Magyar Hiradó, 1976. január-június (68. évfolyam, 1-26. szám)
1976-04-15 / 16. szám
MAGYAR HÍRADÓ 9. OLDAL KI IR, KI OLVAS? Irla: KLAMÁR GYULA Valószínűleg mások is észrevették már, amit egy idő óta meglepődéssel látok, hogy milyen gyors ütemben szaporodik az emigráns, vagy ha igy szebben hangzik, a nyugati magyar irodalom. Nincs olyan hónap, hogy legalább egy uj könyv ne látna napvilágot, de sokszor kettő is. Ez igy alapjában véve örvendetes, elvégre arról tanúskodik ez a nagy buzgalom, hogy van érdeklődés a könyvek irányában. Nem is tudnám hirtelen megmondani, hogy az elmúlt két-három évben hány magyar könyvvel szaporodtunk meg. Ám ha a könyveket el is olvassuk, akkor egyszeriben elszomorodtunk és sóhajtva kérdezzük: ugyan miért volt szükség a kiadására? Ki fogja majd elolvasni és ha igen: hány embernek veszi el a kedvét az emigráns irodalom támogatásától? Nevek említése nélkül kell megróni egyik-másik írónkat: olyan műveket adnak ki és teijesztenek. melyek nemcsak a nyomdafestéket nem érdemlik meg, hanem még azt sem, hogy az ember a papírkosarat megtisztelje vele. Sokan a fogalmazás legelemibb követelményeivel sincsenek tisztában, hogy tisztán és világosan fejezzék ki magukat, e helyett valamilyen körmöntfont magyarsággal igyekeznek tanúbizonyságot tenni „írói tudásukról”, ami nincs és nem is volt. Magyarul imi és jól Írni — adottság kell hozzá, igen ritka az a bizonyos őstehetség, aki kezébe veszi a hegedűt és máris mesterien játszik rajta. Az emigrációban nagyon sokan hiszik, hogy ők ilyen kivételes tehetségek. Sajnos, akad több egyesület és társulat, amelyik egyenesen bátorítja a dilettánsok hadát. Nem egyszer olvasható ,.írókról” és „költőkről”, hogy valamelyik korábbi „művével” pályadijat nyert. S ez máris feljogosítja arra, hogy többé el ne hagyja az irói pályát, hanem tovább boldogítsa fércműveivel az olvasót. Persze, amelyik olvasó boldogítani hagyja magát. Meglepő azonban, hogy sokan hagyják magukat, sőt, azt is bátran ki lehet mondani, hogy a rossz, gyatra irodalomnak nagyobb a közönsége, ennél fogva tehát nagyobb a sikere, mint a jó Írónak, jó költőnek, a „magas irodalomnak”. Mi lehet ennek az oka? — töprenghetümc rajta. Az olvasók igénytelensége és izléshiánya, vagy éppen az ilyesfajta „irodalom” iránti igénye a legfőbb talán az okok között, de akad egyéb is bőven. Azt tapasztaltam, hogy az emigrációban iró és olvasó között figyelemreméltó szellemi egység alakul ki és minthogy az igénytelenebb, kulturálatlanabb emigránsok vannak többségben, azoknak az Íróknak van főleg sikerük, akik ezt a széles réteget tudják kielégíteni. Ehhez viszont nem sok kell, elegendő néhány kommunistaellenes szólam, még inkább szükséges a „hurrá-magyarkodás”. Trianon emlegetése és egyéb hazafias szólam és a könyv máris „bombasiker”. Írójának még útiköltségét is megfizetik, ha meg akar üzletileg egy-egy ilyen magyar emigráns csoportot látogatni. A siker függ a földrajzi távolságtól is: minél messzebb él magyarunk a nyugati köröktől, annál nagyobb pali a fentebb említett irodalomra. Ennek ellenére — és ezt mégis javára kell Írnunk az emigrációnak — néha az igényesebb előadás, könyv is megkapja a jutalmát, mint ahogyan a fekete hollók között is akadnak nagy ritkán fehér számyuak. Most már körülbelül tudjuk, hogy ki ir és ki olvas az emigrációban: Nagyjából tekintve rendszerint az ir, akinek semmi rátermettsége nincs, de ügyesen kiszimatolta az emigráció gyenge pontjait, tudja, hol találhatók a könnyzacskók, még inkább a pénzeszacskók, azaz a csekkfüzetek. Olvasni pedig az olvas, aki valahol messze és általában magányosan él a nagyvilágban és irodalmi igénye nincs, de van hazafias, mélabus igénye, amit szívesen kielégít 10—15 dollárnyi összeggel. Persze, van másféle iró és másféle olvasó is, nagy baj lenne, ha nem volna. Ám ezen a téren is valami baj van. Nem az irók, hanem az olvasók részén. Az emigráció legnívósabb irodalmi újságjának egyike azt állítja, hogy a hazájukat elhagyó magyarokban — még a legjobbakban is — eltompul lassan az irodalom iránti igény és hogy ízlés dolgában is nagyobb a megalkuvás, mintsem az ember elképzelné. Azt mondja e cikk írója, hogy egyesekben nagyobb volt odahaza az olvasás iránti óhaj, mint az emigrációban... Sok mindenféle okot említ meg, melyek között lehetnek igaziak, véltek is, a lényeg azonban maga az érdektelenség, az eltompulás és az elfordulás — nem a hazai dolgoktól, hanem a magyar irodalomtól és a magyar nyelvtől. Ezen kellene segíteni mielőbb, esetleg ugyanolyan módszerrel, mint ami jól bevált: a dilettánsok fóruma mintájára megszervezni az írástudók fórumát. Ez talán még segitene felrázni az embereket. ANEKDOTÁK ISMERT EMBEREKRŐL Harminc-negyven évvel ezelőtt sokkal kevesebbet és sokkal közelebbre utaztak hazánkfiai. Kivándorlókon kívül kevés olyan ember volt, aki átkelt az óceánon. És ha hazatért, az egyszerű nép körében kevés hitele lett annak, amit mesélt. Különösen a tanyasiaknak, falusiaknak volt igen gyér fogalma arról, hogy mi is van hát a nagyvilágban. Hallgatták, hallgatták az óperenciás-tenger túlsó végéről visszaérkezett utast, s bólogattak. Messziről jött ember sokat látott, sokat hazudik... így járt Török Imre kisújszállási lelkész is, aki felkereste az amerikai testvér-eklézsiákat, s utána népszerű előadásokat tartott pátriájában a kiskunoknak tengeren túli tapasztalatairól. Hanem meggyűlt ám a baja a hallgatóival. Mindjárt a felhőkarcolóknál megakadt. Azt mondja Török Imre: 60—70 emelet. Kisújszálláson kétemeletes házak se nagyon magasodtak. S Budapestre nem sok kisújszállási parasztember jutott el. képzelet pedig olyan paripa, amely táplálék nélkül repül magasba. Török Imre Megpróbálja: tízszer akkora, mint nálunk a templomtorony. Néznek a népek felfelé a „Halhasogató” nevezetű utcai kaszinóban — sehogy se tudnak egymásra álmodni tiz templomtornyot. — Olyan magas egy ilyen felhőkarcoló — pajkoskodik a tiszteletes ur —, hogy az ifjú pár, amelyik a földszinten megkötötte a házasságot, mire a legfelső emeletre ér, már a keresztelőr is megtarthatja... Klamár Gyula Tetszik a hallgatóságnak a tekintélyes egyházi férfiú csintalankodása, de a felhőkarcolók magasságáról még mindig nem tudnak fogalmat alkotni. — Idehallgassanak, kedves híveim — húz elő Török tiszteletes ur egy külföldi útleírást —, nem én mondom, irás szól róla, hogy vagyon New York (Folytatás a 12. oldalon) LINCOLN UTOLSÖ PERCEI t (Folytatás a 8. oldalról) bejön, egy kis ideig zokogva, szótlanul nézi haldokló férjét, majd kivezetik. Surgeon General Bames az óráját nézi. Rev. Gurley, Lincoln papja, csendesen a szobába jön. Dr. Barnes Lincoln szemét vizsgálja, aztán lehajol, szívverését hallgatja, majd felegyenesedik. Nem szól semmit. A jelenlevők tudják, hogy a hallgatás mit jelent. Reggel 7 óra 22 perc. Lincoln Ábrahám meghalt. Az orvos visszateszi óráját, majd zsebéből két ezüstpénzt vesz ki és a halott szemeire teszi. Stanton hadügyminiszter szól: „Now he belongs to the ages.” Kalapját a fejére csapja, de leveszi, amikor megsúgják neki, hogy Rev. Gurley imádkozni fog. Robert Lincoln kimegy a szobából, nem várva meg az imádság végét, megmondani anyjának a fájdalmas hirt. Mrs. Lincoln zokogva borul a holttestre, összefüggéstelen szavakat sikoltozva. Fölemelik és kivezetik a szobából. Dr. Leale a halott arcát simogatja, hogy ráncait eltüntesse. Az ezüstpénzeket visszateszi. Künn váratlanul tompa harangszó zendül. Először csak egy harang szól, de mindjárt más, messzebbi harangok lassú csengése csatlakozik hozzá. Percek alatt az utcák hirtelen megnépesednek, emberek szaladnak ki a házakból, meghallani a hirt. A táviró villámgyorsan továbbítja a gyászhirt, s percek alatt felzendülnek az egész ország harangjai és hangjuk végighullámzik hegyeken, síkokon, völgyeken. Megszólalnak a főváros ágyúi is és egész nap, minden félórában újra beledörgik a levegőbe a gyászhirt. Siró emberek mindenfelé. Benn, a Petersen házban, Stanton, a mogorva miniszter, nem túlságos nagy barátja a halott elnöknek, leül és jelentéseket irDix tábornoknak New Yorkba. Szószerint igy: „Abraham Lincoln died this morning at 22 minutes after 7 o’clock.” Edwin M. Stanton. Secretary of War. GONDOLATOK A szamár a tükörbe néz, s a tükröt hibáztatja, ha -lem lovat lát benne. *** Nehéz az életet könnyűvé tenni, de könnyű nehézzé tenni. ^ Nem kell szúnyogból elefántot csinálni, de elefántból sem szúnyogot. *** Súlyos balesetnek tekinthető, ha valakinek a szerencsekereke alá kerülsz. *** Lehetséges egytagú klikk is, csak megfelelő pozíció kell hozzá. *** Előreszaladásnál, mondja a bölcs, fontos már közben megnézni, hol lehet megállni.
