Magyar Hiradó, 1976. január-június (68. évfolyam, 1-26. szám)
1976-04-29 / 18. szám
10. OLDAL MAGYAR HÍRADÓ KÉT SZÖKÉSEM TÖRTÉNETE Irta: VASVÄRY ÖDÖN II. Vasváry Ödön Dacára az igazgató ur mezítlábas számtanleckéinek, két esztendő, a harmadik és a negyedik elemi osztályt kihúztam minden radikális ellenállás nélkül. Első szökésem idején, 1899 májusában (vagy talán április volt, nem tudom pontosan, de meleg, tavaszias nap volt) a tanév már egészen a vége felé járt, egy napon óraszünet után egyszerűen otthagytam a könyveimet a padban és nekieredtem a szökésnek. Volt Budán egy Jezsuita lépcsőnek nevezett ódon intézmény, födött lépcsőkkel, nem messze, azon mentem le a Lánchidig. Ott könnyen átmentem, mert nem kellett fizetni, arra pedig nem is gondoltam, hogy Pestről Budára két krajcár a dij, mert visszafelé jönni nem volt szándékomba. Fogalmam sincsen, hogy hogyan jutottam el Újpestig, ahol atyám bátyja, Várady Lajos bácsi lakott. Egy krajcárom sem volt, senkit sem kérdeztem, térkép nélkül mégis megtaláltam az utcát, ahol Lajos bácsi lakott. Talán kétszer vagy háromszor voltam ott, amikor anyánk felhozott vagy hazavitt bennünket a vakációra. A házra azonban, ahol laktak, nem ismertem rá, s igy meg kellett várni, mig Lajos bácsi a Ganz vagy Danubius gyári munkájából hazajön. (Géplakatos volt.) így is történt: Lajos bácsi jött és majd hanyatt esett, amikor elébe álltam. Elmondtam a dolgomat, bevitt a lakásába, ott aludtam és másnap szépen visszavitt Budára. Akkor láttam utoljára. 1915-ben halt meg az ohiói Alliance-on. Első szökésem lévén, a hagyomány alapján az igazgató ur nem nyúlt hozzám. Büntetésem az volt, hogy egy darabig nem vegyülhettem a többi fiú közé, az ebédlőben az ablakpárkánynál állva fogyasztottam a keserves kosztot. Egy nap két előkelő hölgy állított be, éppen amikor ebédeltünk. Láttam, hogy rólam is beszélnek, akinek különállása feltűnt nekik, de egyéb nem történt — egészen a végzetes napig, ami oka lett második szökésemnek. Nem voltam rossz diák, sem tanulásban, sem magaviseletben, de egy nap úgy esett, hogy hittan órán nem tudtam a feladott leckét. A hitoktató, Tálas Gyula fő tisztelendő, krisztinavárosi káplán erre megbízott egy Slachta nevű fiút, aki az intézet közelében lakott, hogy hazafelé menet menjen be az intézetbe és mondja meg az igazgatónak főbenjáró bűnömet. Együtt mentünk hazafelé. Kértem a fiút, hogy ne áruljon be, de az természetesen elkötelezve érezte magát és be is ment. A bűn köztudomássá lett. Következménye pedig ez volt: Délután mind a hatvan fiút az udvarra vezényelték, pontosan az alapítók nevét feltüntető nagy márványtábla elé és L alakban felállították őket. Magyar József odajött hozzám, kirántott a sorból, jó messzire ellökött a térség közepe felé és véresre vert egy nádbottal. Védekezésül magam elé tartott kezeimet is úgy elverte, hogy több napig nem tudtam az ujjaimat összecsukni. A jelenet emlékezetessé tételét az is növelte, hogy aki akarta, a kerítés lécein keresztül az utcáról kényelmesen végignézhetett mindent. Sirtam-e vagy nem, már nem emlékszem. Egyéb programpont nem volt. A bűn elnyerte méltó büntetését, egy felnőtt szadista barom félholtra vert egy tiz és fél éves gyermeket. Másnap iskolanap volt, odamentem. Óraszünet közben újra otthagyva könyveimet, mentem egyenesen a Jezsuita Lépcsőhöz, aztán át a Lánhidon. Lajos bácsiból természetesen már kiábrándultam, magamnak kellett sorsom felöl dönteni. A döntés ez volt: elmegyek a Nyugati pályaudvarhoz, megkerülöm és jól kint, ahol már csak a sínek vannak, kiválasztok egy sínpárt, amelyről felteszem, hogy Szeged felé megy, és lesz ami lesz, igy gyalogolok hazáig. így is történt. Igen ám, de a kiválasztott sínpár is kétfelé ágazott később, megint dönteni kellett: melyik az igazi? Eldöntöttem ezt is és baktattam tovább. Szép napsütéses, meleg nap volt. Éhséget egyáltalán nem éreztem. Nemsokára márcsak búzaföldek vettek (Folytatás all. oldalon)' AHOGY A HUMORISTA LÁTJA FEGYVERES ERŐK SZAKSZERVEZETE: 103 — Azt a pletykát hallottam, hogy az amerikai szakszervezetek komolyan mérlegelik: ne vonják-e be a szakszervezetekbe a fegyveres erőknél dolgozó szaktársaikat is. Azt beszélik, hogy ez év végére tervezik a katonai személyek szakszervezetének megalakítását. Szerintem ebben nincs semmi rossz, kivéve talán azt, hogy amennyiben a katonákat a különböző szakmák szerint osztják be majd a szakszervezetek, akkor sokkal nehezebb lesz az amerikai katonáknak, tengerészeknek és tengerészgyalogosoknak megnyerni a háborút. Nézzük csak, mi is történt volna, ha a II. világháborúban a mi derék katonáinkat beszervezték volna a szakszervezetekbe. Egy hadihajó fedélzetén vagyunk. Éppen becsapódott egy japán bomba és ennek következtében egy sor derék matróz képtelen részt venni a további akciókban. Egy tábori lelkész azonnal megérti, hogy milyen súlyos a helyzet és azonnal elkezdi az ágyúgolyókat mozgatni, bele akarja tenni az ágyucsőbe, ott ahol ezt a feliratot látja: „Könyörögj Istenhez és tedd be a muníciót”. Éppen nekikészülne, hogy válaszoljon a támadásra, amikor egyik felettese jön oda, s igy szól hozzá: „Elnézést, Atyám, de maga nem helyezheti be az ágyúgolyót az ágyucsőbe. Maga nem tagja a „Municiószállitók Szakszervezete 4. számú helyi csoportjának”. „Dehát” — szólal meg a tábori lelkész —, „nincs elég emberünk, aki a muníciót behelyezze, igy mindannyiunknak harcolnunk kell, igaz?” „Ez a Flotta hibája. Nem vettek fel elég ammunició szállítót. Miközben azonban maga, Atyám, helyezgeti az ammuniciót az ágyúba, ezzel elveszi valakinek az állását, aki viszont erre az állásra vár. A szakszervezeti szabályok viszont szigorúan előírják, hogy a tábori lelkészeknek csupán az a feladata, hogy könyörögjön az Istenhez, ezzel kész.” „Rendben van, Fiam, add csak ide a Bibliát és máris elkezdek imádkozni.” „Elnézést, Atyám, de én nem nyúlhatok a Bibliához. Kizárólag a Hajósok 13. számú Szakszervezetének tagjai mozgathatják a Bibliát egyik helyről a másikra.” „De hát az Isten szerelmére...Na rendben van, azt fogom énekelni, hogy Imádkozz Istenhez és tedd be a muníciót.” „Elnézést, Atyám, de ha Maga énekelni akar itten, akkor felhívom a figyelmét arra, hogy legalább 10 zenészre lesz szüksége, s mivel erre az eseményre, mint látom, éjjel kerül sor, valamennyi zenész-szakszervezeti tagnak külön kell fizetnie a túlóráját.” „Most a főhadiszálláson vagyunk. Hol találok itt 10 muzsikust?” „Használhat egy gramofont is, azonban fizetni kell egy kisegítő zenekarnak is.” „Rendben van, mindenesetre nem sokat számit, hogy lemez, vagy zenekar, ugyanis, Fiam, süllyedünk. Hol a mentőövem?” „Elnézést, Atyám, de maga nem teheti fel a mentőövét. Kizárólag a Fedélzeti Öltöztetők Egyesületének tagjai jogosultak arra, hogy az Ön mentőövét magára felhelyezzék.” „O.K. De amikor a hajó süllyed, akkor legalább lehet úsznom, igaz?” „Igen, joga van úszni, azonban amikor sikerül egy mentőcsónakra felkapaszkodni, akkor nincs joga ahhoz, hogy evezzen. Kizárólag a Sütemény Sütők Helyi Csoportja 135 tagjának van a munkabesorolás alapján ahhoz joga, hogy az evezést megejtsék.” A katonák szintén nehéz helyzetbe kerülhetnek. Barney McNeil Basone-nál éppen egy géppuska mögött kukucskál kifelé. Valahányszor a németek támadnak, megereszt egy sorozatot, úgy, hogy azok kénytelenek visszavonulni. Egyszercsak Roy Bender őrmester, a Géppuskázók és Puskások Tüzelő Osztaga Szakszervezetének helyi elnöke rohan hozzár ordítva: „Mi az Istent csinálsz itt, Barney? Mit gondolsz, ki vagy te?” „Éppen a németeket irtom” — válaszolja Barney, majd megereszt egy másik sorozatot. „Lassan a testtel, fiam, túl sokat lövöldözöl itten. Még a többiek azt fogják hinni, hogy egy stréber vagy. Hát nem tudod, hogy a szakszervezeti szerződés szerint nem ölhetünk meg többet 10 németnél naponta? Itt meg már vagy száz holttest fekszik.” „Te marha, hát meg kell nyernünk a háborút, nem?” — tiltakozik Barney. „Ide figyelj, te buzgó mócsing, ha te most itt egyetlen egy óra leforgása alatt száz németet ölsz meg, akkor a Parancsnokság azt fogja várni tőlünk, hogy valamennyien öljünk meg ugyanennyi idő alatt 100 németet. Nyugi, nyugi, fiacskám, csak pihenj le, szívjál el egy cigarettát, vagy menj valahova. Csak egy óráig kell várnod és akkortól kezdve túlórában dolgozunk és annyi németet ölhetsz meg, amennyit csak akarsz.” „Ide figyelj — én még egy kongresszusi becsületrendet is kapok ezért” — mondja Barney. „Megpróbálhatod, de én meg beperellek a helyi szakszervezeti tanácsnál. Az is lehet, hogy három hónapra is felfüggesztik a tagságodat, vagy az állásodat is elveszítheted, amiért a becsületrend elnyerése révén valamennyünket, a többieket, rossz fényben állítasz be,” „Na, a fene egye meg, megint itt jönnek a németek” — kiált fel Bamey, miközben szaporán lövöldöz. Egyszercsak egy német srapnell vállon találja Bender őrmestert. „Eltaláltak, az átkozottak...Állítsd el a vérzést!” „Elnézést, őrmester. Ha csak egy ujjal is a sebhez érnék, a Szanitécok Helyi Szakszervezete sohasem bocsátaná meg azt nekem.” Art Buchwald
