Magyar Hiradó, 1976. január-június (68. évfolyam, 1-26. szám)
1976-04-22 / 17. szám
10. OLDAL MALYAR HÍRADÓ KÉT SZÖKÉSEM TÖRTÉNETE Irtás VASVÁRY ÖDÖN Mostanában sokat olvashatunk az amerikai családi élet fokozatos és megdöbbentő felbomlásáról, aminek legszomorubb bizonyítéka az a tény, hogy hivatalos megállapítások szerint évente több mint egymillió kisebb vagy serdülőkorú gyermek szökik el hazulról, akiknek jórész örökre elvész a család számára. A család elhagyása az egyik legnagyobb problémája a mai amerikai életnek. Következményei ott vannak azokban a tömegsírokban, amelyeket egymás után fedeznek fel az ország különböző részeiben, bennök a legyilkolt fiatalok Vasváry Ödön tucatjai. Ezek a fájdalmas tények sokszor eszembe juttatják a magam két ízben történt elszökését, amelyek egy fontos körülményben erősen különböznek a mai amerikai gyermekszökésektől: én nem hazulról, hanem haza szöktem, illetve akartam jutni, anélkül hogy egyik esetben is sikerült volna. Régóta gondolkozom felőle, hogy megírom életemnek ezt a két epizódját, hogy legalább részben segítsem kikorrigálni azt a mulasztást, amit a jövő történészei követnek el életrajzom meg nem írásával. Hetvenhét esztendővel kell visszamennem a múltba, amit azonban leírok, minden adat pontos, mert a szökések epizódjai máig élénken ott vannak a memóriámban. Tíz és fél esztendős voltam a szökések idején, 1899 nyarának elején. Apánk Szegeden fiatalon halt meg 1893-ban, fillér nélkül hagyva özvegyét és három gyermekét, akik közül én voltam a legidősebb. A családfenntartás minden gondja 30 éves édesanyánk vállaira nehezedett, aki mellett azonban szerencsére ott volt édesanyja, szintén özvegyasszony nagyanyánk. Felnevelésünket kettőjük áldott emlékének köszönhettük. A városháza urai között voltak elég közeli rokonok, akik pár év múlva ránk gondoltak.” Mit bajlódsz, Etelka ezekkel a gyerekekkel? Éppen most üresedésünk van, a két fiút felküldjük Budára, ahol elvégzik a négy elemi osztályt.” így kerültünk 1896-ban, a millennium esztendejében a fővárosba, ahol a „Klotild Szeretetház” növendékei lettünk. Ezt az intézményt arisztokrata és más előkelő hölgyek alapították az öreg alcsuthi József főherceg és felesége, Klotild belga hercegnő 25 éves házasságának örömére, árva vagy elhagyott fiuk nevelésére. A fiuk eltartásának költségeit egyes városok fizették, köztük Szegednek három fiúra való alapítványával. Az intézet a budai Városmajor utca végefelé volt, közel a Szent János kórházhoz. Anyánk felvitt és otthagyott bennünket az öcsémmel. Az intézet hatvan fiút gondozott, akik az elemi iskola négy osztályát ott benn az épületben végezték el. Az intézetnek joga volt hivatalos iskolai bizonyítványokat kiállítani. A tanító személyzet az igazgatóból és két fiatal tanítóból állott. Én ott kerültem a harmadik elemi osztályba, az öcsém meg akkor kezdett irni-olvasni tanulni. Még alkalmunk volt meglátni a millenáris ünnepségek befejezésének egyes részleteit. Emlékszem, a Feszty körképet is megnéztük a magyarok bejöveteléről. A ,,Klotild Szeretetház” furcsán szerepelt az első világháború után, amikor a magyar kormány összeállította azoknak a jótékony intézményeknek listáját, amelyek külföldi segítségre szorultak. A listát franciául Írták meg és a „Szeretetház” ezen a néven szerepelt benne: „Maison d’Amour”, nem kis megrökönyödésére a külföldi emberbarátoknak. Akik tudnak egy kicsit franciául, valószínűleg azt is tudják, hogy ez a francia kifejezés olyasmi, amiről nem szokás beszélni. Zilahy Lajos az „Ararát” című, a fikcionális Dukay családról szóló regényében megemlíti ezt a komikus furcsaságot. Az előkelő hölgyek szeretetét az árva gyermekekkel szemben erősen kihangsúlyozta az a hatalmas márvány emléktábla, amely az intézet udvari oldalának falát díszítette, megemlékezve az alapitók neveiről. Hogy aztán ez a szeretet a valóságban, bizonyára a hölgyek tudta nélkül mit jelentett, azt mi, az odakerült fiuk tudtuk legjobban. Én olyan jól ismertem ezt a szeretetet, hogy tiz és fél éves koromban kétszer vágtam neki a világnak azzal, hogy hazagyalogolok Szegedre, a családomhoz. Az igazgatót Magyar Józsefnek hívták, akit pedagógus körökben kiváló nevelőnek tartottak. Nyírott szakállu, zömök ember volt, negyven és ötven év közötti agglegény, titkos alkoholista és szadista kegyetlenségü, brutális képmutató, aki minden legkisebb okra ütötte, verte, rugdosta a 6-11 éves fiukat, amiből, mint következőkben meglátjuk, nekem is bőven volt részem, annélkül hogy különösképpen rászolgáltam volna. A fiatal tanítók valamennyien rendes, jóakaratu nevelők voltak, akik emlékezetem szerint soha egyetlen fiút sem ütöttek meg. Első szökésem ezeknek a brutalitásoknak következménye volt. Az igazgatónak szokása volt, VÁLTOZIK A VILÁG A „JÉZUS GYERMEKEI” MOZGALOMRÓL A ,,hippy stilusu”, 1960-ban oly nagyon felkapott vallási szekta kiöregedett, kesereg a találkozások megrendezője, Harold M. Zimmerman. Azok a fiatal, lelkes tagok, akik annakidején az „establishment” ellen tiltakoztak magatartásukkal, lassan visszatérnek a régi közösségekbe, s újra templombajáró nyárspolgárok lesznek. A ’’Jézus Gyermekei”, mondja egyik vezetőjük, 20-30 éves korukban kiválnak a közösségből, s azok akik maradnak, átalakulnak. Egyre több időt szentelnek biblia olvasásra, mint szertelen, külső érzelmi megnyilatkozásokra. Az istentiszteletet ma is sokan látogatják, például a háromnapos ünnepségen, egy morgantowni krumpli-farmon 30 000-en jelentek meg, de hol van az a Dallasban rendezett „Explo, 72”-től ahol 85 000 „áttért” sereglett össze? Eddig az ilyen gyülekezéseket rendszerint egy cirkusz-sátorszerű alkalmatosságban tartották, de jövőre már rendes épületet emelnek Mt. Union, Pa.-ban egy 7000 acre-os területen, ahol a táborozni óhajtók ott verik fel sátrukat, ahol éppen akarják. A pünkösdisták között, mely szintén a „Jézus” „Gyermekei” szektának egyik szektora, s a számuk hogy amikor lerészegedett, a felsőbb osztályos fiukat hármasával magához rendelte, számtani leckére, amit ő tanított. Lakása két szobából állott: egy szép iroda, mellette a hálószobája. A leckeadás az utóbbiban folyt le. A három fiú bement, MEZÍTLÁB és megállt a dívány mellett, amelyen a részeg pedagógus feküdt. Lelógó jobb kezében az elmaradhatatlan hosszú nádpálca, amellyel jókat húzott a fiuk meztelen lábfejére, ha hibás választ adtak kérdéseire. Én nem voltam rossz gyerek, vagy rossz tanuló, de ezekből nekem is kijutott: másképen nem is tudnék róla, mért nem emlékszem, hogy a fiuk egymás között sokat emlegették volna ezeket az eseményeket. A bánásmódnak talán az egyetlen következménye az volt, hogy a fiuk szökdösni kezdtek az intézetből, elannyira, hogy az újságok is neszét vették a dolognak és célozgatni is kezdtek rá, minden eredmény nélkül. Én elvégeztem a harmadik és negyedik osztályt és mert jó tanuló voltam, megengedték, először az intézet történetében, hogy ne polgári iskolába, hanem gimnáziumba menjek, amit 1898 szeptemberében el is kezdtem, az első kerületi uj gimnáziumban. Ez a hónap volt Erzsébet királyné meggyilkolásának hónapja. Valamikor a király és királyné meglátogatták az intézetet és beírták nevüket a vendégkönyvbe. A gyászos esetet követő napokban ezt a vendégkönyvet kinyitva, az igazgató kitette irodájában. A hatvan gyerek sírva vonult el előtte. A fiuk úgy tudták, hogy a szökés, ha nem sikerül, és a fiút visszaviszik, csak az első esetben nem jár deresre húzással, de másodszor már azt kapja. Egy esetben magam is tanúja voltam egy ilyen deresre húzásnak. Egy Maár-Márványos János nevű fiút hoztak be, akit csakugyan az utcáról szedtek össze. Jól emlékszem hosszú, csapzott szőke hajára és vizenyős kék szemeire. A fiú javíthatatlan volt. Rögtön elszökött, visszavitték, de másodszor is odébb állt. A kiváló pedagógus igazgató először nem bántotta, de a második után ez történt: Az összes (Folytatás a 13. oldalon) több egymilliónál, sok az „áttért” körülbelül félmillió. Russel T. Hitt, az „Örökkévalóság” című folyóiratuk volt szerkesztője az Amerikai Pünkösdisták számát 6 millióra taksálja, amiben benne foglaltatik a 4 millió „Isten Gyülekezete” és a fekete, „Krisztus Egyháza”. Az elmúlt ötesztendő alatt nagyon sok főiskolás, egyetemista kapcsolódott be a gyülekezetbe, számuk 11 000-ről 18 000-re ugrott. Charizma, csodás-gyógyulás már nem oly gyakori egyházunkban, mint volt valamikor. A fiatalok nem szakadnak el a családtól, sokra becsülik elöljáróikat s az egykor kábítószeren élők, ma már rendezett családi körben élnek. Még a szabad-szerelmet hirdető „ifjúsági gettó” tagok is ragaszkodnak nagyanyjukhoz, gyermekeikhez, s az osztály, amelyből származnak, az úgynevezett kék-gallérosokhoz, mondja David Hubbar, a Fuller Seminary igazgatója Pasadena, Californiában. Néhány egyházi vezető megfigyelése szerint a „Jézus Gyermekei” veszítenek különleges jellegzetességükből olyan mértékben, amennyiben valamelyik nagyobb egyház kötelékébe térnek vissza. Mr. Zimmerman állítja, hogy egyházuknak több tagja van, mint valaha is volt a múltban, de ma már az utcákról a család otthonokba, templomok padjaiba kerültek. Soha ily sok más felekezethez tartozó nem volt még a soraik között. „Egy teljesen uj egyház gerincét alakítjuk ki mi most” bizakodik a „Jézus Gyermekeidnek lelki vezetője. Vándor Péter
