Magyar Hiradó, 1976. január-június (68. évfolyam, 1-26. szám)
1976-01-08 / 2. szám
MAGYAR HÍRADÓ 13. OLDAL PARASZT NÉLKÜL NEM LETT VOLNA UR Irta: PAPP VARGA ÉVA Lapjainkban felvetődött a minap a „paraszt” szó jelentését vitató eszmecsere. Erről eszembe jutott, hogy nem első eset, amikor erről hallok, mégpedig olyan társaságban, ahol a hozzászóló a legilletékesebb magyar iró volt. Dr. Balassa József, a „Magyar nyelvőr” szerkesztője nagy barátságban volt a pesti bátyámmal. Ök gyakran voltak együtt az Otthon-körben és mivel akkor még a „Magyar írónők Köre” is ott tartotta összejöveteleit, volt alkalmam beszélgetéseiket, néha vitájukat is végighallgatni. így hallottam, mikor egyszer Balassa tanár ur azt mondta: „A paraszt ember” kifejezés annyit jelent, mint „egyszerű ember”. Ennek a szónak sem sértő, sem kisebbítő értelme nincs, kivéve azt az esetet, mikor sértő szándékkal mondják, de a sértés akkor is a szándékban van és nem a kifejezésben... Mert maga a „paraszt” meghatározás szebb, magyarabb, mint azok, amelyeket helyette próbáltak használni.” Ennek a szinte megfellebbezhetetlen véleménynek alapján elmondhattam volna egy érdekes ,, story t”, de akkor a beszélgetők személyét respektálva elhallgattam. Amikor ugyanez a téma hasonló formában merült fel a mi lapunkban is, elhatároztam, hogy felelevenítem itt azt a bizonyos kis esetet, amely hozzátartozik a témához és attól függetlenül sem érdektelen. * írásaimban mindig igyekszem olyannak rajzolni az édesanyámat, amilyen volt a valóságban. Egyszerű falusi asszony, aki soha nem akart többnek látszani, mint amennyi. A műveltség hiányát pótolta nála okos, józan gondolkodása és lelki finomsága, amelyért a falunkban mindenki tisztelte, szerette. Fentebb említett testvérbátyám, aki jelentős társadalmi állást töltött be Pesten, valósággal dicsekedett azzal, hogy milyen asszony az édesanyja. Mikor bátyám megnősült, édesanyánk nem mehetett el az esküvőjére, mert a legidősebb asszonynővéremnek akkor született meg az első kisbabája, igy ő a beteg lánya mellett akart maradni és csak drága apánk ment a fia esküvőjére. Pár héttel később, mikor a nővérem már felkelhetett, bátyám kívánságára mégis Pestre utazott édesanyánk, hogy megismeije a menyét és annak családját. Nagyon művelt urilány volt a sógornőm. aki azt kívánta, hogy az anyósa „kalapban járjon a Margitszigeten, ahol ők a mézesheteket az előkelő Nagyszállóban töltötték. Ez volt az első és talán az utolsó vita is a fiatalok életében, mert a bátyám ezen vitatkozott az uj asszonnyal: „Az én édesanyám nekem a legkülönb akkor is, ha csak falusi asszony. Aki nem szokta meg a kalapviselést, az nem érezné jól magát benne és ha igy nekem megfelel, akkor neked is el kell fogadnod angyalom...” így töltött az én drága anyám egy hetet a Margitszigeti Nagyszállóban, ahol talán még soha nem ült olyen fejkendős nénike a teraszon. Mikor aztán kiélvezte a városi „könnyű életet”, Sándor bátyám kivitte autóján a tátrai gyorsvonathoz, ahol első osztályra váltott neki jegyet. Pünkösd előtt lévén, zsúfolt volt a tátrai „express” minden fülkéje, nem találtak kényelmes helyet neki. Bátyám jelentős borravalót adott a kalauznak, aki erre közlékeny lett: „Egyetlen üres fülkénk van, lefoglalva egy.elpkelő hölgy számira, aki az étkezőben uzsonnázik most. Talán ha a nagyságos ur beszélne vele...” Bátyám vállalkozott az elintézésre, igy a kalauz kinyitotta a különfülkét. Sándorunk meg is találta az urinőt, el is intézte vele az ügyet, de utána már csak annyi ideje ’maradt, hogy leugorjon a lassan induló vonatról és búcsút intsen az ablaknál kinéző édesanyjának... így vált meg Anyánk a gyönyörű fővárostól, amely öregségére nyújtotta neki mindazt a gondtalan kényelmet és szórakozást, amelyben odáig sohasem volt része. Ha aztán vendég jött hozzánk, mindig erre terelődött a szava. Az ő szép, tiszta magyaros kifejezéseivel mesélt nekünk és — mert mindig ő volt az erősebb.., most is átengedtem neki a szót. Mesélje el ő az élete nagy élményét: találkozását Blaha Lujzával... * „Hát ahogy ott ültem a bársonyülésen, oszt éppen el akarom rakni amiket a gyerekeimtől kaptam, sütemény, narancs, miegymás...hát hirtelen bejön egy gyönyörűséges szép úri dáma és igen megnéz, elmosolyodik, osztán rámköszön: „Jó napot SZÁNKÓZÁS Varjak búsultak Zuzmarás fákon. De mi vidáman Ültünk a szánkón. Mint a táltos ló Régi mesékben, Két fürge csikónk Úgy szállott éppen. S mondhatta a sok Fekete madár, Hogy a kemény tél: Kár, kár, jqj de kár!... Minekünk szép volt, Kedves, drága, jó... Bármerre néztünk Mindenütt a hó. Utmenti kertek, Kutgémek, házak, Fehér álomban Dermedten álltak. Bolyhos felhőkben Derengett a Nap S éreztük a fagy Fülünkbe harap. Mégse huztuk a Subába nyakunk: Hadd lássák, kemény Legények vagyunk. Bámultak is a Lányok egy szálig: Árpádhalmától, Orosházáig. Bónus István ÍOV JÍ&íjt.i ÁobíUi Í£VOS2VJÍ.'jl >Yii{ j iLie kívánok Nénike!” Rámondom mingyán, ahogy illik: „Agyonisten lelkem.” Deoszt, ahogy jobban nézem, hát még a szavam is eláll a meglepetéstül...bámultam rá, ő meg mosolygott. Azon törtem a fejem, szójjak-é, ne é...de mégis elszántam magam: „Engedelmet kérek a nagyságáiul, de igen tetszik hasonlítani egy szinésznére, tán rokonja az illető? Elnevette magát oszt kérdi: kire gondol nénike?” Elmondom lelkem, de elejirűl...úgyis azt mondják a falunkba, hogy talufosztás, meg utazás beszélgetésre való...” „Teccik tudni, az én fiam itt Pesten igazgató egy nagy hivatalban. Én csak falusi asszony vagyok,* de ő azt nem restelli. Felhozatott engem és a Margitszigeten vett nekem szobát, mert valahányszor hazalátogatott, szokta mondani: Jókor reggel felébredtem, mert hozzászoktam, tetszik tudni hogy van az a gazdálkodásba. Hát a pincér már hozta nekem a finom friss kávét, ahogy a fiam hagyta meg neki. Mikor osztán a menyem is felkelt, hát ameddig ő öltözött, a fiammal elmentünk sétálni. Tessék meghinni, mindenki köszönt neki, az én fiamnak...és ő karonfogva ment velem, pedig hát az én fejemen csak kendő vót, no igaz, selyemkendő. (Folytatás a 15. oldalon) NYUGTALAN ÉJSZAKA — Fiacskám, hajnali három óra, és te még nem alszol? Mondd, mennyit sikkasztottál tulajdonképpen? HUMOR — Kérek valami alkoholmentes italt! — mondja a vendég a pincérnek. — Limonádét, szörpöt, ásványvizet? — Mindegy — feleli a vendég. — Ezen a téren teljesen újonc vagyok... *** — Hova, uram? — kérdezi a portás az ügyfelet a bankban. — A főpénztárost keresem. — A főpénztáros ur házon kívül van. — És mikor jön vissza? — Ezt nehezen tudnám megmondani. Holnapután van a bírósági tárgyalása. *** Felháborodva mondja a férj reggel: — A drágalátos fiunk megint megdézsmálta a pénztárcámat! Felesége próbálja megnyugtatni: — Nem kell mindjárt gyanusitgatni. Hátha nem is ő volt. Én is kivehettem a tárcádat.- / —Nem, mégiscsak ő volt. Valami pénz maradt
