Magyar Hiradó, 1975. július-december (67. évfolyam, 27-52. szám)
1975-07-17 / 29. szám
MAGYAR HÍRADÓ 13. oldal PILA ANIKÓ, A CIGÁNYLÁNY Egy ritka Petőfi történet Irta: TERJÉKI PÁL Petőfinek talán egyetlen szerelme, akit nem énekelt meg, s akinek nevét csodálatos lantja nem őrizte meg az utókor számára. Könnyen lángra lobbanó szive, az útjába akadó számtalan szerelem, s érzelem húrjainak minden rezgését dalba öntötte. Csalódás, boldogság, epekedés, vágyódás, remény és reménytelenség, mind életre keltek varázslatos tollának bűvös erejével. Az első időkben a Szendrey Julia által kikosarazott, megsebbzett szivére gyógyító irt a tüzes szemű és forró keblű cigánylánynak, Pila Anikónak ölelő kaijaiban talált. Erdőd szomszédságáabn, Költőn barátjának, Teleki grófnak kastélyában ismerkedtek meg, ahol első ízben három hónapot töltött, hogy imádott szerelméhez, Júliához minél közelebb legyen. Kétségek között gyötrődő, háborgó szivének indulatait Anikó rajongó, odaadó hűséges szerelme villámhárítóként vezette le. A leány nem a költőt, hanem a szerelemre éhes, indulatok tüzétől szikrázó, lángoló ifjút szerette Petőfiben. Persze hallott a költő híréről is, ami még csak fokozta iránta érzett határtalan rajongását. Ennek az egyoldalú szerelemnek a költő és Szendrey Julia házassága vetett csak véget. Egy nap ezzel a váratlan hírrel lepi meg a költő barátját, a grófot. „Képzeld, megnősülök! Engedd meg, hogy a mézesheteket itt Koltón tölthessük.” —Ezer örömmel, barátom. „De ez még nem minden! Kérlek, mindenkit küldj el a háztól, rajtunk kívül ne legyen itt senki.” Pila Anikó sem? Kérdi a gróf. No, az meg éppen nem, válaszol Petőfi. A cigánylány szép kilenc uj máriás húszast kapott a költőtől, s azzal csöndesen odébb állott Kohóról, úgysem tudta volna elviselni ott a fiatal pár boldogságát. A kastély erkélyének ablakából apró papirdarabkák hullottak alá. A szélben szanaszét szálldogáló papír mozaikok által, talán a költő és a cigánylány szerelmének izzó története semmisült meg. Amikor Jókai 1876-ban járt Teleki gróf kastélyában, megismerkedett Pila Anikóval. Az egykor szép, karcsú, telt idomú cigánylány megvénült, megőszült. Csak a szemeinek tüze parázslóit a régi fényével. A- szott, horpadt mellén egy talizmán csüngött. A kilenc ezüst húszasból csinált lánc. Jókai kérdezte a cigányasszonytól, hogy emlékszik-e még Petőfire? Egyet sóhajtott, s ráncos arca megmozdult. Bus, fájdalmas sóhajjal susogá, ...igen.., s eltűnt a sötét éjszakában. A természet szabad gyermeke megőrizte szive érzését aziránt, ki őt boldoggá tette, s aki őt elhagyta. Mikor a rettenetes katasztrófa megtörtént, melyben a költő örökre eltűnt, a cigánylány addig csavargóit, mint a sebzett őz, amig Segesvárra jutott, a költő nyugvóhelyének vélt tömegsír közelébe. Éveken át sem birt elszakadni a sir környékétől, ahova mindig vissza-viszszatért vándorlásai folyamán. Jókait szinte szivén ütötte ez a történet. Meghajtotta magát a rongyos cigányasszony előtt, megszorította fekete, ráncos kezét, s megajándékozta a szerencsétlent. Azután visszavonult szobájába s egy kis idő múlva fölkereste barátját, a grófot, egy papírlapot adott át neki, amelyen többek között ezek a sorok voltak olvashatók: * * „Akiért Ő zengett, akiért Ö égett: Szép asszony, szép haza letűnt réges-régen. Csupán egy maradt meg, egy emlékszik rá még, Fényes alakok közt egyedüli árnyék. Egy szegény cigánylány — egykor piros arcú, Tűz szeme, termete, mint az őz oly karcsú. Ez a sötét két szem, hogy lángolt miatta, Ez a sötét két szem egyedül siratja. Vad erdő, zöld mező tudja mit szenvedett, Mindig leány maradt, soha nem feledett. A költő alszik már, de művei éinek, Imádott szép nőkről, örökké beszélnek, De arról a helyről, hova lelke lejár, Csak a barnaföld tud s barna cigányleány...” ♦Kivonat Jókai: „Az utolsó eszménykép” c. verséből. A HUMORISTA SZEMÉVEL AZ IDŐJÁRÁSRÓL... A meteorológiai nyelvezet, akárcsak édes anyanyelvűnk, szüntelenül változik fejlődik, átalakul. Példa erre a mostanában 'gyakran hallható, olvasható uj meteorológiai megfogalmazás: az időjárás az évszaknak megfelelő. Hogy milyen az évszaknak megfelelő időjárás, azt eddig nem tudtam. Ezért kerestem fel egy felhő mögötti barlangjában az öreg Bendegúz Jenőt. — Mit szól ehhez a kánikulához? — kérdeztem. — Nekem megfelel — mondta, ő lihegve és izzadva. — És mi a véleménye a tegnapi záporokról és zivatarokról? — Nekem az is megfelelt. A százéves Kemény Győrqy (Folyt, a 8. oldalról) kiadták, de meg nem vásárolták, holott az egész kiadás magában Detroitban könnyen elfogyhatott volna. Sokszáz megmaradt példányával családja nem tudott mit csinálni. A könyvek sorsát nem ismerem. Tamócy sem volt házalni a könyvével. Papirzuzdába is került jó része a szép köteteknek. Hogy Szabó László, aki szintén nem házalt, hogyan boldogult a maga kilenc kötetével, nem tudom. Kemény, körülbelül harminc esztendeig volt komoly tényezője az akkori magyar életnek. Majdnem ennyi ideig adta ki „Dongó” címmel a saját lapját, ami inkább szatirikus, mint élclap volt. Öccse János tehetséges rajzoló, aki egyébként nem vett részt az amerikai magyar életből, sikerült rajzokkal segítette. Az akkkori magyar élet inkább érdes szatírát, mint humort váltott ki, amit a „Dongó” bátran fel is használt. Több jellegzetes, minenütt feltalálható típust örökitett meg, amik közül leginkább „Muffol Miska”, az örökké hurcolkodó főburdos, „Kvárta Pali” a tudákos szalonos és közéleti vezető, vagy a burdos ház „miszisze” maradt meg emlékezetemben. A „Dongó” teljes évfolyamai szerencsére megvannak a detroiti Wayne State University könyvtárában, ahol a költő teljes irodalmi hagyatékát őrzik. Kemény legnagyobb életműve kétségkívül a „Vas Anarás” című, a „Toldi”-hoz hasonlóan alexandrinusokban irt verses regény, amely egyúttal a régi amerikai magyar irodalom legkimagaslóbb alkotása is. Amikor megirta, a magyarul irt verses regények divatja már erősen múlófélben volt. Sok küzdelme és csalódása után ennek a munkának sikere buzditólag hatott rá, anélkül azonban, hogy magának a költőnek peszszimizmusa csökkent volna. A magyarországi hivatá— Viszont tegnapelőtt olyan sehideg, semeleg idő volt. — Nekem speciál az is megfelelt. — Ez opportunizmus! — Mit csináljak, kezdjek ki a meteorológusokkal? Ha azt mondom, hogy nekem nem felel meg az időjárás, akkor megírják rólam, hogy az idén azért vagyok ilyen forró, mert flörtölök a délnyugatról beáramló meleg légtömegekkel. Esetleg a távprognó zisban szokatlanul hideg telet jósolnak, hogy ellenem ingereljék a lakosságot. Hát kell ez nekem? Inkább közlöm, hogy nekem minden megfelel. De most már menjen, mert vendégem jön. Végszóra lépett be a barlangba Bendegúz Dezső meteorológus. Köszönt, majd megkérdezte az öreget: mi a véleménye az időjárásról? — Nekem megfelel — hangzott a rövid válasz. — És az nem érdekli, hogy Pedig Borbálának is megfelel-e? — szóltam közbe. —Az kicsoda? — csodálkozott Bendegúz Dezső. — A nagynéném. aki a szivkórházban fekszik. Neki a kánikula nem megfelelő. — Ez van. ezt kell elviselni — mondta a meteorológus. — Cső Lajos el is viseli, sőt, neki nagyon tetszik. — Ö kicsoda? — A sógorom, aki üdül szerdáig. Persze csütörtökön ez az időjárás már neki sem lesz jó. — Látja uram, igy van ez — mondta a meteorológus. — Tulajdonképpen ezért is járok ide. Hogy az időjárás legalább az évszaknak legyen megfelelő. Miklósi Ottó sós kritika is nagy elismeréssel fogadta a munkát, irodalmi társaságok tagsága lett érte a jutalma. Kemény azonban tudta, hogy az az amerikai magyar élet, amelynek ő is szolgálatában állott, rövidesen teljesen a múlté lesz s vele együtt tűnnek el a sors sülyesztőjében azok is, akik benne és érte dolgoztak. Élete utolsó évtizedeiben is sokat irt, de inkább csak magának, úgy hogy irodalmi hagyatéka, a sohasem publikált anyag igen tekintélyes. Jövedelme nem volt. Szerkesztőségi munkát nem volt hajlandó vállalni, külmunkatársi próbálkozásai sem jártak eredménnyel. Az esztendőket magába sülyedve, megkeseredetten töltötte. Mikor 1952 március 16-án meghalt, 77 éves korában, koporsójával együtt már a régi amerikai magyar élet is sirbaszállt. Hűséges élettársa egy év múlva követte. Ha élne, most lenne száz esztendős. Életét, munkáját az amerikai magyarság történelme tartja számon. A BEFÖDHETETLEN FÖLD Ebbe a nyelvbe, amit ismerek, amellyel élek, s visszaélek, ebbe a nyelvbe, mi már kisgyerekkorban szab dolgot kéznek, észnek, ebbe a nyelvbe, év-csikos erődbe, erős várunkba épitem magam. Belülről nő a fal, belülről kívülre gyűrűzöm, szorgalmasan. Szépül a fal! Oldalát körben hordja: épen keríti szivemet. Falazok, töltök. Ásom a magasba befödhetetlen földemet. Iszáai Zoltán
