Magyar Hiradó, 1976. január-június (68. évfolyam, 1-26. szám)
1976-04-15 / 16. szám
12. OLDAL MAGYAR HÍRADÓ HULLA NEM VALÓ A CSOMAGTARTÓBA Irta: VAJDA ALBERT Vajda Albert II. Körülbelül egy óra múlva ismét találkoztak. Heinz irodája a Piazza San Eulalia egyik öreg házának második emeletén vol. Ide jött fel Escalas felügyelő, segédjével, Miguellel, egy borzashaju, barnabőrű fiatalemberrel, aki kockás sportzakója zsebéből megállás nélkül mogyorót szedett ki és azt rágcsálta. Közben tekintete hosszan pihen a jelenlevők arcán. A felügyelő Heinz szobájában beszélt Isabelle Maradorral. Magas, kárcsu, koromfekete hajú és szemű lány volt. Inkább egy falmengo csoport táncosnőjének hatott, mint vállalati titkárnőnek. A felügyelő kérdéseire semmiféle érdemleges választ nem adott. Este nyolcig együtt volt az irodában Senhor Stürmann-nal és Senhor Garcerannal. Utána a könyvelővel együtt hagyta el az irodát, hazament, mert rettenetesen fáradt volt, fájt a feje, bevett két altatót és aludt egészen reggel hétig. Erikát ismerte, többször jött fel Senhor Stürmannért a hivatalba, de néhány szónál többet nem beszélgettek, már csak azért sem, mert Senhorita Wolff-Hubert nem tudott néhány szónál többet spanyolul. A könyvelő kihallgatása váratlan fordulatot eredményezett. Senhor Carlos Garceran negyvenöt körüli, enyhén pocakosodó, élénkmozgásu férfi volt. A felügyelő éles tekintete azonnal felfedezte, hogy a könyvelő ideges, de minden igyekezetével leplezni igyekszik. Szeme azonban időnként megrebbent és Escalas látta, hogy lopva Isabellára pillant, amikor azt hiszi, hogy senki sem figyel rá. Amikor rá került a sor, először ugyanazt mondta, mint a titkárnő. Nyolcig együtt voltak hárman a hivatalban, utána Senhor Stürmann eltávozott a menyasszonyával. ,,És ön? Meddig maradt az irodában?” — kérdezte a felügyelő. ,,Körülbelül...tiz-tizenöt percig” — hangzott a válasz. ,,Ki ment el előbb, ön vagy Senhorita Marador?” A könyvelő pár pillanatig hallgatott, mint aki azon tűnődik, mit feleljen, aztán azt mondta: ,,Isabella ment el előbb...én még el raktam a kartotékokat és előkészítettem néhány iratot a mai tárgyalásokra.” Escalas bólintott. Pontosan emlékezett arra, hogy Isabella azt mondta: együtt hagyta el az irodát a könyvelővel. Miért ez az ellentmondás? Kiküldte Garcerant és Heinztől kérdezte, milyen embernek tartja munkatársát? Heinz még mindig sápadtan, de már visszanyerte önuralmát, elmondta, hogy a könyvelő n igyon rendes, derék ember, kitűnő munkaerő, nős, két gyermek apja, de van egy nagy szenvedélye: a nők. Isabelle több Ízben panaszkodott, hogy a könyvelő szerelmi ajánlatot tett neki, de Heinz nem avatkozott bele a dolgokba, mert magánügynek tekintette. Escalas felügyelő megköszönte a felvilágosítást, elkérte Garceran lakásának címét és Miguellel együtt odahajtott. ,,Egy kis mogyorót, felügyelő ur?” — kérdezte Miguel a kocsiban. ,,Nem kérek” — felelte Escalas. A könyvelő a La Portella utcában lakott, amely olyan keskeny volt, hogy egyik házból át lehet nyúlni a másikba, ha kissé kihajol az ember az ablakon. Senhora Garceran zömök, kövér, bőbeszédű asszony volt. Megrémült, hogy a rendőrségtől keresik, de Escalas megnyugtatta. ,.Csak azt szeretném tudni, Senhora — mondta —, „hogy előző este mikor jött haza a férje és hogyan telt el az éjszaka?” „Ejha” — húzta ki magát Garceranné —, „mi köze a rendőrségnek ahhoz, hogy mit csinál éjszaka egy tisztességes házaspár? És ha éppen azzal foglalkoztunk, hogy tovább gyarapitsuk a családot?” Fél órába telt, mig a két detektív végül is megtudta, hogy Garceran fél kilenc tájban ért haza. eléggé rosszkedvűen, idegesen. Alig evett valamit, úgy tiz óra tájban visszavonult hálószobájába. Az asszony még rendbetette a konyhát és tizenegy körül akart lefeküdni. Nagy meglepetésére férjét a nappali szobában találta, telefonon beszélt valakivel. Amikor letette a kagylót azt mondta, el kell mennie. Valami baj van az irodában, a főnök telefonált. Ezzel felöltözött és elment. Garceranné nem tudott elaludni, igy hát pontosan tudja, hogy férje hajnali fél háromkor érkezett haza. Az asszony vallomásának alapján Escalas őrizetbe vette Carlos Garcerant, mint aki alaposan gyanúsítható Erika Wolff-Hubert meggyilkolásával... A könyvelő tagadta bűnösségét, de nem volt hajlandó elárulni, hogy hol volt a gyilkosság éjszakáján. Heinz Stürmann kijelentette, hogy ő nem telefonált Garcerannak, miért is telefonált volna, az irodában semmi probléma nem volt. Garceran erre annyit hajlandó volt beismerni, hogy valóban nem Stürmann-nal beszél beszélt. „Ember!” — kiáltott rá Escalas több órás kihallgatás után — „értse meg, az életével játszik. Megfojtottak egy lányt és magának nincs alibije. Gondoljon feleségére és két kisgyerekére.” Garceran szeme nedves lett. Néhány pillanatig maga elé meredt, azután kinyögte: „Igaza van, felügyelő ur...Megmondom, hogy hol voltam, de...az égre kérem, a feleségem ne tudja meg... Isabella lakásán voltam. Hetek óta gyötört a vágy, de ő mindig csak kinevetett... De tegnap... hát igen, tegnap azt mondta, esetleg felhív, ha lesz egy szabad estéje... És úgy tizenegy tájban felhívott. Nevetett és azt mondta, ha van bátorságom, akkor most felmehetek hozzá...” „És felment” — mondta elgondolkodva Escalas. — „És ott volt Isabellával kettesben egészen két óráig?” „Igen, felügyelő ur” — mondta a könyvelő elcsukló hangon. „Ott voltam. Vele, kettesben. Esküszöm mindenre, ami szent, semmi közöm a gyilkossághoz.” Isabella felháborodottan tiltakozott. Hogy ő? Hogy ő telefonált volna? Szemenszedett hazugság. Ha Garceran lenne az egyetlen férfi a világon, akkor is inkább egyedül élne egy fa tetején, semhogy eltűije a férfi közeledését. Súlyosbította a helyzetet, hogy amikor a rendőrség átvizsgálta Garceran öreg autóját, a csomagtartóban egy régi pléhkannába hosszú, színes sálat találtak. A megfojtott lány nyakán talált foszlányok minden kétséget kizáróan, ebből a sálból származtak. Az ügy rendőrségi része ezzel lezárult. Garceran vizsgálati fogságba került, a mallorcai spanyol, angol és német nyelvű sajtó néhány napig foglalkozott az üggyel, azután más szenzációk felé fordult. Körülbelül két héttel Garceran letartóztatása után, egy ragyogóan napsütötte délelőtt Escalas felügyelő. Miguel társaságában a kikötőbe hajtott. Az úgynevezett „nyugati hajóállomás” előtt hófehér óceánjáró hintázott a zöldeskék vizen. A hajóhídon utasok igyekeztek a fedélzetre. „Egy kis mogyorót, felügyelő ur?” — mondta Miguel. — „Nem kérek” — felelte Escalas. A két detektív lassú, kényelmes léptekkel ment fel. Néhány szót váltott az ügyeletes tiszttel, azután megálltak a 20. számú kabin előtt. Bekopogtak. „Szabad” — hangzott belülről. A kétágyas, fürdőszobás kabin két utasa rémülten nézett a belépőkre. „Senhor Stürmann és Senhorita Marador, kénytelen vagyok letartóztatni önöket” — mondta a felügyelő. Miguel némán rágcsálta a mogyorót. Escalas folytatta. — „Önt, uram, azért, mert megfojtotta menyasszonyát, Erika Wolff-Hubertet, önt, kisasszony azért, mert a gyilkosságban bűnsegédként vett részt.” A kabinban csend lett. Heinz lehajtotta a fejét, Isabella némán meredt maga elé. A férfi tért először magához. „Hogyan jött rá, felügyelő ur?” — kérdezte tompán. „Maga túlságosan okos akart lenni, Senhor” —felete Escalas. — „Azzal hibázta el, hogy elváltoztatott hangon telefonált a rendőrségnek, hogy a maga Mercedesében egy hulla van. Azt gondolta, ezzel tökéletesen eltereli magáról a gyanút, mert hiszen ki az ördög gondolná, hogy a gyilkos maga közli a rendőrséggel, hol rejtette el áldozatát. Itt már gyanút fogtam. Azután elég volt egy pillantást vetnem Senhorita Isabellára és máris láttam, hogy maguk között kapcsolat van. A többi egyszerű volt. Isabella elhívta magához a megszédült Garcerant. ezzel biztosította, hogy ne legyen alibije, maga megfojtotta Erikát, a sálat elrejtette Garceran kocsijába, azután a lehető legnagyobb lelkinyugalommal lefeküdt aludni, mint aki végrehajtotta a tökéletes gyilkosságot. Tévedett, uram. Tökéletes gyilkosság nincsen! És ha véletlenül sikerült volna ezzel a hajóval Hamburgba menniük, akkor sem vehették volna fel azt az 500.000 márkás életbiztositást, amit másfél hónappal ezelőtt kötött Erika Wolff-Hubert. Mert abban magát jelölte meg egyetlen örökösnek, Senhor Stürmann...és hála Istennek, ott még nem tartunk, hogy gyilkosságért örökség jár...” Amikor Heinz Stürmann és Isabella Matador mögött becsukódott a rendőrautó ajtaja, Escalas felügyelő odafordult segédjéhez: „Nos, Miguel...most adhatsz egy marék mogyorót...Megérdemlem.” ANEKDOTÁK ISMERT EMBEREKRŐL (Folyt, a 9. oldalról) városában egy Woolworth Building nevezetű felhőkaparó, amelyben egyesegyedül ügyvédi iroda 193 darab található. Egyetlenegy házban 193 fiskális...! Döbbent, mély csend. A kunok mind egy szálig a maguk fiskálisaira gondolnak. A perköltségre, a foglalásra, a végrehajtásra és egyéb prókátori áldásokra. 193 ügyvéd! Egy öreg kunból végül kitör a keserű borzalom. A szónokló papi emberre tekintettel mérsékelt modorban, de nagy indulattal felsóhajt: — Énnye az ist...tállóját az idesapjuknak! Az öreg kun megértette, mekkora egy felhőkarcoló.
