Magyar Hiradó, 1976. január-június (68. évfolyam, 1-26. szám)
1976-04-22 / 17. szám
16. OLDAL MAOYAK HIKADÓ Szemmel verés. Ki tudná megmondani, mennyiféle módozatát ismerik még ma is? Hányféle védekezésről tudnak a legöregebbek? Kozárdon igy tartották: — Ha valaki éhomra húst vagy zsiros ételt evett, akkor nem volt szabad csecsemőre néznie. Nagy baj származhatott ebből, mert megverte szemmel a kis életet. Akkor pedig nem lehetett vele birni. Egész éjjel, egész nap be nem állt a szája, állandóan bőgött. A végén már vele sirt az anyja is. Amig meg nem gyógyították a gyereket, amig el nem űzték a szemmel verés hatását. A rontást. A gyógymód recéptje a következő volt. Egy pohár vízbe három nagy, izzó parazsat tettek. (Mind a háromnak megvolt a maga neve és szerepe, erre azonban már nem emlékeznek azok, akikkel Kozárdon a hiedelmekről és babonákról beszélgetek. A parázs üszőkké lett, vizével pedig megmosdatták a csecsemőt. Fontos, hogy ezt a műveletet csakis visszakézzel volt szabad elvégezni. Különben az egész gyógyítás fabatkát sem ért. Mosdatás után a vizet a ..gyerekszoba” sarkvasára öntötték. — Nem megelőzés, gyógyítás volt ez — mondja a nénike, miközben újabb pohár bort tölt. — Ebben hittek, ebben bíztak. Az üszkölést én magam is sokszor láttam. A sort, a számunkra mulatságos történetek felelevenítését még sokáig lehetne folytatni. Helyette idézzük a nénike egyetlen mondatát: — Ugyan. Á tehén teje sem a megrontástul volt véres, hanem a rossz fűtől. Meggyőződéssel mondja, szemében mégis csöpp csalódás látszik. Sajnálja a gyermekkor félelmes-izgalmas meséit. Kelemen Gábo' karimához. Akkor láttam: a jobb kezében kis fejszét markol. — No... — Egyelőre ennyit mondott. S állt tovább, háromnégy lépésnyire. — Jó estét! — Magának is, ha jó utón jár. — Józsi bácsi? — Már akinek. — Sebestyén Józsefet keresem, a kombájncsőszt. — Minek? — Egy kis beszélgetésre, ha kedve van hozzá. Az elnök biztatott... — Már azt hittem, esetleg rosszban sántikál. Hát azért. Különben kit tiszteljek a kartársban? Mert, ne is haragudjék, akárkit nem engedek én a drága gépek közé, se pedig szóba nem ereszkedek mindenfélékkel. Hivatali időben vagyok, tudja... Mire többször körül- és fölvizslatások után Józsi bácsi silbakoló helyére értünk egy vastag derekú akác tövébe, megtudtam, hogy harmadnapja kezdték az aratást. A sallangos fedelű bőrtarisznyából pintesüveget húzott elő az öreg. Előbb maga nyelt belőle párat, aztán az inge’ ujjába törölve a fiaskó száját, átnyuj-ÓFALU, Baranya megye — A falutól még jó három kilométer az országúton, aztán balra befordulnak a földúton, pár száz méternyire, ott éjszakáznak a kombájnok a kis akácos szélén — igazított útba búcsúzóul a téesz elnöke. És megdöccentett jóízű nevetéssel még figyelmeztetett: — Ha nem akar megvirradni Józsi bácsival, csak terelgesse ám a beszélgetést erélyesen, mert az öreg ugyan ki nem fogy a szóból három nap se. Egész délután zivatar készülődött, s csak alkonyattájt derült ki az ég. A földúton mély kátyúkat vágtak a gabonaszállító teherkocsik, vontatók, hát gyalogszerrel indultam a kombájnszállásra. Harsány tücsökmuzsika kisért, távolabb, a Barát-patak berkes völgyében a békák rekedt esődicsérője el-elhalkult, meg újból fölerősödött. Az ut két oldalán búzatáblák. Egyik felől már jócskán megrongyolták a kalásztengert, szalmacsomók sorai jelzik, hol, meddig hatoltak a gépek. — Hé, Józsi bácsi!... Erre az egyik kolosszus mögül tömzsi árnyék libbent elő. Szótlanul tett pár lépést, megállt, s baljával fölnyult a kalaptotta. — Saját termés. Tapasztalja meg, szívesen adom. A kis szőlőm maradt meg a zártkertben, tudja. Pár gyümölcsfa, kaszáló, présház, pince. A többit bevittem a közösbe én is, ahogy a többiek. Tizenegy holdat. Pedig de jó földjeim voltak! Úgy szerezgettem minden hantját. A családdal, persze. Két fiam volt, meg két lányom, jó dolgosak... — Hova lettek a gyerekei? — A legidősebb Pécsre került, sofőrnek. A másik fiam megmaradt a paraszti tudományban, az itteni téeszbe jár, a két lányt tisztességesen férjhez adtam. Mindegyiknek van saját háza itt a faluban. Családosak. Az unokák sűrűn meglátogatnak, a gyerekeim ritkábban. Hát csak megvagyok, mint afféle rideglegény. Más jószágból már kikoptam, majorságfélét tartok, csirkét, kacsát. Amilyet főzök, olyat eszek. — Özvegy? — Jövőre lesz negyven esztendeje, hogy meghalt az aszszony. — Mit sajnál, Józsi bácsi a régi világból? — Jószerével már semmit se. Úgy jó most már, ahogy van. Eleinte bizony sajnálgattam a földjeimet, ki-kimentem megnézni, mit teremnek, hogyan viselik gondjukat. Idő telt, amig rájöttem — jobb sora lett igy a falusi népnek, nem nyűvődik a sok mindenféle dologban, mégis, lám, megterem az élés, pénzért kel, pénzért fekszik mindennap. Mostanában inkább azon töprenkedek úgy magamban: tán nem lehetett volna előbb megcsinálni ezt a téeszrendszert? Mondjuk az első világháború végén, vagy ha nem, hát mindjárt 45-ben. Valami embernek való élet nekünk is jutott volna, mostani öregeknek, amig java erőben voltunk. A pintesüveg még párszor előkerült, s vele Józsi bácsi életének egy-egy még föltétien elmondandó újabb szakasza. Hogy például milyen lovai voltak? Mennyi szép csikót nevelt, kinek adta el őket, mennyiért, mit vett a pénzen? — A munka, csak az maradt vigasztalónak is — folytatta. — A szőlőben örökké van bütykölni való, tavasztól őszig a kukorica-, krumpliföld, a szomszédaszszonynak kaszálgatok, aki még tehenet tart. És hát telik az idő. A téeszben már csak éjjeliőrséget vállalok. Ugyan minek törném magam különben? Megvan mindenem, ami szükséges, a nyugdijat épp a napokban emelték föl — eddig 500-at hozott a postás, a legközelebbi már 700 lesz. Valami törlesztésféle, úgy látszik, amiért mi, öregek, annyi mindenből kimaradtunk... Csalló Jenő AZ„ÖRDÖG BIBLIÁJÁNAK” EREDETE BUDAPEST. Pest m. — Rendhagyó kiállítást nyitottak az Offset- és Játékkártya Nyomdában. A vitrinekbe ezúttal kártyák kerültek. A gyár kártyamuzeuma 120-féle régi „paklit" őriz, ezek közül a legszebb százat mutatták be a tegnap megnyílt kiállításon. Értékes darabok ezek. Az összehasonlítás alapjául álljon itt két adat: teljesebb gyűjteményt csupán a Magyar Nemzeti Múzeumban és a Yale Egyetem (USA) kollégiumában találunk. Kártyából évente egymillió csomag fogy. Valóban, kártyás nemzet vagyunk? Mióta? Bach János, az Offset- és Játékkártya Nyomda igazgatója: — A kártyáról az első feljegyzéseket egy bekötött szótár fedelében találtuk meg. amely az 1560-as évekből való. Persze a kártyát akkor már régóta ismerték külhonban. Kínában időszámításunk előtt 1100-ban már használták. A mai kártya őse fára festett, dominószerű játék volt. Karavanutakon jutott el a Közép- és Közel-Keletre, majd a kereszteslovagok vették kezükbe az „ördög bibliáját”, s hozták magukkal könnyű teherként Európába. Először Franciaországban honosodott meg, majd innét terjedt el kontinensünkön. Az úgynevezett magyar kártya a szabadságharc idejében lett népszerűvé, s e népszerűség akkori oka nyilvánvaló, amint rápillantunk a kártyák figuráira. A kézzel rajzolt mintán felismerhetjük Schiller Teli Vilmos című drámájának alakjait, akik a forradalom- idején és leverése után ugyancsak népszerűek voltak. Kedveltek ezek a figurák ma is. Olyannyira, hogy hiába próbálkoztunk formabontással, nem fogadták el, nem lett belőle kelendő árucikk. A kártyásokra tehát egyfajta hagyománytisztelet is jellemző. Csupán Afrika egyes országaiban, igy Tuniszban. valamint Olaszországban (Folytatás a 17. oldalon) CSERHÁT A BABONÁK FÖLDJE... BOSZORKÁNY A HID ALATT ECSEG, Nógrád megye — A Kozárd és Ecseg közötti ut egy erős, szűk lyuku kőhidon halad át. Két évtizeddel ezelőtt még engem is riogattak a falu öregasszonyai: ,, vigyázz, mert a hid alatt boszorkányok tanyáznak.” A hetvenkét esztendős néni mondja: — Ezt már én is a nagyanyámtól hallottam. Azt mesélik, hogy egy éjjel erős kezek rántottak ott az árokba egy asszonyt. Mindenki azt mondta, hogy a boszorkányok tették. Lánykoromban még az emberek (érti: férfiak) sem merészkedtek éjjel arra a tájékra. Családi történet következik. Szenvedő alanya a vendéglátó néni édesapja, mindenki csak Apókának hívta. A dátum pontos, 1911-ben datálódik a mese. — Fát szállított lovas kocsival Jobbágyiba, éjjel tartott hazafelé. Csécse és Szarvasgede között járt, amikor hirtelen egy kisasszony ugrott fel a kocsira. Villámgyorsan cselekedett, nagy hirtelen le is ült Apóka mellé a bakra. Az öreg, mint mindig, ekkor is a csizmaszárában tartotta az ostort. Az elbeszélés szerint a meglepődött, s a cselekvésre képtelen ember csizmájából a kisasszony kirántotta az ostort, s a lovak közé csapott. Ütötte-verte őket, s a két igavonó észveszejtő tempóban rohant az országúton. Dőlt róluk a hab. — A csécsei temetőhöz értek — folytatódik az elbeszélés. — Reszketett apám, ő maga mondta, mint a nyárfa levele, de azért levette a kalapját. Mint mindig az ilyen helyen is illően. ,,Dicsértessék”-et mondott. A robogó kocsiról leugrott ekkor a kisasszony, és hátborzongatóan nevetni kezdett. „Köszönheted, hogy nem jöttél le utánam a kocsiról!” — kiabálta a távolodó apám után. Reszketve ért haza. Amikor megnyugodott, kerestük mindenhol az ustort, de sehol sem találtuk. Elvitte magával az a boszorkány — vélekedett apám. Mert az volt, mi is lett volna más. Az ustor aztán csak meglett. Reggel, amikor kimentünk az udvarra, már messziről észrevettük. Ott volt a kocsin, a karfához kötözve. ÓHAZAI ARCOK JÓZSI BÁCSI, A KONBÁJNCSŐSZ
