Magyar Hiradó, 1976. január-június (68. évfolyam, 1-26. szám)
1976-04-29 / 18. szám
8. OLDAL MAGYAR HÍRADÓ SZIKLAY ANDOR: MAGYAR LÁBNYOMOK. h*1 fi * (66.) Washington — Annakidején épp csak hogy nem bottal verték a fejünkbe a kötelező ismereteknek azt a tetemes részét, amely alkalmi fitogtatás sunyi kis örömén túl semmi hasznunkra nem szolgált s amelyből a fejem hátsó-alsó részének „Fölösleges Adatok” jelzésű fiókjából huzom elő az, hogy „medeisz ageometretosz eiszito”. Nem valami cigánykáromkodás ez, vagy az érelmeszesedés legújabb fajtája, hanem a hagyomány szerint Plátó akadémiájának jelmondata: ,,Ne lépjen be ide senki, aki nem ért a geometriához.” Még szerencse, hogy e rovat Írója és olvasói egyaránt figyelmen kívül hagyhatják a sötét tilalmat, amely nyilván a magasabb matematika minden ágára vonatkozott és amely két és fél ezer esztendő messzeségéből tenné lehetetlenné, hogy keresztapámról beszéljek ehelyütt. Több, itt most nem részletezendő ok is lenne Dr. Kiss Kázmér főiskolai tanár egyes lábnyomainak megvilágítására, köztük az is, hogy „samizdat” módon nyomatta ki és terjesztette a gúzsba kötött, majd megszállt Magyarországon a ki- és betiltott Einstein egy könyvének és számos értekezésének saját fordítását nem kis kockázattal, amit később az uj világokat megnyitó géniusz meleghangú levelekben köszönt meg. De most csak arról szólok, amihez nem konyitok s ami Pierre de Fermat 17. századbeli francia matematikust olyan rejtély keretében kapcsolja Kázmérhoz, amely a legnagyobbfejű szaktudósokat is zavarba ejti. A háború alatt Észak-Afrika és Olaszország után eljutottam ugyan Berlinig, de Magyarországon már csak diplomáciai beosztásaim folyamán jártam, első Ízben belgrádi nagykövetségünkről húsz évvel ezelőtt, amikor annak volt húsz éve, hogy legutóbb láttam Kiss Kázmért. A fizika, filozófia és teológia doktora (valaha szerzetes volt) alig változott: kerek, simára borotvált, Spengler-ére emlékeztető fejét mintegy megvilágitották csillogó, élességük mellett is meleg szemei; izes győri magyarsága olykor úgy elbájolt, hogy megszakadt a figyelmem mondanivalójára; izmos kis kezei magyarázat közben erős hálókat szőttek természettudományi gózpontok, művészeti tengerszemek, történelmi távlatok között; gondolatai mindig az egész emberiség felé, a haladás és a béke felé masíroztak — de nagyon magyarul, valahogy úgy, mint ahogy Bartók hangoztatta egy clevelandi beszélgetésünkben: „Nem a szó szűk értelmében vett magyar komponista vagyok; zeneszerző vagyok, akinek a muzsikája magyarul szól...” De hát vigyázzunk, el kell itt távolodnom a személytől, hogy kissé kelletlenül a tárgyra téijek. Szakszerű nem lehetek, helyem szűk, tárgyam bő, a lényeget csak futtában adom, de majd gondoskodom arról, ami e rovatnak általában céljai közé tartozik: hogy az egész anyag hozzáférhetővé váljék azok számára, akik utánunk jönnek és megítélésére, feldolgozására illetékesek. Kültelki kis lakása dohos, de szellemi levegőjével üdítő dolgozószobájának soknyelvű könyvdombjai és kultur-vándorutakról hozott kicsiny, de nagy ismereteket megkövetelő tárgyai között egy gyűrött paksaméta össze-vissza jegyzett lapjait rakta ki elém. Beszélni kezdett Fermat-ról és (följegyeztem:) „homogén trinómok összeg-értékének egy esetéről”, arról, amit a nagy francia úgy foglalt törvénybe, hogy „köböt két köb összegére, vagy negyedik hatványt két negyedikre, és általában semmiféle kettőnél magasabb hatványt két ugyanolyan kitevős hatvány összegére felosztani nem lehet.” Rendben van, nem értjük, nem tartozik ránk. De Fermat ezt tette hozzá: „E tételnek egy csodálatos bizonyítását találtam ki. A margó kicsinysége miatt azonban nem fér ide.” Ez már érdekesebb, sőt érdekfeszitő, mert bizonyítékot azóta sem volt képes produkálni matematikai óriások — mint Kázmér mondta: „felséges agyak” — egész sora azóta mindmáig, köztük Euler és Dirichlet, HOGYAN HARCOLJUNK A BŰNÖZÉS ELLEN Négy öreg néni üldögél a lépcsőn. Ki gondolná, hogy ez a négy védtelen néni tulajdonképpen többet tesz a bűnözés ellen, mint a házukba beszerelt riasztóberendezés. Ugyanis a betörő, ha meglátja mind a négyüket, nem fog betörni. A riasztóberendezés esetleg kihívja a rendőröket — miután megtörtént a betörés. Ezt a példát egy New York-i detektív mondta el, aki a lakóhelyi közösségek és a bűnözés kapcsolatának nemcsak szakértője, hanem egyúttal aktiv propagálója a lakóhelyi közösségnek — a bűnözés ellen. De térjünk csak vissza a négy öreg nénihez. Mit csinálnak? Játszanak; beszélgetnek, eszegetnek. Ténylegesen a nénik „szolgálatban vannak”, igen szolgálatban. Ők is — mint mindenki ezen a lakótelepen — részt vesznek az önkéntes Védelmi csoportban, avagy ahogy ők hívják; lakó-patrol egységben. Az ilyen példák egyre gyakoribbak Amerikában. Egyre többen fedezik fel, hogy nincs olyan csoda-berendezés, amely helyettesítheti a közösséget. Egyre többen fedezik fel, hogy a rendőrség nem lehet mindenütt (és ki is akaija a rendőrséget mindenütt?!?), igy nekik, saját maguknak kell feléleszteniük a hanyatló amerikai lakóhelyi közösséget, ha azt akaiják, hogy nyugodtan sétálhassanak, nyugodtan hagyhassák a lakásukat ott, amikor nyaralni mennek. Van ennek a „védekező osztagnak” egy másik előnye is. Amerikában már-már megszokottá vált, hogy minél drágább egy lakás, minél előkelőbb a hely, annál jobban őrzik a házat. Fegyveres őrök, egyenruhában. Nem tudom, ki, hogy van ezzel, de engem valahogy mindig zavar a saját lakásomat őrző fegyveres. Mennyivel jobban néz ki a lakóhelyi egység; fegyverrel vagy anélkül, azt a koncepciót képviseli, hogy az embereknek saját maguknak kell olyan társadalmi körülményeket kialakítani amelyek közepette a bűnöző a magános és elszigetelt és nem áldozata. Nincs könnyebb prédája annak a bűnözőnek, mint az elszigetelt boxokban élő magános vagy család, öreg vagy fiatal. Számos példa mutatja, hogy a bűnözés azonnal lehanyatlik egy olyan lakóhelyi körzetben,ahol a lakók s^ját maguk veszik kézbe a styát ügyeik intézését. De van ennek az önkéntes védekezésnek egy olyan emberi vetülete is, amelyről ritkán szólnak; a modern lakóházakban élő ember legtöbbször még a saját szomszédját sem ismeri. Ahol ilyen önkéntesen szervezik meg a bűnözés elleni harcot, általában javul a lakók egymással való kapcsolata is. John Niedermayer Gauss és Laplace, Lagrange és még csak Bolyai Farkas is. „Programszerű kutatás”, jegyezte meg, „céltudatos erőfeszítés, nem vezetett eredményhez... véletlenre lett volna szükség, gondolom...olyan véletlenre, mint amilyen talán-talán éppen nálam merült fel...én ugyanis, valami egész mással kapcsolatosan, valamire gondoltam egy napon — és abból aztán...” Egy pillanatra sem állította, hogy megoldotta a Fermat-rejtélyt; sőt, intett, óvott, újra és újra figyelmeztetett: nem biztos...csak éppen úgy látszik, hogy esetleg...és már megosztotta a bizalmas levezetést két nagyon közelálló, tökéletesen megbízható és nagy tekintélyű szaktárssal, akik egybehangzó véleménye szerint „a dolog komoly...tehát akárhogyan is, nevetségesekké nem válhatunk vele... ki lehet vizsgáltatni...” Hazatérve Belgrádba, az ottani egyetem technológiai karának dékánjával, Prof. Angelich-el ismertettem Prof. Kiss „esetleges felfedezését”. Megnevezett több nemzetközi hírű szaktudóst, akinek véleménye döntő lehet; tőle tudtam meg, hogy számos kitűzött dij még mindig fennáll annak számára, aki a Fermat-tétel bizonyítékát sikerrel kidolgozza — többek közt az u.n. Wolfskehl-dij a heidelbergi egyetemen, több mint százezer 1908-beli német aranymárka értékben. írtam Pestre: kérek rendezett, bármely vezető nyugati nyelven megirt kéziratot, amelynek szövegét hivatalosan jogvédett formában a (Folytatás a 15. oldalon) ! S • Z * E • M • L • E ! !......................................................................................j A népi kapitalizmus eszméje ismét csorbát szenvedett. A tőzsde Havi Beruházási Programja, amely a kisembernek kedvezett, végülis befejeződött. Nem is olyan rége n, éppen akkor amikor az amerikaiak kezdték „elfelejteni” a nagy gazdasági válságot, s ismét volt bátorságuk részvényeket vásárolni, azt mondtuk, hogy ime, itt megvalósult „népi kapitalizmus” — mindenki részvényes lehet, mindenkinek jut , a nagy amerikai „apple-pie”-ból. Az ötvenes és a hatvanas években valóban rohamosan emelkedett a részvényesek száma. Ennek az emelkedésnek az volt az oka, hogy a kisemberek is vásároltak részvényeket. 1970-re már 30 millióra emelkedett a részvényesek száma. És ezzel vége volt egy korszaknak. Ettől kezdve ismét csökkent a kisemberek részvétele a tőzsdepiacon. Kényelmetlenné váltak; egyre több tőzsdeügynökség számára nem volt „nagy üzlet a kisemberrel foglalkozni”. Amikor az egész tőzsdeügy egyre nagyobb mértékben fügött a modern számitógépektől, amikor az adminisztráció egyre komplikáltabbá vált, akkor a „kis hal” nem volt fontos többé. Maga a részvényes sem tudott többé eligazodni a tőzsdepiac útvesztőiben. Egyre többen érezték úgy, hogy veszíthetnek, hogy nem segíti őket senki, hogy olyan erőknek vannak kiszolgáltatva, amelyekről még csak nem is tudnak. Az ügynökségek egyre nagyobb hatalomra tettek szert, majdhogyen kizárólagos hatalommá váltak — mindenesetre túl nagy hatalommá a kis részvényessel szemben. így történt, hogy lassan csökkent számuk. A kis halak nem tudtak többé eligazodni a nagy halak között. Senki sem „falta fel” őket — rájuk sem hederitettek.
