Magyar Hiradó, 1976. január-június (68. évfolyam, 1-26. szám)
1976-05-06 / 19. szám
MAGYAR HÍR A DG 18. OLDAL VIRGINIA CITY Irta: HALMI DEZSŐ Valamikor sokan vették kezükbe a vándorbotot s elmentek „szerencsét próbálni”. Volt akinek sikerült, de a legtöbb csalódva tért haza, elkoptatott bottal és még jobban elnyűtt csizmával.-Ilyen csalódott embercsoportok ácsorognak Renóban a casinók körül, kiknek az utolsó dollárját elnyelték az automatagépek, a kártyaasztal, rulett, kocka. -Az okosak azonban csak megizlelik az ajánlkozó szerencsét, megnézik a ■várost és mennek tovább. Nevada ezen környékén sok olyan látnivaló van, mely többet ér minden casinónál. Én nem is mentem Renóba, hanem délről, Carson City felől kerültem a 17-es útra és kapaszkodtam Silver City felé. Mielőtt elérnénk a várost, a Bonanza nevű, régi aranybányát érdemes megnézni. Düledező oszlopai, a vastag rozsdától megrakott kezdetleges bányaszerszámok, felszerelések, csillék hirdetik a múltat. A látogatók még itt-ott találnak arany csikót formáló rögöket. Alig haladunk az utón s máris feltűnnek Silver City házai. Egy kis kőépület falán „bank” felírás díszeleg, de a lehulló vakolat lassan ezt a cégért is megszünteti. Soha nem fogja tudni senki, hogy valaha az omladozó falak között aranyrudakat is őriztek. Talán még két-három ház található. melyekről el lehet mondani, hogy lakható, a többi fából összetákolt alkotmány, melyek még istállónak sem alkalmasak. Romok, bedőlt fészerek jelzik az idő múlását. A „város” 30—40 lakosa elmélkedik, egy-egy „ Á”-t mondó van rajta, de a hívogató felirat világosan olvasható: „GOLD HILL BAR AND HOTEL”, since 1859. Egy falhoztámasztott tábla meggyőz bennünket a felirat hitelességéről: „Gold Hill Hotel Accomodations in Authentic 1859 Atmosphere.” -Talán az öreg aranyásók néha-néha felkeresik. Egy kis kapaszkodó után érkezünk meg Virginia Citybe. Balról a lyukfurta hegyek hirdetik a szerencsevadászok szorgalmát, jobbról pedig a szél fújja arcunkba a sivatagi homokot. A szél csoportokban görgeti az „ördögszekerét”, mely leszakadt a bokorról, tüskés ágain szalad tova, hogy valahol lerakja a hüvelyében lévő magokat. Mielőtt a városba lépnénk, az ut mellett felállított tábla fogad bennünket -háttérben a sivatag tálja szélesre a kilátást- állítólag történelmi emlék. Nagy betűk hirdetik az eseményt: „MARK TWAIN WAS ROBBED HERE”. Nem idézem a hosszú szöveget, melyből megtudjuk, hogy egy este 1866-ban, The Territorial Enterprise újság riporterét, Mark Twaint, ezen a helyen rabolták ki, elvették óráját, minden pénzét. -Ha a kedves olvasó igazán belegondol, nem egy hívogató, lélekemelő történet. Vállaltam a múlt minden lehető következményeit, bátorságot merítettem a jelenből s mégis bementem a városba. Már korábban elhatároztam mit fogok megnézni, a börtönt és a pisztoly-párbajokban elesett, vagy a törvény ereje által felakasztott cowboyok temetőjét. A járda még a régi, fapallókból összeácsolt ut. Már nagyon meg van kopva, néhol ki kellett javítani, mert egyébként a kíváncsiskodó idegen boka, vagy nyaktörés nélkül nem uszná meg. Lábaim alatt recsegett-ropogott a szuette fajárda. -Kivágtam magam előtt a régi lengőajtókat és beléptem a bárba.-A bárpult előtt öreg, szakállas, szánalmas kinézésű alakok ültek, a pódiumon a zongorista nyekergett valami nótát, fején egy pines, piros csikós ing illusztrálta a múltat. A falon körben megsárgult fényképek tanúskodnak a múltról. Az egyik kép egy vándort mutat, hason fekszik, hátán két keselyű fogyasztja jóétvággyal nemesebb részeit. A másik képen egy táncosnő mutogatja bájait, melyeket a szerencsés udvarló csak aranyakért válthatott meg. Sokszínű csillár világítja meg a termet s egy ósdi állóóra tik-takol a sarokban. A korsó sört hamar lehajtottam s megindultam a temető felé. A földút meglehetősen göröngyös. Foghíjas, félig kidült, földrekivánkozó fakerítés nem sok védelmet nyújt a halottaknak. A sirok elhanyagoltak, mindent belep a gyom. Az elkorhadt fejfák, részben olvasható feliratai adnak némi felvilágosítást, hogy ki is piheni ki földi fáradalmait a hant alatt. A legtöbb sir jeltelen, rozsdás konzervdobozok jelzik a sirhatárt. (Nem tudom erre miért van szükség, hiszen a halottak határjelzés nélkül is jól megvannak.) A nyílt pisztolypárbaj halottai általában az első sírokban, mig az akasztottak, a temető eldugott helyein, szétszórva porladnak. -A temető képe szomorú látványt nyújt, de érdemes volna a fejfák tulajdonosainak kilétét, kimúlását felkutatni. így kaphatnánk igaz történetet a Vad-Nyugatról, nem pedig a mesterkélt filmekből. Állítom, aki gyilkolni akart, az nem tartott hosszú percekig előadást, hanem egyből a kiszemelt áldozatba eresztette a golyót, vagy tövig döfte kését testébe, hogy utána meg sem mukkant. Mielőtt a hires börtön ajtaját átlépném, megállók a törvényszék épülete előtt, mely állítólag 10 emeletes, a külső homlokzat azonban csak 3 emeletet mutat. Itt ültek törvényt, hoztak halálos Ítéleteket. Az épület előtt ácsolták az akasztófát s a vad csőcselék nem kis örömére sok bűnös és nem egy ártatlan fejezte be itt földi pályafutását. A „jail”-ben (börtön) kételkedve fogad a serif (Sheriff), de mikor előadtam látogatásom célját, végigvezetett a tömlőcön. Előzőleg végigtapogatott, kiforgatta fényképező-táskámat, hogy nem rejtegeteke valahol fegyvert. A serifszoba nagyon egyszerű, asztal, szék, heverő, ósdi kályha, az elmaradhatatlan zománcozott kávéfőző-edény, puskatartóállvány képezték a berendezést. Egy szűk folyóson haladtunk át, mely csak egy ember részére volt méretezve. Vasajtó, kovácsolt, vastag pánt, súlyos lakat zárta el utunkat. A kulcsok egyike mégis nyitotta a zárat s mi egy rövid, de ismét szűk térbe jutottunk. Ennek végébe egy vasrácsos ajtó, melyet ismét lakat zárt le, kattant a rugó és mi bent voltunk az igazi börtöntérben. Ez egy téglalap alakú terem, a fal mellett L-formában 6 cella. A rácsok mögött csak két őrizetes volt, kik meglepődve bámultak rám. Sehogyan sem tudták megérteni, hogy miért lehet valaki kiváncsi egy börtönre. Ilyen csodabogarat még soha nem láttak. Az egyik rab -a serif szerint- „nehézfiú”, ki két lovat lopott. Ez Nevadában és Californiában még ma is főbenjáró bűn s a törvénykönyv szerint akasztás jár érte. Hogy ezt az elavult törvényt miért nem törlik teljesen érthetetlen, hiszen többé alkalmazásra nem kerülhet. A börtönt elhagyva végigmentem azon az utón, melyen a rabokat vezették kivégzésre. Elképzeltem az ut két oldalán nyüzsgő, ordítozó, „kenyeret és cirkuszijátékokat” követelő tömeget, kik előző este a hires „PIPER’S OPERA HOUSE”-ban tapsolva éltették a művészetet, most pedig öklüket rázva ordítják a „halált”. Ez Virginia City, hol úgy érzem órákra átéltem a Vad-Nyugat minden borzalmát. Ha valaki Renóba jár, ne mulassza el felkeresni a várost, hol többet láthat, mint a csillogó Sodomában. FENN A HAJÓ Óriási horgony kivetve csörlő orsója tekeredve vastag vaslánc legombolyodva vonja nagy súlya imbolyogva vízbe némul csörömpölése hullámok taszítása lökése el nem téríti, leng a mélybe huzza a horgony furakodva ütve ütődve kapaszkodva zudul vak súlya mély sötétbe belecsápol egy sziklaékbe vaskarjaival dúlva forogva idegen halált osztogatva horgaiba hús óriás-r^ját remeterákot meg virágpárját végül egy süllyedt roncsba bontva fennakad a felszín leküldött horga megrándul a h^jó s nyugton lebeg, ikerpárja a vízre festve szélcsendben rezeg árny meg a teste lebeg a h<yo. Lebegek? Hajnal Anna HUMOR A baráti összejövetel utár a vendéglő vezetője megkérdi a pincértől: — Há az az ember miért fekszik még az asztal alatt? — Azt a barátai itt hagyták zálogban, mert nem tudtak fizetni. *** A vállalati értekezleten az előadó dühösen félbeszakítja előadását: — A sok közbekiáltás miatt már a saját szavamat sem értem! — Ne törődjön azzal — kiált vissza egy hallgató —, nem mulaszt semmit! *** Tilalmi időben horgászik egy ember. Jön a rendőr, és zordon hangon szól: — Tudja-e, hogy most nem szabad horgászni? — Én nem horgászom, kérem. — Nem? Hát mi van a kezében? — Egy bot. — És a botra mi van kötve? — Egy fonál. — És a fonál végén mi van? — Egy horog. — És a horgon mi van? — Két kukac. — Na látja, és mégis azt mondja, hogy nem horgászik. — Nem is kérem, csak úszni tanitom a kukacokat.
