Magyar Hiradó, 1976. január-június (68. évfolyam, 1-26. szám)
1976-04-08 / 15. szám
MAGYAR HÍRADÓ 18. OLDAL KÖZEL VOLT A HALÁL Irta: HALMI DEZSŐ HALMI DE^SÖ 12 eves Nem tudom mi baj van velem, talán rossz a fizimiskám, vagy lázongó természetem nincs kedvére a rendszernek, melyben élek, vagy én látom meg a számtalan igazságtalanságot, amit ők nem akarnak észrevenni, talán mindenkor és mindenkivel szemben, bátrán kiállók, megmondom nyil-, tan az igazságot, de valami nincs velem rendben, mert nem egy esetben voltam életveszélyben és még ma is itt vagyok. Meg sem tudnám mondani hány esetben állt már a „kaszás felettem, de eddig még minden esetben megkegyelmezett. Emlékszem — lehettem — a Kengyeltó nevű tanyán nyaraltam. Vasárnap vök, nem tudtam mit kezdeni időmmel, kisétáltam a frissen rakott szalmakazlakhoz. A kazal mellé egy magas létra volt állítva, én azon felmásztam s mint egy kecskebak ugráltam egyik kazalról a másikra. Mikor egy nagyobb elválasztást akartam átugrani, — a biztosnak vélt szalmarakás megindult alattam, csak csúsztam lefelé egészen az aljba. Szemem-, fülem-, szám tele lett pelyvával, alig kaptam levegőt. Kiabálni nem tudtam. Mint egy vakond vájtam a pelyvát abba az irányba, hol a kazal végét sejtettem. Végre hosszú kínlódás, kétségbeesés közben elértem a törekrakás végét. Úgy nézhettem ki, mint egy sündisznó, melyik meghempergődzik az avarban s a falevelek a tüskék végén díszelegnek, mert szállásadóim egy hordó hideg vízbe nyomtak, megszabadítva engem a pikkelyektől. —Ez a kaland fulladással is végződhetett volna, ha nem találom meg a kivezető utat. Mint repülős, nem emlékszem hány ezer kilométert tettem meg repülőgéppel, de ezt nem számolom életveszélynek, legyen az béke, vagy háború, hiszen a hadsereg minden tagja állandóan életveszélyben él. Komolyabb helyzetbe kerültem 1944 decemberében. A kőbányai sörpincékben elhelyezett repülőgépgyárak gépeit szereltük le. Úgy látszik a mögöttem álló, géppisztolyos, nyilas Takács testvérnek nagyon lassúnak tűnhetett tevékenységem, mert rám ordított: Ha nem akar rendesen mozogni, majd én elnémítom és végleg mozdulatlan lesz. Magához intett több munkást és nyilas testvért, nekem pedig megparancsolta, álljak fel egy benzines hordó tetejére. Ő a gyülekezethez fordult és szónokolni kezdett. Munkás és nyilas testvéreim! Az oroszok itt vannak a nyakunkon, Füzesabony már elesett. A gépeket el kell szállitánunk, menteni kell az ellenségtől. Itt áll előttünk ez az ember, ki lassítja a munkát és késlelteti a leszerelést. Én most példát szolgáltatok azoknak, kik hasonlóan végzik munkájukat. Vezessék a fal mellé! Két nyilas megfogott és elindultunk a nem messze lévő falhoz. Még nem értünk oda, mikor váratlánul megjelent Vadas műhelyfőnök. — Megálljt parancsolt, meghallgatta Takácsot és amikor látta, hogy a kivégzésre semmi okot nem szolgáltattam, jobb belátásra bírta a nyilas parancsnokot. Én továbbra is élvezhettem az élet örömeit. Csak úgy mellesleg jegyzem meg, ez is vasárnap délután történt. A háború végén a sors München közelébe telepitett bennünket, a kis falu neve Marmelsdorf volt. Egy ideig békésen éldegéltünk, volt egy szobánk és főleg nyugalmunk. —Már hallani lehetett az amerikai ágyuszót, a visszavonuló SS. —páncélosok dübörgését, mikor egy este éppen vacsoránál ültünk, Cs, B. főmérnök barátaink is nálunk voltak és egyszerre végeszadadt békénknek. Durván megverték az ajtót, egy SS. alhadnagy lépett be két géppisztolyos katona kíséretében. Hol van a benzin elásva? — förmedt ránk. Milyen benzinről van szó, mert mi benzinről semmit nem tudunk — feleltem. Valamit odamondott a két katonának, kik kimentek. A tiszt várt egy rövid ideig és intett, hogy kövessük. Bár kényszeredetten, de utánamentünk, be a nagy, bajor konyhába, honnan a vacsora mellett ülő családot az udvarra terelték. Megkezdődött kihallgatásunk. — A másik « faluban élő nyilas, magyar, Karádl Ferenc jelentett fel bennünket, hogy mi benzint rejtegetünk az erdőben, ott ástuk el. Az alhadnagy nem éppen a legnyásabb módon tudomásunkra hozta, hogy ha nem lesz benzin, nem áruljuk el a rejtekhelyét, akkor agyonlövet bennünket. Ntm tudunk semmit, nekünk nincs benzinünk — hajtogattuk rendületlenül. Úgy látszik ezzel a válasszal az SS. tiszt nem volt megelégedve, mert átvezettek bennünket a Gasthausba (fogadó) — gondolom —, talán a falusi konyhát nem tartotta megfelelő kivégzési helynek. Felvezettek bennünket az emeleti folyosóra, én az egyik sarokban, barátom a másikban kapott helyet. Arccal a fal felé kellett fordulnunk, kitűnő helyzet a tarkónlővéshez. Mögöttünk egy-egy géppisztolyos katona, mig a tiszt, pisztollyal a kezében a két sarok között foglalt tüzelőállást. Igazán azt hittem, itt a vég, de a sors máskép- Amikor én ebben a korban voltam, ki sem mertem nyitni □ számat!... Nevessünk! A rátarti művész szívesen kártyázott. Egy alkalommal megszokott partnerei hiányoztak, és kényszerűségből az egyik kávéházi törzsvendéggel ült le kártyázni. Játék közben a partner megkérdi: — Kedves művész ur, melyen szerepre készül? — Hallja — mondja a művész —, kártyázni muszáj magával, mert maga a partnerem, de diskurálni nem. *** Két gyerek beszélget: — Én már tudom, hogy születik a gyermek. rendelkezett. Még jóformán el sem helyezkedtünk, mikor az udvarra egy motoros futár kanyarodott, rohant fel a lépcsőkön és egy parancsot adott át a tisztnek. Alhadnagyunk idegesen gyűrte zsebre a papirt, majd hangosan igy szólt hozzánk: Egy pár órai gondolkodási időt adok. Mire visszatérek a benzin legyen az udvaron, mert ha hem, akkor egy Pfenniget (fillér) sem ér a fejük. E gyöngéd figyelmeztetés után mind elvonultak. Soha nem láttuk őket viszont. 1946-ban hazatértünk. Nem törődött velünk senki. Még nem ismertük az otthoni viszonyokat és azt a merészséget vettük magunknak, hogy az 1945-ben otthonhagyott bútorainkat hivatalosan, az Elhagyott Javak utján visszakértük. — Nosza lett erre nagy mozgás, kavarodás. Beidéztek az ÁVO-ra és rövid idő múlva népbiróság elé áUitottak. A kihallgatást végző AVO-s előadásából megtudtam, hogy bútorainkat egy Lunzer Sári nevű, hős ellenálló, partizán és végül párttag bitorolja. Nagyon meg lehetett elégedve a jogtalanul szerzett berendezéssel, mert a legvalószinűtlenebb feljelentéseket tette ellenem. És sajnos a hatóság ezeket hiteleseknek is vette. A népbirósági tárgyaláson az ügyész halált kért (mibe került ez neki), de mégsem markával, mert az egyik népbiró, ki tevékenységemet, viselkedésemet, emberi magatartásomat a múltból jól ismerte, olyan védőbeszédet mondott mellettem, hogy ügyvédemnek a száját sem kellett kinyitnia. A bíróság visszavonult ülésezni, de perceken belül visszatértek és kihirdették a felmentő Ítéletet. Bútoraink soha nem kerültek hozzánk vissza, de az én lábaimat sem verte össze a szél, amint nyakamra a kötél van hurkolva. Még ma nem tudom miért mentett meg a jó Isten, ~ talán valami célja van még velem, de egy esetben sem engedte meg a ,,kaszás”-nak, hogy lesújtson és porbahulljon .fejem. Köszönöm Neked Uram. — Szamár vagy. Én már azt is tudom, hogy nem születik. *** _ A rendőrségre, a talált tárgyak osztályára beállít egy kisfiú, és szepegve kérdezi a rendőrtől: — Bácsi kérem, itt van a talált tárgyak osztálya? — Igen, kisfiam — mondja a rendőr —, mi veszett el? — Én. ____________________ Atomkisérlet Égre kiáltanak néma halak. Százezerszám. Hasukkal fölfelé. Számtalan madár nem szárnyal soha többé, sodródik tiltakozó hullámokon. S velük tüntetnek ritka tengeri vidrák. Sztrájkolnak. Az emberek nem jártak szerencsével az illetékesnél „A légkör olyan tiszta lesz — ígérte —, mint a kezem.” Az értelem szabadságon volt. Ismeretlen helyen. Az ész gyógykezelésre vonult el. Állítólag nagy szüksége volt rá. Most az állatok fellebbeznek felsőbb bírósághoz. Turmezei Erzsébet
