Magyar Hiradó, 1975. július-december (67. évfolyam, 27-52. szám)
1975-07-24 / 30. szám
MAGVAK HÍRADÓ 9. oldal CÉLTALAN JÓTÉKONY CÉL Irta: KLAMÄR GYULA Alig akad nap, hogy az ember ne hallana különböző gyűjtésekről. Hosszú volna felsorolni, kinek gyűjtöttek már és kinek vagy minek a javára folyik továbbra is gyűjtés, milyen célból pumpálják meg újra és újra az emigrációt? Csak az a party végén kinek a kalapjába potyognak a dollárok? Persze, az értelmes célra való gyűjtés ellen nem lehet az embernek kifogása, de sajnos sok olyan gyűjtés folyik az emigráció öt világrészre kiterjedő nagy táborában, amelynek az égvilágon semmi teteje sincs. Az egyik ilyenről éppen most hallottam, elmondom itt a nagy nyilvánosság eiőtt azzal az óhajjal, hogy az adakozók jól fontolják meg, mire adnak, kinek adnak, fog-e adományuk valamilyen fontos, értelmes célt szolgálni? Sajnos, a történet hiányos, mert nem nevezhetem nevén az akciót, amelyre szerte a világon folyik a gyűjtés; nem akarok perbe vagy haragba keveredni senkivel, de azt ajánlom, hogy az emberek mindenféle gyűjtésnek nézzenek előbb a mélyére, kérdezzék meg: mi történik majd a befolyt összegekkel, hasznos célra lesz-e majd fordítva, vagy pedig a pénz — ha nem is kerül éppenséggel rossz kezekbe — nem fog-e majd valamelyik bank páncélszekrényében megpenészedni? A történet a maga teljes ostobaságában a következő: Adva van a világon valahol egy kis ország, abban az országban egy kis város és abban a városban egy buzgó személy, aki elhatározta, hogy gyűjtést indít egyházi épület emelésére. A cél tetszetősnek látszott némelyek szemében és igy éveken át folytak az adományok a mondott alapra; divat volt a csekket kitölteni kisebb-nagyobb összegekről és beküldeni, annál, is inkább, mert az adományt ’’hirlapilag” nyugtázták és igy bizonyos hiúság-igényt is kielégitett az adakozás. Ma már egész csinos összeg gyűlt be, csak az a baj, hogy éppen tízszer annyi kellene a megnevezett célra, mint amennyi már egybegyült... És közben egyre emelkedik is mindennek az ára. A jóhiszemű adakozók pedig hiába várnak arra, hogy valami történjék. Nem történik semmi sem, csupán annyi, hogy alakult egy alapítvány-bizottság, amely időnként összeül, megszámlálja a bevételt és jelentést ad ki róla. A csodálatos csak az, hogy millió dologra kellene az emigráció pénze, de fontos dologra senki sem adakozik! Csak megvalósíthatatlan dologra áldoznak. Lehetne például egy sajtóalapot létesíteni és belőle pénzelni a fontosabb és szükségesebb lapokat, amint azt a cseh, meg a román emigráció teszi... Magyar könyvek kiadására is lehetne fordítani az alap pénzét, s nem az irók számára hagyni a nyaktörő vállalkozást, hogy adják ki, ha jó esik nekik, könyveiket... Ezenközben pedig gyűlik-gyűlik a pénz a megvalósíthatatlan célra. Bizony, jó húsz év is betelhet, amig annyi gyűlik össze, hogy lehet is majd talán kezdeni valamit. De addig fél százalékos kamatláb mellett fekszenek ott a jó magyar adakozók pénzei, egyre jobban lemorzsolódva az általános infláció hatása alatt. Lehetne például magyar iskolákat is alapítani, vagy meglévőket támogatni — de ebből a befolyt pénzből ugyan már nem, mert az mint ’’célvagyon” kezelendő és csakis arra használható fel, amely a gyűjtés beindításakor meg lett nevezve. De mivel tízszer ennyi is kevés lenne, marad az egyébként csinos summácska "befagyasztva” a takarékpénztár mélyén. Sajnos, úgy fest a dolog, hogyha a gyűjtés beinditói és az alapitvár.y-bizottság tagjai meghalnak, — mert egyszer mindenkire sor kerül, — akkor az a szomorú dolog fog történni, hogy a pénz rászáll az államra, minthogy azt senki sem örökölheti meg... Majd az állam felhasználja, mint ilyen esetekben szokásos, bizonyos ’’emberbaráti feladatok” pénzelésére, holott... Holott szolgálhatta volna a magyar kultúrát, a magyar iskolaügyet, a fiatal magyar tehetségek pártolását, felkarolását.De erre senki se gyűjt, mert hiszen ilyen célra senki se adományoz. Csakis lehetetlen, megvalósíthatatlan célokra. Ez is egyike az emigráció betegség-szimptomáinak... Egy nem elég ... GONDOLATOK Házvezetőnő az a nő, aki meghatározott bérért végzi el a háztartási teendőket. Aki ingyen végzi, az feleségnek hívják. A szélkakasnak a maga álláspontjából mindig igaza van. Még egy lépés hátra is lehet figyelmetlen. *** A giliszta dicsekedett, hogy ő sohasem zuhanhat le. *** Sok ember, akinek nincs mondanivalója, véget nem érő szóáradattal igyekszik bebizonyítani ennek az ellenkezőjét. Kétféle ember nem tud sikert elérni: aki sohasem teszi és aki mindig azt teszi, amit mások mondanak. — A házasság az örömök középiskolája s a lemondások egyeteme. A gyorsolvasásban a legbosszantóbb az, hogy az ember már kiolvasta a könyvet, mire észreveszi, milyen unalmas. *** Valósággal tragikus látvány az olyan ember, akinek egzisztenciája értelmességre van alapítva, és nincs hozzá elég esze. *** Asszonyok nélkül talán rossz szagu kannibálok volnánk mindmáig. *** Az assztíny olyan, mint az orvos: az ember kikel ellene s mégis rászorul. A telefonbetyárok (Folyt, a 8. oldalról igy hát nincs értelme nagy dolgot csinálni ebből az ügyből sem.” Az Izvesztija-olvasó ezekután föltette a kérdést: milyen jogon Ítélkezik a telefonközpont egy jogi kérdésben? Az Izvesztija utánajárt az ügynek, és jogtanácsossal folytatott konzultációja alapján a következő felvilágosítást nyújtotta: A panaszosnak joga van az elégtételre. A büntető-kódex 6 hónaptól 1 esztendeig terjedő elzárást, vagy kényszermunkát, vagy pedig 50 rubel pénzbüntetést helyez kilátásba azok számára, akik másokat obszcén szavakkal sértegetnek, akár személyesen, akár levélben, akár telefonon. A hatóságoknak jogukban áll törvény elé citálni a cselekmény elkövetőit. De — és itt jön a meglepő fordulat — a panaszosnak nincs joga ahhoz, hogy öntevékenyen vizsgálatot folytasson, a törvénykezést magának vindikálja. minthogy ez szóról-szóra idézve: „megsérti az otthon szentségét és a magánérintkezés bizalmasságát, beleértve a telefonbeszélgetésekét is, mint hogy mind az otthon, mind az érintkezés bizalmasságának sérthetetlenségét törvény garantálja.” Mit lehet erre mondani? Vau. vau! Vándor Péter Az űrhajóshoz Abból az űrből, ahová én tartok nincsen visszaút. Én nem leszek már soha űrhajós, aki a kietlen csillagokról, a végtelenbe Ívelő röppályán, a parttalan magány téróceápjából, a kéklő fényköntösbe öltözött édes Földanyánkhoz hazatér; s átszelve a szférák sűrű határait, megpillantja közös otthonunkat, ezt a mindenségbe hajított drága porszemet, majd fölismeri a forgó kontinensek föl-földerengő körvonalait. Bizonnyal, könnyboritotta szemekkel pillantol a lét e parányi és meleg fészke felé, ahol véget ér a gravitáció burkát átszakitott égi küzdelem, s ujjongva köszönt a nagy Befejezés prométheuszi kikötője: a milliárdnyi összehajló fő, a megnyugvás, a bizonyosság öle, az emberlakta, az egyetlenegy. S ekkor, az izzó rakéta iramában, nyilván elfelejted, hogy ezt, a Tejut tenyerén dobogó kozmikus szivet marcangoló kinok fojtogatják, s az álomi foszforeszkálás lebegő fátyla alatt őrjöngő lángok lobognak, géppisztolyok sortüzc zakatol, — s karjukon éhenhalt gyermekükkel, anyák sikoltanak, s mint óriáskígyó roppant teste, a világrészek áléit országait átgyűrűzi a falánk hatalomvágy csontrepesztő acélizomzata. Halló, halló, űrhajós barátom! Üdvözöllek, testvérünk, fiunk! Veled a megszerkesztett, gigászi értelem aratott diadalt. Ideje, hogy győzzön a Földön is. VIHAR BÉLA
