit LEVÉL ANYÁMHOZ (Folytatás a 14. oldalról) molnár leszek, és annyi lisztet adok, hogy bőviben lesz asztalod a foszlós kenyérnek, de jut belőle illatos, piros kalácsra is. Előttem az arcod, ahogy elöntötte a jóleső reménység fénye ezekre a szavakra. Hittél szavaimban, mert a sok reménytelenségben egyedül mi adtunk az életednek tartalmat és értelmet s életed fáját pusztítottad volna el, ha nem hiszed, amit a legszebb hajtásaid susognak. Hat gyerek, tizenkét munkáskéz! Lehetséges az, hogy ezekből a tenyerekből nem árad annyi melegség, amely a te kihűlő életedet is boldog zsongással telíti? Akkor még azt hittem, nem lehetséges. Azóta megtanultam: ez is lehetséges. Én, aki gyermekeid közül a legtöbbet akartam, s aki a legmesszebb szakadt tőled, ma sem adhatok neked egyebet a biztató szónál. Ha az asztalod üres volt, ha a tetődön becsurgott az eső, ha a ruhádból kivilágított a tested, felrajzoltam előtted a jövő képét. Lelkedbe hitet, szemedbe fényt akartam lopni. Higgy, mert a hit kenyeret és boldogságot szül, ha magunk is igy akarjuk! Te hittél is. de közben megöregedtél s a kenyered mégsem lett nagyobb. Most, hogy a terhek és csapások alatt összezsugorodtál, megint nem adhatok neked mást a biztató szónál. Hitetvesztett lelkedben oda akarom állítani a reményt, mint egy örökön égő mécsest, mert tudom, hogy a hit nem konjunktúra cikk, a hitre a legsötétebb éjszakában és a legnagyobb kétségek idején van a legnagyobb szükség. Tehát azt mondom most is: higgy! Az uj élet nem késhet már soká. Emeld fel a lecsüngő karodat, amilyen magasra csak tudod. Nézd, ugyanígy emelik mindenfelé, mindannyian, a kifosztott és megrokkant apák és anyák. Ugyanígy emeljük mi is: fiaitok. Meglátod, közel a nap, amikor a karok erdejéből épülni kezd a jövő gazdag hajléka. Kállai Gyula
