Magyar Hiradó, 1975. július-december (67. évfolyam, 27-52. szám)
1975-07-17 / 29. szám
14. oldal MAGYAR HÍRADÓ ■> \ HOVA JUTOTTUNK? Ina: DOHNÁNYINÉ ZACHÁR ILONA A TIME magazin junius 30-iki számában huszonkilenc oldalt szentel annak a leírására, hogy az Egyesült Államok milyen rettenetes helyzetbe jutott bűntényeket illetőleg, amit itt CRIME-nak neveznek. A fedőlapon egy revolver csöve mered az olvasóra, mögötte két félelmetes, vérbenforgó szem napszemüveg mögött, mely álcázásra voltaképpen nem is lenne szükség, hiszen, mint a TIME állítja, az elmúlt évben is csak alig húsz százalékát ^chár*líona fogták el a gyilkosoknak, betörőknek, támadóknak, emberrablóknak. És még azoknak is legnagyobb része azonnal kiszabadult ,,bail” alatt, vagy ’’probation” révén, hogy aztán tovább folytathassa bűnös tevékenységét. Azelőtt leginkább a nagy városok voltak veszélyben. Itt történt a legtöbb gyilkosság, betörés, támadás. Olyannyira, hogy maguk a lakósok őrjáratokat szerveztek — férfiak, akik keményen dolgoztak nappal, este puskát ragadtak, sokszor csak egy • gumibotot és bejárták a szomszédos utcákat, figyelve, hol bukkan fel valamilyen gyanús egyén. A bűntényekben a TIME szerint első helyen vezet Atlanta, mely város lakosai ötvenöt százalékben feketék, mig a munkanélküliség száma kilenc és három százalékra emelkedett. Annyira fel vannak fegyverkezve a lakosok, főleg azok, akik bajt akarnak okozni, hogy minden egyes férfire, nőre vagy csecsemőre két puska esik. Ha a bűntények száma igy folytatódik vagy még növekszik, a jövőben minden tizenegyedik gyermek gyilkosság áldozatává válik Főleg a gettók a bűntények színhelyei. Vannak városrészek, ahol annyira szegények az emberek, hogy kétezerkilencszáz család kilencven százaléka welfaren van. De a betörők ezeket sem kímélik. A szerencsétleneket nem egyszer fosztják meg még ettől a néhány dollártól is, ami életfenntartásukra szolgál. A rablók — főleg fiatalok, harminc, sőt még inkább húsz éven aluli suhancok, akik közt tizenháromévesek is vannak- aznap, amikor a lakosok a welfare csekket kiváltani mennének, már lesik őket a kapu körül, hogy aztán megtámadják és kifosszák őket. Szomorú a helyzet Chicagóban, vagy Detroitban és még sok más nagyvárosban is, New Yorkról nem is beszélve. De ugyanez mondható minden nagyvárosról sőt a legutóbbi statisztika szerint vidéken is éppen HETI NAPTAR JULIUS (OROSZLÁN HAVA) 21 — Hétfő: Dániel 22 — Kedd: Magdolna 23 — Szerda: Lenke * 24 — Csütörtök: Krisztina 25 — Péntek: Jakab 26 — Szombat: Anna 27 — Vasárnap: Olga olyan bizonytalan és veszedelmes a helyzet. Felmerül hát a kérdés — mi okozhatja ezeket a rettenetes bűntényeket? Mi vezeti rá az embereket, hogy rablásból, fosztogatásból, gyilkosságból éljenek? Nem beszélve azokról a féleszűekről, akik csupán kéjből és kedvtelésből gyilkolnak. Sokan a televíziót vádolják, hogy a fiatalok lesik ezeket a gyilkosságoktól rajzó filmeket és aztán ötletet nyernek, melyet maguk hajtanak végre. Magam is ellene vagyok ezeknek az úgynevezett ”horror-story-nak” viszont a múltban nem volt televízió, mégis volt gyilkosság. Magyarországon annak idején Cinkotán egy ember tiz vagy tizenöt nőt ölt meg és ásott el kertjének lugasa alatt. A Léderer házaspár megölte és feldarabolta Kodelkát, hogy a pénzét megkaparintsa. Mert mindig voltak Apáczai Caere »iánon emlékezetere Ó, ne mondjátok nékem, hogy hiába, Mindhiába él az ember itt e földön! Ki porból lett, az visszatér porába!— Mégis a kikelőt igy köszöntöm: Nőy nagyra, kedves még magasabbra Terjeszd szárnyaid, föl, egész a napba! Hagyd a magházat, mely melengetett, Ismerd, kutasd, tanítsd az életet! Légy oktatóvá, vállald, bárha sorsod Kegyetlen és korai halált hordoz! Akkor is szárnyalj, oktasd a tudatlant, Gym'ts a tél ellen forró, izzó katlant! Gy. Molnár István ISTEN HÁZA ÚJ ÚT A TEMPLOMHOZ (Református történet, de mindenkinek éruemes elolvasni.) Ha uj a pap, uj a buzgalom is, legalább is meg szokott ujulni egy időre, ha minden a rendjén van. így történt nálunk is. A hívek megújultak a buzgóságos templombajárásban, mert mindenki meg kellett hallgassa, „milyen szája” van az uj papnak. A pap pedig nagy buzgalommal nekilátott a régen szükséges rendcsinálásnak. Mert ugyancsak elhanyagolt volt az Isten háza környéke. Egy régi fahidon illő vigyázattal kellett átlibegni, hogy bele ne hulljon az Igére szomjas hivő a patakba, majd „egy kidőlt kerítés bedőlt kapuján” átlépni, hogy átmenjen egy tyúkok kapirgálta udvaron és sáros buckák, pocsolyák, suvadások között végre megérkezhessen a majdnem bozóttá növekedett bejárat elé, ahol, ha nem vigyázott az atyafi, hát a fejére hullott a vakolat. A buzgalom szava el is hangzott, az ígéretek is megvoltak, de amikor gonosz emberek, akik szívesen gázoltak volán embertársaik holttetemén keresztül, hogy valamit eléljenek. De akkoriban volt szigorú büntetés — akasztás, villanyszék, fejvesztés, stb„ ami visszatartotta őket. Manapság azonban nemcsakhogy képtelenek elfogni a gonosztevőket, hiszen kevés a rendőr, a detektív, a biró és már alig van hely a börtönökben a foglyok számára. Egy köztiszteletben álló ember kijelentette, hogy mivel úgysincs hely, szabadon kellene engedni a foglyokat és csak azokat fogva tartani, akik főbenjáró bűnt követtek el. Dacára ennek a rettenetes helyzetnek, hogy már az utcára se merünk kimenni, egyre halogatják annak az eldöntését, legyen-e halálbüntetés? Pedig egy többszörös gyilkos vallomása szerint ez az egyetlen, ami visszatartja a bűnösöket a bűnözéstől. Ő maga is meggondolta volna, elkövesse-e mindazt amit elkövetett , ha életével kellett volna fizetnie érte. így azonban nyugodtan mészárolt le mindenkit, aki csak útjába került. Persze, az egyetlen, ami valóban segítene, az lenne, ha az emberek rátalálnának Krisztusra. Ha a gyűlölet helyébe szeretet költözne. De vajon lehet-e még ilyen csodát remélni ebben a fenekestől felfordult, lelke mélyéig megromlott világban? munkára hívta a lelkész a híveket, hát bizony csak a gondnok és egy pótpresbiter jelent meg. — Át kell helyeznünk a kerítést! — volt az uj lelkész buzdító szava. — Nem illik az Isten házához egy tyukudvaron átmenni. — Már mi nem vagyunk olyan kényesek — volt a pótpresbiter válasza. Gondnok atyámfia csak megvakarta a füle tövét s kinyögte: — Ehhez a presbitérium jóváhagyása szükséges! — Hát talán nem hirdettük meg a presbitereknek a munkát s nem mondtuk, hogy mit kellene csinálni? — Azt igen, dehát az irás az irás — vélte a „kullátor”, ahogy a nép fejezi ki magát. — S ahhoz is kell irá, hogy a legények bedobálják a szemetet a boltból hazajövet; s ahhoz is, hogy mindenkinek a rucája bejön a templom elé és nem győzöm hajkurászni őket; s még ahhoz is, hogy szilveszteréjszakáján „régi jó szokás szerint” leszedik és elhajigálják a részeg legények a kapukat csupa dicsőségből? — kérdezte a felháborodott lelkész. S mivel már érezte, hogy döntő érveire nincs több szó, előszedte az ásót s nekifogott a kerítés áthelyezésének. Itt már nem volt több beszéd, s a két atyafi is nekibuzdult s a kilazult oszlopokat elkezdték ide s tova lökdösni, mig egy bősz hórukkal kiszedték a helyükről őket. Ha csak hárman voltak is, délebédre megtörtént a kerítés áthelyezése, a tyukudvar átalment, őnagyságáék kisebb, de fűvel bővebben bevetett udvaron kapirgáltak, s a vallásórások és konfirmandusok segítségével kisded park is került a bejárat elé. A friss és fürge lelkész a kismotorral „feljárta a városokat” s ami szép virágot talált a templom- és parókiakertekben: összeszedte, hogy otthon is „viruljon együtt minden virág az Isten dicsőségére”. Voltak ugyan jószivű presbiterek, akik nagyonnagyon sajnálták tyúkok őnagyságáékat, s amikor a pap nem látta, sőt egyik még a tiszteletes asszony jelenlétében is kinyitotta a tyukudvar ajtaját, nehogy szegények megéhezzenek a zöldre. Látta a lelkek, pásztora, hogy bizony itt minden újítás igen nehezen megy, ezért elhatározta, hogy lassan beveti a köztudatba az uj kerítés és templomkapu gondolatát, (Folyt, a 15. oldalon)
