Magyar Hiradó, 1976. január-június (68. évfolyam, 1-26. szám)
1976-04-01 / 14. szám
MAGYAR HÍRADÓ 9. OLDAL ZABRÄLÄS Irta: MIKES MARGIT Mindannyian emlékezünk — lehetetlen, hozy elfelejtettük volna — arra a durva hangzású szóra, hogy , .zabrálás". Ezt a szót az orosz megszálló csapatok hozták be magukkal, az ő bejövetelük előtt teljesen ismeretlen volt, és jelentése, hogyis mondjam... az idegen javak eltulajdonítása. Valami csodálatos ragályként azonnal elteijedt a magyarok közt is, holott eddig csak kizárólag a profik művelték. Most meg egy- MIKES szerre mindenki, mondhatnám MARGIT rang és társadalmi különbség nélkül: a házmester éppúgy eltulajdonított vagyontárgyakat mint az egyetemi tanár és a közbeeső széles skálán is mindenki enyveskezűvé változott és ebben rövidesen hallatlan gyakorlatra és hozzáértésre tett szert, majdnem felülmúlva a tanítómestereket... Hogy ennek mi lehetett az oka, hogy egy, a becsületére és tisztességére sokat adó nemzet ily hirtelen, kilencven fokos szögelhajlással ennyire kivetkőzött elődei törvénytiszteletéből? Valószínűleg az, hogy a törvények szabta erkölcsi gátlások a törvények megszűntével meglazultak, hogy más ideológiai légkör kezdett keringeni hazánk ege alatt, mely tudvalevőleg törvényes rendnek hirdette a más javainak kisajátítását. Még hagyján, ha ez az uj nézet, a mások tulajdonjogának önmagunkra ruházásának a joga a bunkerekben kiéhezett, bőrig lefogyott emberek közt dívott, mert éhínséggel küzdő embernek még a legmagasabb etika is megengedi az élelmiszerek gyors eltulajdonítását. Ezért történt, hogy elhagyott, zárt fűszerüzleteket pillanatoka alatt feltörtek, kifosztottak, a bennük tárolt lisztet, cukrot, lekvárt ládaszámra hordták ki a kis targoncákon a legkisebb lelkifurdalás nélkül. Tehát tulajdonképpen ez a zabrálás a magyarok részéről semmi más nem volt, mint küzdelem a létért: a struggle for life-nak egyik megnyilvánulása. Történetünk időpontja a második vesztett világháború, amikor az oroszok „átmenetileg” berendezkedtek Magyarországon. Akkor sokan elhagyták az országot és nem is tértek vissza többé. így történt, hogy a stockholmi magyar nagykövetünk is jobbnak tartotta állomáshelyén, Stockholban maradni és budai nyári lakását itthagyni, természetesen összes bútoraival és háztartási felszereléseivel együtt. így esett, hogy Kótász Györgyné, aki stockholmi követünknél takarítónő volt és hetenként megjelent az elhagyott lakásban, ott az egyik kis barokk szekrény nagyon megnyerte tetszését és ő is beleesvén a zabrálási lázba, egyik este targoncájukon férjével hazatolatta. Nagyon jó Ízlése volt, mert a nagykövet bútorai között ez a kis szekrény volt a legszebb. Ugyanebben az időben Kótász Györgyné dr. Kovács Ella tanárnőnél is bejárónő volt, akit egy nap érzékeny anyagi veszteség ért. Szobatűz ütött ki nála és gyönyörű kis barokk szekrénykéje, amit nagyon kedvelt, porrá égett. Kótásznénak panaszkodott, hogy mennyire sajnálja ezt a bútordarabot. Kótászné igen megsajnálta asszonyát és megemlített, hogy neki is van egy kis barokk szekrénye, mely egészen olyan, mint ami most itt elégett. Hívta asszonyát, hogy jöjjön át hozzá és nézze meg, hiszen itt lakik a közeli negyedik utcában. Szép séta lesz, ilyenkor nyáron. Ella asszony örömmel ment és titokban reménykedett, hogy Kótászné talán eladná neki azt a szekrényt, hiszen gyerekszülés előtt áll, babakelengyét kellene vennie, szüksége lenne pénzre. Mikor Ella a szegényes bútorok között meglátta a barokk pompában tündöklő kis szekrényt, felkiáltott meglepetésében: szakasztott mása volt az ő elégett bútordarabjának. Finom és nemes vonalaival úgy elütött a közönséges, ízléstelen bútoroktól, mintha a harsogó, giccses slágerek mellett egyszerre felcsendülne egy Mozart menüett. Nem is kérdezte, mennyit kérne érte Kótászné, csak azt, hogy vajon eladná-e? A beleegyező válaszra megegyeztek, hogy az alkonyat beálltával a félje majd eltolja hozzá a szekrényt. Tulajdonképpen örült, hogy megszabadul tőle, mert az ő egyszerű bútorai közül nagyon kirivott és majd firtatni kezdik, hogy honnan származott ide. Ella asszony is örült, hogy ezzel a szerencsés vétellel teljesen eltűnik a tűzvész okozta üresség a szobájában és hálát adott az égnek, hogy ilyen gyorsan és jól megoldódott az ő problémája. Egy parkettkészitő mester kijavította az elégett padlórészt, sőt az uj parkettbetoldás már fölkefélve, kifényezve várta a látogatókat. Ella asszony bárkinek mutatta uj kis remekét, mindnyájan csodálkoztak a jó vételen és nem háromszáz, hanem hatszáz, nyolcszáz forintra saccolták az árát. Hogy tudtál erre a gyönyörű műtárgyra akadni! Különben fantasztikus, hogy most egyszerű emberek is milyen ritkaságokkal vannak berendezkedve. Az egyik közeli házmestemé megmutatta lakásában a képeit, hát akár hiszed, akár nem, eredeti Mednyánszky képek függtek a falán!... Nem is egy... Persze a zabrálás!... — jegyezte meg Alisz... Egy napon Kótászné a rohanástól kifulladva érkezett Ella lakására. — Az Istenért, mi történt? — kérdezte Ella asszony. — Nagy baj van, nagyságos asszony — lihegte Kótászné, aki a kimerültségtől lerogyott az egyik székre. (A régi címeket itt-ott még megtartották, ezek cseppfolyós állapotban voltak, bizalmasan még a régi megszólítás járta...) Nagy baj van és csak a nagyságos asszony segíthet rajtam. — Dehát mi a baj? — Keresik a nagykövet ur lakásából a kis szekrényt, amit meg tetszett venni. A Demokratikus Nőszövetség keresi, mert a Pártközpont neki engedélyezte az elhagyott javak kisajátítását, hogy rendezzék be velük a helyiségeiket. Az egyik tagnak feltűnt, hogy hiányzik a szép kis szekrény, rajtam keresik, merthogy én jártam takarítani az elhagyott lakásba és engem gyanúsítanak hogy...elloptam... — De hiszen ők is azt akarják, eltulajdonítani az ott talált holmikat! — Igen, de ők azt mondják, hogy csak visszaveszik az uraktól, amit a néptől elloptak. Nekik engedélyük van erre, ők kisajátítanak. Ha szegény ember visz el valamit, az csak ellopja. Nem kezdhetek ki a Demokratikus Nőszövetséggel! — Maga csak ugyanazt tette, amit ők. Ök is eltulajdonítják egy ember bútorait, maga is. Mi itt a különbség? — Jaj kérem, nagyságos asszony, az hogy engem becsukhatnak, mert engem tolvajláson fogtak... Arra kérem, ha ide is eljönnének megnézni a kis szekrényt, tessék azt mondani... — esdeklő pillantással nézett az asszonyára. — Meg a pénzt is vissza kellene adnom, (Folytatás a 15. oldalon) EMBEREK £S ESETEK... Fogas felelet Kedves arcú, külsejére sokat adó, fiatalos nagymama két unokáját levegőzteti a parkban. Az egyik öt-hat éves, a másikat, a kisebbiket kocsiban tolja — az nem lehet több félesztendősnél. A kicsi kivörösödött arccal sir, a nagymama lehajol hozzá és becéző szavakkal csillapítja. Hiába, a zokogás nem szűnik meg. — Csak nem beteg a baba? — kérdezi egy szembejövő ismerős, középkorú férfi és megáll a gyerekkocsi mellett. A nagymama nem felel mindjárt. Végre halk hangon, félrefordulva, mint aki nem szívesen nyitja szóra a száját, igy válaszol: — Nem, nem beteg. Azért nyűgösködik, mert jön a foga. — A nagymamának is! — szól közbe kotnyelesen a nagyobbik unoka. — Azért nem szeret beszélni. Önéki most csinálják... Igazmondás Az utóbbi időben hevesen udvaroltam egy elvált fiatalasszonynak. Őszintén szólva, meg akartam szüntetni elvált asszonyi „státusát”. Menet közben azonban rájöttem, hogy iszonyúan hazudik. Hol öncélúan, csak úgy, hol pedig megfontoltan és kitervelve, ha érdeke kívánta. Engem az ilyesmi rettenetesen idegesít. Végre megsokallva, sarokba szorítottam. — Kicsim, miért hazudsz te állandóan. Tegnap is azt mondtad, hogy divatbemutatón voltál, amikor pedig semmi olyasmi nem volt ott. Este pedig miért susogtad a fülembe, hogy szeretsz, amikor fülembe jutott, hogy régi szerelmeddel is jársz. Fölcsattant. — Úgy, te kémlelsz utánam? Nahát, hogy milyen alattomos vagy. — Dehogy vagyok alattomos, csak egyik barátom látott titeket, amint édelegtetek. Végül megtört s könnyes szemekkel — nagyon tudott pityeregni, ha akart — mondta: — Hát igen, az az igazság, hogy én csakugyan rettentő hazudós vagyok. Nagy kő esett le a szivemről, talán még nevelhető az őszinteségre. Mert az tény, hogy most az egyszer igazat mondott. ______________________ (k.p.) Igazi arcok Legyőztek engem az arcok, fizettem sokszor kemény sarcot. Azért mert ismerősek voltak, testvéreim mégse voltak. Mert minden arcba beleláttam azt a többet, a rejtezést, melyet az idő a változással megír, vagy eltörlődik, elenyész. Legyőztek engem frankók, legyőztek engem szamarak, legyőztek, kik a létezésre azonnal returt váltanak. Az igazi arcok vallomások, az igazi mondatok találkozások, egymást oldozó szavak megváltanak, magváltanak. Nádasdi Éva
