Magyar Hiradó, 1976. január-június (68. évfolyam, 1-26. szám)
1976-04-08 / 15. szám
14. OLDAL MAGYAR HÍRADÓ EGY KÜLÖNÖS LÁTOMÁS TÖRTÉNETE hálával köszönte meg a Megváltónak. De amikor a telefon megszólalt, édesanyja ahelyett, hogy elragadtatással újságolta volna az örömhírt, azon kesergett, hogy a kórházban valahogy elhányták a férje legutolsó röntgenképét, vagy kicserélték valakijével, mert egy egészséges ember tüdeje mutatkozik rajta. Most újra meg kell szegényt röntgenezni. Az uj kép azonban ugyanazt mutatta — egy egészséges tüdőt . Mert Virginia apja csodálatosképpen meggyógyult. Irta: DOHNÁNYINÉ ZACHÁR ILONA A GUIDEPOST magazinban Virginia Lively cikket ir egy különös élményről, ami érdekfeszitő és ugyanakkor felemelő. Virginia mint családanya és feleség élte napjait. Mint annyi amerikai nő, nevelte két gyermekét, törődött férjével és szabad idejében társadalmi és vallásos egyesületek és gyülekezetek tagja volt, résztvéve a szokásos összejöveteleken. Napjai simán folytak, minden megrázóbb esemény nélkül, amikor tüdővészben súlyosan megbetegedett az édesapja. Az orvosok Zachar Ilona mindent elkövettek, hogy segítsenek rajta, de állapota egyre rosszabbodott. Ez nagyon elkeserítette Virginiát. Hozzájárult az is, hogy abban az időben őrá hárult az a megbízatás, hogy a Halloween karnevált megszervezze, mely meglehetősen bonyolult feladatnak bizonyult, olyannyira, hogy tehetetlenségében sírva fakadt. Otthon is egyre folytak a könnyei. Lelke mélyén érezte, hogy ennek nem a Halloween karnevál az oka. Inkább valami más. Mintha valamilyen csodálatos átalakulás ment volna végbe a lelkében, amely könnyekkel járt — olyannyira, hogy mivel szégyellte mások előtt felindulását, sötét szemüveget viselt. Könnyei szüntelenül szivárogtak a szeméből három napon át. Akkor azután, a negyedik napon egy magasztosan meglepő, természetfeletti élményben volt része, ö maga igy számol be erről: . „Semmit sem láttam, vagy hallottam, de mégis,; egyszerre valamilyen titokzatos erő áradt szét körülöttem a levegőben. Mintha maga a lég zümmögött ropogott volna és én egy óriási villanyáramot árasztó vihar kellős közepén állanék.” Egy karosszékbe süppedt és tekintete az ablakon át a keleti látóhatárra szegeződött, oda, ahol az ég és föld érintkezik. Labdaszerű fénycsóva tűnt fel ott, mely egyszerre megindult és sebesen közeledett feléje. Előbb fehérnek látszott, de azután a világ minden színe felragyogott benne. „Egyszerre mellettem termett”, iija Virginia. „Jobb vállam felett ÁPRILIS .(jtOS HAVA),*' VASÁRNAP: LEÓ hétfő: gyula . KEDD: IDA . SZERDA: TIBOR . CSÜTÖRTÖK: TAS- PÉNTEK: CSONGOR . SZOMBAT: RUDOLF helyezkedett el és ott maradt. És amint a fénybe tekintettem, elmosolyodtam. Mosolyogtam, mert ő is mosolygott rám. Mert most már látván láttam, hogy a fény képmássá vált. Hogyan is Írhatnám le szavakkal a leggyönyörűségesebb arculatot, melyet valaha láttam?” És Virginia lelke mélyén azonnal érezte, tudta, hogy az Ur Jézus arca volt, hogy ő jött el hozzá. Az Ur csodálatos jelenléte vele maradt. Ettől fogva csupa fény, boldogság töltötte be napjait. Ha a bibliát olvasta és lapjait megérintette, különös, perzselő bizsergést érzett a kezén, az ujjaiban. Hirtelen támadt érdeklődés fogta el embertársai iránt és mély részvétet érzett szenvedésük láttára. Amidőn apja sorsára gondolt, mély fájdalom fogta el. Akkor egyszerre feltűnt előtte egy röntgenkép, mely egy teljesen egészséges emberi tüdőt mutatott, melyen nyoma se volt a tüdővésznek. Azonnal megsejtette, hogy ez az édesapja gyógyulását jelenti és végtelen SZÁMVETÉS Mig mustrál minket a szörnye a halálnak, hogy miképp vigyen, melyik batyuban, szivem dal érte, nyelvemet találat, s im, énekelek a végső kapuban: A gond s a bűn vizét nehéz bejárni, hogy elérhesd az arany-hegyeket, de lásd, hiúónak néha jó a sámli; kikötsz, s a hegyre orcád emeled, imyd elindulsz a lehetetlen útra, föl kell, hogy érj, hisz őrizted hited, ha visszabuknál, kezdd el túra s újra, ha kell, melledből szived is kivedd, mint jó iránytű, mutat fel a csúcsra — kinod leltárát nyitftsd a semminek. Szerb György GÖRBE TÜKÖR KÉT ÁLLOMÁS KÖZÖTT Messze szeretett hazámtól, egy teljesen üres hálókocsi fülkéjében egyedül utazom. Fejem felett a kék mennyezeti lámpa halványan ég. Odakünn minden vaksötét. Amerre nézek, égbenyuló hegyek fekete komorságába ütközöm. Sehol egy fénysugár. Az ég csillagtalan, a mozdony valahol elöl a sötétség kilométereit szeli. Minden csendes hangjel, semmi nem utal arra, hogy emberélet lenne a közelemben. Reggel óta könyvet olvasok, amely az ember jövőjét taglalja a biológia tükrében. A mesterséges ember, csecsemőgyárak, sejt- és viruskészités, a felfüggesztett halál, a mélyhűtött ember... Ilyen és hasonló főcímek tarkítják a könyv Mikor Virginia egy ismerős beteget látogatott meg, aki belső vérzésben szenvedett, önkéntelenül kinyúlt feléje, hogy megérintse és a fejére tegye a kezét, mire ugyanazt a perzselő bizsergést érezte ujjaiban. Nagy meglepetésére értésére adták, hogy a beteg vérzése elállt. Az ilyen esetek újra és újra megismétlődtek. Végtére is Virginia most egyik helyről a másikra utazik, hogy betegeken segítsen és előadásokat tartson az Ur Jézussal kapcsolatos csodálatos élményeiről. Maga a fény és az Ur fizikai jelenléte azonban csak három hónapig volt vele. Akkor — ijedtségére és bánatára — egyre ritkábban jelent meg, majd végleg elmosódott. De aztán megértette, hogy az Ur állandó jelenléte akkor valószínűleg arra szolgált, hogy kitanitsa őt hivatására és megerősítse hitében. Később már nem volt szükség, hogy szemével lássa őt. Elég volt, hogy ott éljen a lelkében és hite szemeivel győződhessen meg jelenlétéről.___________________ egyes fejezeteit. A biológia tudománya félelmes dolgokat jósol az emberiség jövőjéről. Szivet, májat, szemet lehet rendelni a szervgyárakban. Az emberek táplálkoznak ugyan, mert élniök kell, de tudják, hogy a kémiai szennyeződés miatt olyan anyagokat vesz magához, amelyek halálát okozhatják. A jövőben a gépek átvennék teljesen az ember szerepét és előállhat az a fonák helyzet, hogy olyan uj vüág születik, amelyben „mechanizált emberek élnek humanizált gépek mellett”. Hirtelen furcsa érzés fog el, mintha márcsak a gépek „élnének” és magam lennék az utolsó ember. Érdemes volt vajon az emberi tudás ilyen roppant gyarapodása? — kérdem magamtól. Megvalósitotta-e az emberiség boldogság-vágyát? Meghozta-e az óhajtott örök békét. Megszüntette-e az ember félelmét az atomháborútól, a teljes megsemmisülés rémétől? Vigyáztak-e a föld békés emberei a bennük szunnyadó agresszív harcosra? Gondoltak-e arra, hogy önmagunk megismerése az emberiség nagykorúságának csak a kezdete? A távolból apró fények hívogatnak. Vonatunk feléjük közeledik. Lassan megérkezünk. A nagyváros nyüzsgő pályaudvarán egy béna férfi nyúl a bőröndöm után. Sántikálva teszi meg az utat a meredek lépcsősoron lefelé. Legszívesebben kivenném a kezéből terhét. Amikor fizetek int, hogy váljak. A nadrágzsebéből piszkos, gyűrött papirt vesz elő. Óvatosan hajtogatja belőle ki a töredezett fotót és felém nyújtja. A kép szép, finom arcélű férfi képét mutatja katonaruhában. A béna férfi magyaráz. Egyetlen szavát nem értem, de tudom, hogy a fiáról beszél, mert könnytől fényes a szeme. Megsimogatom borotválatlan arcát, bár nem tudom élő vagy halott fiáról beszél. A rikkancs újságot kínál. A címlapon egy neves politikus meggyilkolását olvasom és alul egy kisebb hir: Hollandia háromszázezer tulipánt ajándékozott a schönbrunni parknak. A világ minden tájáról jönnek a turisták, hogy ezt a színes virágtengert (Folytatás a 15. oldalon)
