Magyar Hiradó, 1975. július-december (67. évfolyam, 27-52. szám)
1975-07-17 / 29. szám
10. oldal MAGYAR HÍRADÓ AGYONLŐVE MEGETTÉK A CÁPÁK Irta: SIMA FERENC Az utóbbi évtizedekben orvos már ritkán válik hivatása mártírjává, vagyis vajmi ritkán fizet rá életével arra, hogy ő lelkiismeretes orvos. Még ennél is ritkább eset, hogy úgy váljék ennek a nemes hivatásnak vértanújává, hogy — megeszik a cápák. Cseszkó Máté hódmezővásárhelyi orvossal mégis ez történt. — De hiszen Hódmezővásárhelyen nincsenek cápák! Ott még csak egy árva folyó sincs! — vetheti ellen bárki, ha ismerős Magyaror- perene szág földrajzával, és hozzáfűzheti: — Még a hajdani Nagy-Magyarországon is csak uborkaszezonban, az újságok hasábjain jelentek meg a cápák — kacsának bizonyulva — az egyetlen magyar tengeri kikötőben, Fiumében, amely az első világháború után az olaszoké, a második után pedig Rijeka néven a szerbeké, pardon, a jugoszlávoké lett. Hát akkor hol és mikor ette meg azt a vásárhelyi orvost a cápa? Az alábbiakban elmondom, amit felőle tudok. A harmincas évek elején, amikor a világemésztő depresszió volt, Magyarországon ez egyebek közt úgy éreztette a hatását, hogy minden magyar idők legnagyobb munkanélkülisége tombolt az országban. Az állástalan diplomások ÄDOB nevű bizottságba tömörülve ostromolták a kormányt, hogy segítsen, de az csak akkor tudott rajtuk segíteni, ha — jókora hóesés kerekedett. Ilyenkor felfogadták az állástalan orvos, ügyvéd és mérnök urakat napi egy kemény pengőért — havat lapátolni. Ha pedig nem esett hó, akkor csak napi egyszeri ingyenes meleg leves jutott nekik a közjótékonyságból, amiből némelyek megmilliomosodtak. Hanem erről majd máskor lesz szó. Elég az hozzá, hogy néhány éven át a teljesen nincstelen szülőktől származó, fiatal Cseszkó Máté is ilyen hólapátoló orvos volt. De aztán beleunt ebbe, mert mindig kitűnő esze volt, olyan sok, hogy eladásra is jutott belőle, és szülei nyomorgása mellett csakis igy, gyenge tanulóknak jópénzért oktatójaként tudta magát diplomás orvossá felküzdeni és a körülmények is a kezére játszottak, hogy megszabaduljon a hólapátolástól, olyanképpen, hogy a Magyarország iránt mindig baráti Hollandiába is köztudottá vált a magyar diplomások mélységes nyomorúsága, másfelől pedig ott is köztudomású volt az a tény, hogy a magyar orvosok, az akkori orvosképzés világszínvonalát jóval meghaladva, igazán elsőrendű tudorai voltak szakmájuknak. Az akkor még gazdag gyarmatbirodalommal, elsősorban Holland-Indiával, a mai Indonéziával is rendelkező Hollandia ezért utasította budapesti követségét, hogy a holland-indiai szigetekre szerződtessen olyan fiatal magyar orvosokat, akik a havas úttestek helyett inkább beteg emberi testeket szeretnének rendbetenni, és a hőmérőt inkább akarják a láz ellenőrzése végett nézegetni, mint azért, hogy ha borulás jön, fagypont felett áll-e, mert akkor megette a fene, eső lesz, ami egy lyukas garast sem hoz, abból nem folyik be egyéb, mint az egyetlen cipő lyukas talpa, de viszont ha fagypont alatt szíveskedik maradni a hőmérő higanyszála, akkor éljen a haza, mert nyolc órai kemény hólapátolás után egy ezüst pengőt zsebrevágva mehet a doktor ur haza, ha ugyan van lakása máshol is, mint a hid alatt. Cseszkó Máté doktor azok közé tartozott, akik a dolog okosabbik végét fogták meg és mielőbb leszerződve elhajózott oda messze-messze Holland-lndiába, gyógyitgatni a szingalézeket, amely néven a mai indonézeket ismerte a világ. Holland-lndiában nagyon kevés orvos volt, azok is szinte mind az eléggé civilizált négy főszigeten, Borneón, Jáván, Szumátrán és Celebeszen tevékenykedtek. Holland-India azonban tovább sokszáz, mondhatni párezer lakott szigetből áll. Ezért Cseszkó Máténak nem is lehetett helyhez kötött rendelője, hanem kapott a hollandoktól egy jól felszerelt kis kórházat és azzal kellett sorra meglátogatni a sokszáz, vagy párezer kis szigetet, a beteg benszülöttek meggyógyitása végett. Eleinte azonban nem jelentkeztek a betegek, sőt elbújtak előle, letagadtatták, már meghaltnak mondatták magukat érdeklődésére a hozzátartozóikkal. Nem bíztak a fehér orvosban, akinek éppen olyan a színe, mint a rendszerint kegyetlen ültetvényes gyarmatosítóké. Ez az orvosként ajánlkozó fehérember biztosan meg akarja mérgezni őket. Ök ezért a betegségeikkel inkább a helybeli, vagy szomszéd szigeti varázslóhoz fordultak, azoknak a hókusz-pókuszos „gyógykezelése” iránt voltak nagyobb bizalommal. Cseszkó Máté doktor a hódmezővásárhelyi jó koponyájával belátta, hogy ha érvényesülni akar a szingalézek között mint orvos, akkor neki „az égből leszállt nagy varázslódként kell fellépnie és minden beteggel, minden gyógyítással a szingaléz kuruzslókét is felülmúló hókusz-pókuszt kell bemutatnia. Erre alkalmasnak bizonyult a röntgen-átvilágítás mint Isten szeme”, amellyel a csontokat meg lehet látni az élő húson át, aztán a villanyozó gép, amely megráz és kis istennyilák csapdosnak ki belőle, ha a „fehér varázsló” megmozdít egy billentyűt. Más efféle „varázslatokkal” is egyik bámulatból a másikba ejtette Dr. Cseszkó a benszülötteket. Ilyesmit a szingaléz varázslók nem tudtak, azok csak az „ördögűző” csörgőiket rázták eszeveszetten és fetrengve táncoltak-vonaglottak hozzá, érthetetlen szavakat óbégatva. Az újdonság mindig divattá válik, mégha „varázslatáról van is szó, igy hát Cseszkó Máténak mint az „Egek Urától küldött uj varázslódnak beütött a siker. Mostmár, ha kikötött valamelyik szigeten a kórházhajójával, egyre tömegesebben jelentkeztek a betegek, még a tettetett betegek is, hogy részesülhessenek az ujmódi varázslatokban, amivel aztán dicsekedni lehet, mint teszem azt a mai emberek közül az, aki már megfordult a Holdon, vagy legalább sétált a világűrben. Páciensei megtartották Dr. Cseszkónak a tanácsait is, gyógyszereit pedig a hozzájuk kapott hókusz-pókuszos szertartás szerint használták, mint „mennyei varázsszereket”. Munkája szépen haladt, jól is jövedelmezett, mert az „uj varázsszerek” csakugyan gyógyitólag hatottak szinte mindig, mig a régi varázslók páciensei legtöbbnyire elpatkoltak. Mégis, már ezek a régi varázslók hozzászoktatták a jó népet a magas honoráriumokhoz, ha kihívták őket. Hogyne fizettek volna hát kéretlenül is jóval többet az „uj varázslódnak, aki csakugyan meg is gyógyította a betegeket, mert „meg tudta fojtani a beléjük bujt nyavalya rossz szellemét”, ami a régi varázslóknak legtöbbször nem sikerült. Arany, drágakő, igazgyöngy, de nem szűkmarkuan: ezek tették Dr. Cseszkó „varázslói” tiszteletdiját. Ö ezeket időnként, jó üzleti hozzáértéssel, nagybankokért eladta a jávai ékszerkereskedőknek, és szorgalmasan küldözgette haza édesapjának a pénzeket. Építtetett is az öreg Csiszkó Vásárhelyen egy palotának is beillő, gyönyörű nagy házat és több, mint 40 katasztrális hold legprímább, városalatti földet is vett hozzá, amelyen szintén építtetett egy takaros kastélyt. Ezenfelül az egyik vásárhelyi bankban neki volt a legnagyobb bankbetétje. Hamar elfelejtette, hogy tizenegynéhány éve még napszámoskodott. Cseszkó dr. pár év alatt jól megtanult szingalézül és feleségül vette egy bennszülött kereskedő elámitóan gyönyörűszép, arcbőrre csak alig-alig színes, éjfekete hajú és szemű leányát. Tífuszban megbetegedett anyját kezelte ki lelkiismeretes szakavatottsággal, elég hosszú kúrával, és annak során kölcsönösen egymásba szerettek. Ifjú feleségét Dr. Cseszkó munkatársává tette, kitanitva ápolónőnek. Már jónéhány éve házasok voltak, szerelmük gyümölcseként három fiúgyermekük is született, amikor egyszercsak kitört a második világháború. A német szövetség kényszer folytán Magyarország és Hollandia ellenséges viszonyba kerültek. Dr. Cseszkónak el kellett volna hagynia Holland-Indiát, mint ellenséges területet. Népszerűsége azonban — amit szingaléz lánnyal kötött házassága csak még teljesebbé tett — eltéphetetlen kötelékekkel fűzte őt oda. Betegei sem engedték, ő se tudta otthagyni betegeit. A japánok közeledtének hírére megfutamodott holland hatóságok pedig a zűrzavarban teljesen megfeledkeztek a kis szigetek világát látogató kórházhajóról és a rajta működő „ellenséges” orvos internálásáról. Egy szép napon megérkezett a japán hadiflotta, amely birtokba vette a szigeteket. Dr. Cseszkó Máté feleségestől jelentkezett a vezérhajón és okmányaival igazolta, hogy ő nem holland, nem ellenség, hanem magyar, igy hát a japánok szövetségese. Közben a vezérhajó tovább indult. Máté és felesége nem tudott visszamenni a partra. Hát ha már ott ragadtak, felajánlotta, hogy ő mint orvos szívesen fog dolgozni a hajón, felesége pedig mint képzett ápolónő. A japán parancsnok, — akivel franciául beszélt, mert mindketten érettségiztek ebből a nyelvből — ezt felelte: — Nincs rá szükségünk! Mindenre van megfelelő japán személyzetünk! — Akkor hát mi lesz velünk? — Mivel haditörvényeink értelmében japán hadihajón senki más nem lehet, csak oda beosztott katona, és mert önök a hajót már elhagyni nem tudják, ágyonlőjük és a tengerbe dobjuk önöket! — Mint szövetségeseket? — Mint a vezérhajón illetéktelen civileket. De mint szövetséges, ön abban a kivételezésben részesül, hogy egy óra kegyelmi időt kapnak, búcsúlevele megírására. És mint szövetségesnek, tiszti szavamat adom önnek, hogy a búcsúlevele kézbesítve lesz. — Feleségem is irhát egy búcsúlevelet a szüleinek? — Nem, mert ő szinganéz, tehát a hadijog értelmében nem szövetséges személy. A búcsúlevelet Cseszkó doktor a Ravasz László püspök mellett szolgálatot teljesítő Nagy Sándor református lelkésznek irta meg, aki rokona volt. Kesergés nélkül, férfias tömörséggel megírta, hogyan jártak és mi vár rá feleségestől valahány perc múlva. „A tengerben erre nyüzsögnek a cápák. Azoknak bendője lesz hát a koporsónk, hej, de messzire Hódmezővásárhelytől... így rendeltetett, tehát kálvinista hittel belenyugszom. Csak a három kis árva gyermekünket sajnálom, akik otthon maradtak az Ikubu szigetén levő házunkban, nevelőnőjükkel és két hű cselédünkkel. Apám már igen öreg, ne izgassa fel a híradással Sándor bátyám, hogy igy fejeztem be.” (Folyt, a 12. oldalon) Sima Ferenc
