Magyar Hiradó, 1975. július-december (67. évfolyam, 27-52. szám)
1975-07-17 / 29. szám
12. oldal MAGYAR HÍRADÓ ÉS ISMÉT BÉCS Irta: KUTASI KOVÁCS LAJOS A Burg parkjában, nem messze Mozart szobrától áll Ferenc József császár és király szobra. Amikor én megszülettem, mar nem volt sehol az Osztrák-Magyar Monarchia, dara bokra hullott a Habsburg-birodalom. Az utolsó osztrák császár, 1.Károly, akit mi IV.Károly király néven ismerünk, két évvel születésem előtt irta alá lemondó nyilatkozatát a schönbrunni kastélyban s ezzel az aktussal lezárult a Habsburg ház 650 éves történelmi Kutasi Kovács szerepe. Lajos Családunkban nem lelkesedtek a Habsburgo kért. Anyai nagyapám — aki egy régi fényképről most is rámnéz szigorú komolysággal, ahogy a századforduló táján illett szembenézni a fényképező masinával — huszonöt évig volt a veszprémi ’’Petőfi Kör” elnöke, majd örökös diszelnöke. Ez a kör, mint a neve is jelzi, a "negyvennyolcas” eszméket képviselte s nem volt hive Deák Ferencnek és a kiegyezésnek. Katolikus elemi iskolába jártam s ezek az iskolák akkoriban a legitimizmust képviselték. Emlékszem, a Szent Anna iskolában a falon ott függött Ottó királyfi, a „trónörökös” képe. Ám ezen túl tanítóink nem nagy buzgalommal igyekeztek bennünket meggyőzni a legitimizmusról, A középiskolában már heves Habsburg-ellenes lettem s a királyság intézményét azóta is időszerűtlennek tartom, kivált Magyarországon. A Habsburgokat pedig leírta a történelem. Nem is a történelmi kegyelet, hanem a kíváncsiság vitt el a kapucinusok kriptájába, hogy megnézzem a Habsburgok földi maradványait. S a történelem kegyetlen tréfájának tartom, hogy Ferenc József uralkodása alatt, 1913-ban fejezték be a Neue Burg hatalmas épülettömbjét s egy évvel később kitört a világháború — ’’mindent meggondoltam, mindent megfontoltam” — s öt évvel később darabjaira hullott a "Birodalom”. Semmi nosztalgiám iránta. Ferenc Józsefet úgy tartja számon a történelem, mint egy lelkiismeretes tisztviselőt és katonát, de semmiesetre se mint nagy uralkodót. Bécsben ma is megkaphatni öregkori vagy fiatalabb korában készült arcképét. Eszembe se jutott, hogy ilyet vegyek. Történelmi giccs ez a javából. Am az a szobor, a Burg parkjában, nem messze Mozarttól, aki a maga birodalmában nagyobb fejedelemnek bizonyult, mint a császár, nagyon emberi. Tábori ruhában, katona köpenyben, csákóval a fején áll a császár, lehorgadt fővel, elgondolkodva. Nem a nyolcvanon felüli, megrokkant aggastyán — aki a háború idején volt —, hanem délceg férfi. Ám a testtartásán s ahogy maga elé réved kő-halhatatlansá gában érezni emberi tragédiáját, a talán már sejtett vagy érzett bukást, melyet ugyan nem ért meg, de amely előrevethette árnyékát. Nem tudom, hogy vajon Ferenc József tábori ruhában tűnődött-e igy vagy sem, de úgy érzem, ez a szobor fejezi ki a legőszintébben és a legemberibben a császár emberi tragédiáját. Schönbrunnba szinte kötelességszerűen, mindig ellátogatok. A barokk építészetnek ez a remeke, az osztrák császárok nyaralóhelye. Mária Terézia — , "életünket és vérünket!" — kedvenc kastélya, ahol a fiatal Mozart Bécsben debütált, ahol Napoleon lakott. amikor megszállta Ausztriát s ahol a Reishstadti herceg, a tragikus Sasfiók álmodta vissza az apai dicsőséget — ’’Wagram! Wagram!” — s ahol a kongresszus ’’táncolt”, a maga közel 1400 szobájával, a Versaillesre emlékeztető parkkal és a dicsőséget idéző ’’Gloriette” ivével — roppant történelmi díszlet. Járom a park nagyszerű alléit, az intim lugasokat, hallgatom a szökőkutak csobogását, mesterkéltnek találom ismét a barokk cicomák közé ágyazott egyiptomi obeliszket, mely Mária Terézia dicsőségét volt hivatva hirdetni, megfog a római rom-kut hangulata a tört orrú Neptunusszal s tudom, hogy itt, ezek között a fák alatt valaha császárok és császárnők jártak, udvari emberek, hercegek, grófok, testőrök, fővadászok, generálisok, ajtónállók, kocsisok, királyi metresszek, idilek szövődtek és intrikák s a falak között népek és nemzetek, háborúk és békék sorsáról döntöttek. Mindez már csak történelem. Ahogy történelem az is, hogy 1955-ben, éppen húsz évvel ezelőtt a "Négy Nagy” itt, Schönbrunnban irta alá az államszerződést, mellyel Ausztria visszanyerte KUTYATÖRTÉNET TÜCSI BÁNATA Tündöklik a nyár. Napfény, virágillat, harsogóan friss gyepszőnyeg a kiránduló helyen. A gyepszőnyegen iskolából szabadult hancurozó fiatalság. Rúgják, vágják a fehérpettyes piros labdát, kapunak két fa szolgál. A fehérkavicsos utón idős ember közeledik, pórázon vezetve lógófülű sárgásbarna kölyökkutyáját. A kutyus rakoncátlanul megveti a négy lábát, huzatja magát — ekként tiltakozik a nemszeretem póráz ellen. A bácsi odahajol hozzá, lekapcsolja a nyakörvöt. Tiz méterrel odébb a tábla: játszótér, kutyát elengedni tilos. Na de ha az ember minden tilalmat komolyan venne! Felemelt mutatóujjával imigyen inti ebét: de aztán rendesen viselkedj, Tücsi! Hangos vakkan tás a felelet — nem tudom, mit jelent ez. Tücsi viharos gyorsasággal rohangálni kezd a zöldben. Hempereg, dörzsölgeti fejét a fűbe, bokortól-bokorhoz fut — valósággal nevet a boldogságtól. Hosszú vágta a kövecses utón visszafelé, azután előre. Megtorpan. Észrevette a futballozó gyerekeket. Tekintetét mágnesként vonzza az ide-oda röpködő pettyes labda. A gyerekek is észreveszik őt, egyik-másik füttyent neki: kutyus, ide gyere! Ilyenkor Tücsi megcsóválja a farkát, de nem közeledik senkihez. Különben is csak a labda izgatja. A srácok rúgják a labdát előre, vissza, a futball szabályai szerint. Tücsi mohón figyel — ha neki is odadobnák egyszer! — Kapufa! — ordítanak fel a játékosok, s legyintenek is egyet a messze guruló labda láttán. Végre egy szabad labda! A kutya utána rohan, de a kis kapus fürgébb, és rúgja azonnal az ellentáborhoz. A szelíd barna szemekben merész elhatározás. Azért is megszerzi a labdát. Leáll nem messzi a fától, szétvetett lábakkal ugrásra kész. Kilőtt nyílként veti magát a legelső erre szálló labdára. Megvan! A srácok jót nevetnek a látványon. Ni csak, egy uj partner! — Hozd ide! — Nekem hozd! Tücsi nem mozdul. — Te, kutya, adod ide azonnal! -Äifivm igsstto-uiYsum A i-mov , függetlenségét. Amikor délután Neuwaldegg felé villamosozom, ott megyek el az ’’Algemeines Krankenhaus” mellett, ahol bécsi éveiben Semmelweis Ignác dolgozott, ahol rádöbbent a gyermekágyi láz okára, ahol felvette a harcot az ostobaság, a maradiság és az értetlenség ellen. A hatalmas kórház — II.József idejében épült — éppoly komor, mint másik kórháza, a budapesti Rókus. Benedek István a kiváló iró, maga is orvos — Benedek Marcell fia — rendkívül érdekes és alapos Semmelweis életrajzában megdöbbentően rajzolja meg tragikus halálát. Egyik bécsi elmegyógyintézetben halt meg Semmelweis, vérmérgezés következtében. Sokáig az volt a hiedelem, hogy már vérmérgezéssel került az intézetbe, vagy sérülése itt fertőződött el. Az egykori boncolási jegyzőkönyv tanúsága szerint azonban — mint Benedek István meggyőzően bizonyítja — nemcsak súlyos mulasztás történt, hanem az ápolók szégyenletes durvasága, testi bántalmazása nyomán keletkezett az a végzetes seb is, mely az általános fertőzéshez vezetett. Mintha a középkor kinzókamráknak is beillő "elmegyógyintézeteinek” sötét árnya nyúlt volna vissza a nagy magyar orvos felé, aki Lord Listert megelőzve az első nagy lépést tette az antiszepszis felé! Fenyegető a hang és türelmetlen, folytatni akarják a meccset. Tücsi azonban hajthatatlan. Csúnyán rámordul a követelődző fiúra. Dehogy is adja ő a labdát, mikor végre megszerezte. — Add ide, ha mondom! Ennek már fele se tréfa, érzi jól a kutyus és szaladni kezd a zsákmánnyal. A gyerekcsapat utána. — Fogd meg! Vedd el tőle! Tücsi rohan lélekszakadva körbe-körbe a fák között. A fiuk hajszolják. Hárman-négyen ravaszul szembekerülnek vele, egyikük lehúzza sebtében a cipőjét és teljes erőből a kutya oldalába vágja. Ez fájt! Tücsi ijedtében és fájdalmában kiejti szájából a labdát. Támadója örömujjongva lecsap rá, viszik vissza a labdát és rugdossák újra egymásnak — előre, vissza. A futball szabályai szerint. Tücsi lógó fülekkel, behúzott farokkal, megszégyenülve kullog vissza a gazdájához. Kutyául érzi magát... Szebelkó Erzsébet Agyonlőve megették a cápák (Folyt, a 10. oldalról) Aztán hamarosan eldördült a hajón a sortűz és ezt követően már lakomázhattak is a zsákmányon öszszemarakodva a cápák. Nagy Sándor lelkész úgy látta helyesebbnek, hogy a közvetlen hozzátartozóin kivül senkit sém értesített a levélről és tartalmáról, amit én a családtagok egyikétől tudtam meg, itt az emigrációban, tavaly. A három, azóta már rég felnőtt félmagyar Cseszkó-fiu sorsa teljesen ismeretlen. Ők sem tudják, hogyan és hová tűnt apjük is, anyjuk is örökre egy napon De a szülővárosom szomszédságában, Hódmezővásárhelyen még sokan élnek, akik ismerték a Cseszkó-családot, közülük többen bizonyára Dr. Cseszkó Mátét is. Sorsa befejeződéséről viszont nem tudnak. Most éppen nyár van, látogatók érkeznek az óhazából is errefelé, közülük többen megveszik aVilágnak ezt a számát. És a mi tájainkról, olvasóink közül is utaznak haza, esetleg valaki éppen Vásárhely tájára. Így talán a fenti megkésett híradás valahogyan eljut azokhoz is, akiket joggal érdekel, hogy mi is lett a törekvő Dr. Cseszkó Mátéval, pontosan a másik felén ejmek. a keserű levében evtekélcHöidgolyóbisnak. nsttoX Uisal
