Magyar Hiradó, 1976. január-június (68. évfolyam, 1-26. szám)
1976-04-29 / 18. szám
MAGYAR HÍRADÓ \ 11. OLDAL KÉRDÉS — Második éve tanítok bevándorló gyerekeket. Nemrég egy szülő levelet küldött nekem, amelyben felhatalmaz engem arra, hogy gyerekét megüssem, amennyiben az arra rászorult. A szülő leirja, hogy fia különösen rossz és, hogy ők tehetetlenek vele szemben. A szülő arra hivatkozik, hogy ő tudja az iskolai szabályokat, s éppen ezért irta a levelet; amennyiben bármilyen hatóság kritizálná a testi fenyítés alkalmazását, e levél [szerinte] felment engem a felelősség alól. A szülő azóta többször zaklatott azzal, hogy miért nem büntetem meg a gyereket — az általa javasolt módszereket alkalmazva, amikor ők engem erre felhatalmaztak. VÁLASZ — Mindenekelőtt mint tanár azt maga is tudja, hogy egy ilyen levél nem hatalmazza fel magát a testi fenyítés alkalmazására, amikor az tilos az iskolákban. Amerikában éppen úgy mint Magyarországon, illetve tudomásunk szerint a világ számos civilizált országában. Sőt, még azt sem tartjuk helyesnek, ha a szülők otthon verik a gyereket. Az egyetlen eset, amit többé-kevésbé elfogadhatunk (helyesebben; nem fogadhatjuk el, de „bocsánatos bűnnek” tekintünk) az, hogy egy szülő hirtelen felindultságból nagy ritkán megüti a gyereket. Ennek is legtöbbször nem a gyerek az oka, hanem az, hogy a szülő valami más miatt (például munkahelyi problémákból adódóan) megüti a gyereket, de akkor is sok szülő megbánja. Természetesen egy tanár esetében az ügy még komplikáltabb; általában elvárjuk, hogy még akkor is tartsa vissza magát amikor szeretne egy nyaklevest adni. Tehát tanácsom az, hogy még véletlenül se üsse meg a gyereket, s igyekezzen a szülőket is meggyőzni a testi fenyítés káros hatásairól. *** KÉRDÉS — Idén érettségiztem, de nem tanulok tovább. Csak később, először pénzt akarok keresni, s később én is egyetemre akarok menni. Idén jegyeztük el egymást vőlegényemmel, aki 21 éves. Nagyon szeretjük egymást. Az egyetlen dolog ami zavar az, hogy ő, s különösen a családja igen magasan képzettek, mindnyájan diplomások, s úgy érzem, hogy az én műveltségem messze az övék mögött van. Ugyanakkor nekem az volt a tervem, hogy amig ő be nem fejezi a tanulmányait én dolgozom, s csak azután tanulok. VÁLASZ — Nem irt két fontos tényezőről. Pedig e két tényező alapvetően fontos döntéséhez. íme: l.Maga akar-e tovább tanulni, vannak-e kialakult elképzelései a tanulást, s a választott pályát illetően, avagy csupán azért akar egyetemre menni (és a tanulás jelentős költségeit vállalni) mert vőlegénye családjában mindenki diplomás. 2. Van-e jelenleg anyagilag módjuk arra, hogy mindketten tanuljanak? Amennyiben valóban vannak komoly tervei az egyetemi tanulást illetően, s amennyiben arra meg vannak az anyagiak, akkor ne tétovázzon, hanem máris kezdjen el tanulni. Amennyiben e két kérdés egyikére, vagy pláne mindkettőre a válasz negativ, akkor váljon az egyetemmel. Az intelligenciát, s az általános műveltséget nem csupán az egyetemen lehet megszerezni, sőt még tanulni is lehet magánúton. A MÁSIK ÉN Már nem az elkülönülés, egyre inkább az, ami közös, szeretnék elvegyülni köztetek, ne legyen külön tudatom, ne legyen külön akaratom, ahogyan az engedelmes állat, önként és alázatosan a bárd alá hsytom fejem, fogadjatok be, ti névtelenek, morzsoljatok szét, ti mohó csápok, ásványisók, szívós gyökerek Parancs János HUMOR Egy harmadrendű lokálban a zongorista odamegy egy asztalhoz és megkérdi: — Bocsánat, ön rendelt Schumanntól egy darabot? — Nem — ordítja dühösen a vendég —, én marhasültet kértem! *** Egy angol, egy amerikai és egy magyar utazik együtt. Az angol elmondja, hogy Angliában vannak a leggazdagabb emberek. A sógorának ezer gyára van, minden gyárában ezer munkás dolgozik, azok közül mindegyik ezer gombot gyárt naponta, és ezek a gombok éppen hogy a sógor szolgaszemélyzetének ruháira elegendők. Az amerikai sem hagyja magát, ő is nagyot akar mondani. Elmeséli, hogy Amerikában vannak a legnagyobb házak. Ha valaki egy felhőkarcoló pincéjében megborotválkozik, és azután lifttel a legfelső emeletre megy, mire felér, már térdig ér a szakálla. A magyart bosszantja a sok nagyzolás, s igy dicsekszik: — Nálunk Magyarországon minden kicsi és kecses. Budapesten egy icipici folyó folyik, a neve Duna, és olyan kicsi, hogy csak partja van. KÉT SZÖKÉSEM TÖRTÉNETE (Folytatás a 10. oldalról) körül, ha elfáradtam, lefeküdtem a földre és sokáig néztem az eget. Jó darabig egy lélekkel sem találkoztam. Késő délután, amikor már szürkülni kezdett, egy csoport munkáshoz értem, akik ott dolgoztak. Feltűnt nekik a pusztán egyedül baktató gyerek és megkérdezték, hova megye. „Arra” — volt a válaszom, mutatva az irányt és mentem tovább. Elértem egy vasúti őrházig: az őr (népiesen: bakter) künn üldögélt egy kis fa alatt. Emlékszem, ezernyi cserebogár röpködött a fiatal fák körül, azóta se láttam ennyi cserebogarat egyszerre. A derék ember megállított: hova megyek? Elmondtam neki a soromat, mire behívott, hogy maradjak ott éjszakára. Bementem, kaptam tőlük egy csupor tejet és egy jókora darab kenyeret s ott aludtam egy fakanapén. Másnap reggel a gazda bevitt a községházához. Akkor tudtam meg, hogy egy Rákoskeresztúr nevű falu mellett vagyok, északra Budapesttől, pontosan az ellenkező irányban Szegedtől. A községházán a jegyző és egy másik úriember hallgatott ki. Megkérdezték: tudok-e németül? Mondom: nem. Erre németül folytatták egymás közt a beszélgetést, engem pedig a kisbiró gondjaira bíztak. Ez a kisbiró egy nagyon derék, jókedvű fiatalember volt, aki nemrég nősült, a felesége kedves menyecske. Hamarosan összebarátkoztunk, elannyira, hogy délután a kisbiró rámbizta a községi elöljáróság gyűlésszobájának kiseprését. Jó nagy port csapva elvégeztem a munkát, majd nekiestem a nagy asztal közepén álló öt nagy kötet könyvnek (Gracza György: A Szabadságharc története) és ámulva böngésztem bennök. Mikor besötétedett, abba kellett hagynom az olvasást. Vígan megyek kifelé, de ahogy belépek az előszobába, ahol az ügyes-bajos emberek szoktak várakozni, egyszerre megfagy bennem a vér: két csendőr ül ott, lábukhoz támasztott puskával. „Ezek értem jöttek!” Ugrottam volna vissza, de késő volt, megláttak. Az egyik mindjárt megkérdi a kisbirót: Hát ez a fiú kicsoda? A kisbiró mond nekik valamit, majd odaintenek. El kellett mondanom a keserves mondanivalómat, amit fejcsóválva hallgattak. A végén az egyik a zsebéve nyúl és szónélkül átad egy huszfillérest. , Egyéb aznap nem történt. A kisbiróéknál aludtam s másnap ő vitt vissza Budára. Zsinóros, katonás forma egyenruhában volt már ekkor, oldalán görbe kard. Vasúton mentünk és a Keleti pályaudvarra értünk. Künn az épület előtt már tolongtak a munkába menő emberek, az én kisbiróm pedig egyszer csak hangos kiabálással borul egy másik fiatalos ember nyakába: régi pajtások voltak, akik végre találkoztak. Volt mondanivalójuk bőven, én meg csak álltam mellettük. Egyszer csak eszembejut: milyen könnyű volna most meglépni! Most már pénzem is van! De megszólalt bennem valami: ha megszököm, ez a derék fiú a munkáját veszti, sőt talán másképpen is megbüntetik, ilyesmit nem vehetek a lelkemre. Átmentünk Budára. Ott természetesen senki sem borult a nyakamba, de az igazgató, rosszat sejtve, nem nyúlt többet hozzám. Senki sem húzott deresre. Magyar József levelet Íratott velem anyámhoz, diktálta, szószerint ezeket: „Kedves Anyám! Nem elég, hogy megszomoritottalak, de még meg is raboltalak!” A „rablás” az a 4—5 korona volt, amibe a kisbiróval való utazásunk került. Édesanyám feljött és hazavitt. Az iskolai évet elvesztettem, pedig csak egy-két hónap híja volt. 1899 szeptemberében beiratkoztam a szegedi piarista gimnázium első osztályába, Fekete Ipoly atya osztályfőnök keze alá, ahol nem volt nehéz, hogy egy szerb fiúval együtt első diákok legyünk. Ez az elsőség nem tartott sokáig, mert később az algebrát és a fizikát szándékosan nem tanultam, mondván, hogy azokra nekem soha szükségem nem lesz, ami aztán rontott a bizonyítványomon, de nem sokat. Magyar Józsefhez nem volt több szerencsém az életben. Mikor 1974-ben feleségemmel és leányommal hazalátogattam, dr. Puskás Júliával, az Akadémia főmunkatársával elmentünk a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárba is, ahol előkértem a Klotild szeretetház régi jubileumi és egyéb emlékkönyveit. Az egyikben benne van a volt növendékek névsora. Az öcsém neve benne van, de az enyém nincs, valószínűleg azért, mert én méltatlan lettem arra a szeretetre, amit a Szeretetház nyújtott. Megtudtam, hogy Magyar József 1926-ban halt meg, az arcképe is ott van a búcsúztató sorok között, amelyek elmondják, hogy a magyar pedagógia milyen nagyságot veszített. Én tudom, hogy milyen nagy ember volt Magyar József, de tudják azok a szegény fiuk is, akik valamikor úgy élvezték nagyságát, mint én. Legyen ez a pár sor üzenet az ő számára is: olyan i'zenet, amilyet ő és a hozzá hasonló szadista, emberformáju lények megérdemelnek.
