Magyar Hiradó, 1976. január-június (68. évfolyam, 1-26. szám)
1976-04-01 / 14. szám
10. OLDAL MAGYAR HÍRADÓ JÁTÉK AZ IDŐVEL Irta: KUTASI KOVÁCS LAJOS Egyik kedvenc játékom — mert szeretek játszani, ez voltaképpen a mesterségemhez tartozik. hisz az irás is játék bizonyos értelemben —. hogy este beülök a karosszékbe, rágyújtok a pipámra s próbálom fölidézni. hogy egy. öt, tiz vagy húsz évvel ezelőtt, ebben az időpontban hol voltam, milyen szituációban és mit csináltam? Mulatságos játék ez. nem csupán az elmúlt idő tájait járja be az ember, de egy kis memória-tréninget is végez. S tulajdonképpen az ilyen időbéli kirándulás után kerülnek helyükre a dolgok. Kiderül, hogy mi az igazán fontos és lényeges: mit őrzött meg az emlékezet? Ha az elmúlt hat évet visszaidézem, elég mozgalmas a kép. Egy évvel ezelőtt ilyenkor Budapesten voltam, felettébb jó hangulatban. Aláírtam a szerződést a kiadómmal, a Rudasba jártam úszni, a Gellértbe ebédelni, a Hungáriá ba vacsorázni és tavasziasan enyhe volt a tél. Két évvel ezelőtt ilyenkor Bécsben voltam. Könyvem utolsó fejezeteit írtam a Wienenvald kis penzió-apartmentjében. Sokszor napi nyolc-tiz órát ültem az. Írógép mellett, az irás lázas, gyötrő örömében. Három évvel ezelőtt Svájcban voltam, a Lac Leman partján. Alkonyaikor a Mont Peleren derekán séltáltam s elámultam a francia partokról átintő eviani fényeken, meg a Dents du Midi havas sziklacsucsai. Romantikus téli világ vett körül. Könyvem első változatán kínlódtam: nem találtam még meg az alaphangot. Négy évvel ezelőtt viszont Bécsben ilyenkor vártam Szabolcs fiamékat Brazíliából. Andris unokámat még nem ismertem. Öt évvel ezelőtt éppúgy itt voltam Londonban, mint most és már megkaptam az értesítést Budapestről, hogy az első brazil könyvem kéziratát elfogadta a Kiadó. Hat éve pedig még — Brazíliában voltam. Ekkortájt éppen a tengerparti tupi indiánok egy kis csoportját kerestem föl. Lapozzunk csak hátrább/ Tiz éve — vidám saopauloi nyár (mert ott ilyenkor van a nyár). Vasárnaponként klubomba jártam ki. Sant Monicárá. Eveztem, úsztam, tornásztam s olyan volt a színem, mint egy indiáné. Tizenöt éve? Nyomdai kefelevonatokat javítottam épp úgy. mint most. Egy-azóta megszűnt — brüsszeli magyar kiadó gondozásában a ..Szereposztás” című regényem levonatait javítgattam. Akkor még nem gondoltam, hogy éppen az idegenbe szakadt színészek sorsáról és harcáról irt regényem vaskos botrányt dagaszt körülöttem Brazíliában, honfitársaim körében. S azt se hittem, hogy éppen ez a könyvem lesz néhány év múlva az első, melyet spanyol nyelven ád ki a legnagyobb barcelonai kiadó. Húsz éve? Lakást akartunk változtatni Sao Pauloban. Vadregényes, de a város szivétől meglehetősen távol eső negyedben laktunk, ahol az utca végén kezdődött az őserdő. Be akartunk költözni hát a városba, hisz nekem is naponta be kellett mennem a szerkesztőségbe, a gyerekeimnek is az iskolába. Hetekig néztünk, lakásokat. Egyik se volt | olyan, amilyent kerestünk. Elkeseredve hagytunk föl a kísérlettel. Még három évig laktunk Jabaquarán. Akkor elkeseritőnek tűnt. Ma szívesen gondolok vissza erre a nyugalmas, hangulatos három esztendőre. Huszonöt éve? Kezdő ..brazil" voltam és a ..Délamerikai Magyar Hírlap” szerkesztője. Első, külfödön megjelent novelláskötetem. a „Barbárok" novelláit írtam. Sáo Paulo egyik „Magyar" negyedében laktunk. Ipojucán. Garázs fölött béreltem egyetlen szobát, ami szűk volt ötünknek, bár a gyerekek még kicsik voltak. Az első bútorokat, ruhákat, edényeket vásároltuk — részletre. Fiaim már a napközi otthonba jártak és sokkal hamarabb és jobban beszéltek portugálul, mint én. Persze, otthon csak magyar szó járta. Harminc éve? Észak-Németországban, Frizlandban voltam egy angol DP-korházban, sárgaság után. utókurán. Naponta vártam a hirt feleségemtől, hogy kisebbik fiam Zsolt — megszületett-e már? Harmincöt éve? Egy ,.irodalmi dijat” nyertem meg a ..Karácsony" című novellámmal, melyet az Uj Szent János kórház egyik különszobájában Írtam, mint aktiv tüdőbeteg. Azt hittem, hogy „beérkez-A HUMORISTA SZEMÉVEL TITOKGYÁRAK Washingtonban napjainkban bizonyára a legnagyobb üzlet titkok gyártása. Az elmúlt húsz év alatt a titokkereslet a tízszeresére növekedett, és miután a kormány képtelen kielégíteni ezt a mindent elsöprő igényt, valamennyi szövetségi hivatal titkokat rendel a magánipartól. A napokban ellátogattam az egyik ilyen titokgyárba. A Csitt-csitt Társaság Washington egyik elővárosában folytatja áldásos tevékenységét. Arnold Zankel, a vállalat egyik alapítója kisért végig a gyáron. — Napi 24 órán át dolgozunk — kérkedett büszkén. — A kormányzatban mindenki kétségbeesetten kutat titkok után és mindenki azonnal igényli őket. — Úgy véltem, hogy a C1A visszaélései ügyében folytatott kihallgatások és az FBI leleplezése, valamint a Watergate-botrány ártott az önök üzletmenetének. — Au contraire — előkelősködött Zankel. — Mihelyt a titok a közvélemény tudomására jut, az érdekelt szerv újabbat rendel pótlására. A nagyközönségnek az az igénye, hogy teljes egészében megismerje a kormány szándékait, arra vezetett, hogy minden kormányhivatal igyekszik egyre bonyolultabb titkok birtokába jutni, amelyekről reméli, hogy nem lehet kideríteni őket. Zankel bevezetett egy teljesen automatizált óriási terembe. A gépek tömegei lázas gyorsasággal készítették a dokumentumokat és más gépek rájuk nyomták a „bizalmas” pecsétet. — Itt folyik vállalati tevékenységünk szine-java — magyarázta. — A szövetségi kormányzat által felhasznált bizalmas dokumentumoknak 80 százalékát mi szállítjuk. — S hogyan történik a rendelés? — Tonnaszámra. Felhiv bennünket például az egészségügyi és jóléti minisztérium vagy valamelyik más kormányhivatal és közli velünk, hogy az adott hétre három tonna bizalmas dokumentumra van szüksége. tem,” pedig csak egy igen vegyes tartalmú antológiában jelent meg az Írásom. Nem is érdemelt volna meg jobb helyet. Negyven éve? Untam a gimnáziumot és a nyárra készültem, amikor majd lemegyek unokahugommal az apám falujába. Untatott a tanulás, táncolni tanultam lelkesen a Kiskoronában, és szerelmes voltam reménytelenül Ancsiba, aki ma nyilván nagymama. Öt ven éve — fél százada!? Betűvetésre tanított Gál Sándor bácsi, akivel kezdő újságíróként, huszonkét éves koromban első interjúim egyikét csináltam, mint országos hírű karnagyról és dalszerzőről. Föl is olvastatta cikkemet az Angolkisasszonyoknál, ahol akkoriban éneket tanított. S azt hittem, ezzel megnőtt a tekintélyem a lányok előtt. De tévedtem. Ötvenöt éve? Egy régi, megsárgult fénykép, valamikor ebből a történelem előtti korból. A bátyám készítette a kertünkben. Az asztalon ülök, anyám gyengéden vigyáz rám, apám a háttérben legényesen cigarettázik. A hársfák levelei kőzó'tt besüt a nap. Egy vonást nem vélek felismerni magamról, de — a kezemet éppen úgy tartom, ahogy azóta is a fényképeim nagyrészén... (London) — És senki sem konkretizálja, hogy mit akar? — Nem, a bizalmas iratokat nem sokra tartják a kormányzatnál, de mégis jobban néz ki, ha egy hivatal irattára tömve van bizalmas dokumentumokkal. így azután tulajdonképpen senki sem törődik azzal, hogy milyen szöveget tartalmaznak. Úgy programozzuk be titokgyártó gépeinket, hogy hivatalosnak látszó anyagokat állítsanak össze, utána — mint már említettem — rányomjuk a „bizalmas” pecsétet, összecsomagoljuk száz font súlyú egységekbe, teherautókra rakjuk őket, majd reggelente a megrendelő hivatal épületének lépcsőjére dobáljuk. Kőrútunk során eljutottunk egy forgóajtóhoz. „Ez bizonyára érdekelni fogja” — jegyezte meg Zankel. A hatalmas, levegős teremben három hosszú asztalnál ültek fehér egyenruhás férfiak és nők. Sokszorosított iratokat kötöttek vastag kötegekbe. — S ezek mit művelnek? — Titkos dokumentumokat állítanak össze a különböző bizottságok elé kihallgatásra idézett személyiségek számára. Ezek olyan titkok, amelyeket bízvást átengedhetnek kongresszusi bizottságoknak. Döbbent arcot vágtam. Zankel folytatta magyarázatát: — A kongresszus egyre több és több titok nyilvánosságra hozatalát követeli a kormányzat végrehajtó ágazatától. így azután gyártunk olyasfajta titkokat is, amelyek elsősorban a kongresszusi bizottságok kielégítését szolgálják. Nézze, például ezeket az iratokat a Federal Reserve Board rendelte és a bankok magánügyeit tartalmazzák. Amikor a kongresszus a Federal Reserve Board titkos dokumentumai iránt érdeklődik, akkor ezeket kapja kézhez. Nyilvánvaló, hogy az ezekben az iratokban foglalt adatok annyira bonyolultan szövegezőik meg, hogy nincs ember, aki megértené azokat. De mivel súlyra is impozánsak, a bizottságok rendszerint elégedettek. Amott, annál az asztalnál azok a férfiak és nők energiatitkokon dolgoznak, a másiknál pedig mezőgazdasági exportproblémákra vonatkozó titkos adatokat rendeznek. Alapvető feladatunk, hogy ne legyen ember, aki kiismerné magát közöttük. (Folytatás a IS. oldalon)
