Magyar Hiradó, 1975. július-december (67. évfolyam, 27-52. szám)
1975-12-04 / 49. szám
10. OLDAL MAOYAK HÍRADÓ TANKOK ÉS KAMASZOK Irta: HALÁSZ PÉTER (Befejező cikk) Amint hallgatom Victor Balashovot, kiégett orosz tankokat látok magam előtt a Nagykörúton, az Üllői utón, budai utcákon, tankokat, melyekben szénné égtek távoli kaszárnyákból, támaszpontokról Magyarország felé indított harckocsizó katonák. Láttam-e vajon a tankot, amelyben Vologya lelte halálát? A tankot, amelyről kiderült, hogy mégsem legyőzhetetlen? Halál a megszállókra! A megszálló tankja — ugylátszik — nem legyőzhetetlen. Tizennégy-ti- péter zenöt éves kamaszok tudják a v módját, hogyan kell elintézni a hatalmas acél-szekereket, amelyek lenyűgöző látványt nyújtanak, amikor igazságos ügyért száguldanak végig a harcmezőkön, árkon-bokron-szakadékokon át, de szörnyegeteggé válnak amikor megszállni jönnek, hernyótalpaik alá gyűrni egy népet és egy országot. A kamaszok egyszerre csak úgy játszanak velük, mint mesevilág ifjú hősei egy mithikus szörnnyel, körültáncolják, kihívják, viadalra ingerük, azután egyetlen jólirányzott mozdulattal harcképtelenné teszik — ez a mozdulat a Molotov-koktél repitése. Az oroszok találták föl. Halál a megszállóra! Orosz kamaszok használták először. Egy igaz ember. Sztálingrádi éjszaka. Volokalamszki országút. Az orosz kamaszok legyőzték a megszállók tankjait. És most magyar kamaszok szálltak szembe a megszállók tankjaival, tőlük tanult taktikával, tőlük elsajátított elmélet alapján:.....mert vannak igazságos háborúk, és igazságtalan háborúk és igazságtalan háborút diadalra vinni sohasem lehet”. Ezért volt tehát 14 esztendős koromban döntő fordulat 1956 októbere és novembere — mondja Victor Balashov. Éjszakánként a közös hálóteremben álmatlanul hányódva ágyamon, újra meg újra föltettem magamnak a kérdést: mit keresett Vologya Budapesten, hogyan bocsátkozhattak harcba a mi tankjaink, tankok, amelyek konstruálásában az én apám is résztvett, egy távoli kis ország fővárosának utcáin kamaszokkal, polgári lakossággal? Hogyan védték ezek a tankok a messzi kis nép igazságát és szabadságát? Nemcsak én gyötrődtem ezekkel a kérdésekkel, de még jónéhányan a 14 évesek közül, szovjet kamaszok, akik rejtélyes, titokzatos módon mintha üzenetet kaptak volna a budapesti kamaszoktól, mintha azok a Molotov-koktélok olyan fülsiketítőén robbantak volna, hogy detonációik megrázták a kievi Suvorov tisztképző iskola falait is. Nem akarom részletezni mindazt, ami ezután történt. Még négy esztendőt töltöttem a tiszti iskolában, de az esküt sohasem tettem le és elhatároztam, hogy nem leszek hivatásos katonatiszt. Amikor az Akadémia igazgatója megkérdezte tőlem hogy miért, azt a választ adtam: Mert Vologya halála fölött máig nem tudtam napirendre térni... A válasz megdöbbentette. De azután még sok följebbvalót döbbentettem meg, sok hasonló válasszal, aminek eredményeképpen 10 esztendőt töltöttem a KGB moszkvai és vladimiri börtöneiben, éveket a Serbsky elmegyógyintézetben és szigorított táborokban Pot’ma-ban és Mordoviában. Bizony messze kanyarodott az életem azoknak a korai éveknek előre kitervelt útvonalától, amikor minden olyan egyszerűnek tűnt: a hősi halált halt tankparancsnok fia apjának útját követi. De aztán ráeszméltem, hogy nem apám utján haladok. Vologya útjára pedig nem akartam lépni. Ha kérdezik, ha rajta múlott volna, ő sem akart volna. Ezt akartam tehát elkerülni, hogy felsőbb erők akaratom ellenére valaha is olyan harcra kényszerítsenek amelyet nem érzek a magaménak, olyan ellenfelekkel szemben, akikkel nincs perem, akik ügyét megértem és inkább tenném magamévá, mintsem legyőzésünkre, elpusztításukra töljek. Victor Balashov ma az amerikai Albany-i egyetemen történelmet tanít. Dinamikus, izzó tekintetű fiatalember. Növendékei bizonyára rajonganak érte. Sok beszélni valója van számukra. Tankokról, kamaszokról — a megszállók ellen küzdők tüzeinek üzenetéről. DIDERGŐK A posta előtt utolérte az a szekér, amelyik az elébb majdnem elgázolta. Megállt és leugrott róla a vastag, a széltől lilára fújt gazda. — Tessék már mondani — szólt hozzá — ki volt az a Tar Mihály, akit temetnek? — A sirásuuu — felelte rövid i-vel és hossz u-val a férfi és kéretlenül hozzátette: — A fia már átvette a hivatalát. — A sirásó? Azt hittem, valami vezető, tanácselnök vagy pap vagy pártitkár. Hogy ilyen sokan kisérik. — Mindenkit — mondta szúrós szemmel a gazda. — Még eddig mindenkit kikisértünk. Úgy szoktuk. Csodálatos. Nemcsak a kortársak, de egészen fiatal fiuk és lányok. Finom bundákban, legyező formára, vagy pamacsba nevelt szakállal. És mindenki hozza az igazi zöldből és papirvirágból kötött koszorút. Valahogy ismerősnek tűnt ez a vastag ember, de talán csak azért, mert olyan merően bámult. Volt valami kihívó a tekintetében. De ő bátran megkérdezte tőle, nem látta-é Boriska nénit a temetésen. — Ott nem. — Hát hol? — Hát otthon. Itt van nálunk édesanyám. — Ä maga a Lajcsi! Hát azt tudja, én ki vagyok? — Most mán tudom — nevetett a gazda és jobbról-balról megcsókolta a vendéget. Egy közeli házra intett, s azzal bement a postára. A konyhában nagy meleg és gőz volt, folyt a viz az üveges ajtón. Kicsike Boriska összetett kézzel állt, szép fehér porcelánfogaival mosolygott és nézte, hogy 'az ő kedves, hűséges Annuskáját milyen szépen megbecsüli a menye, s unokája. Leszedik a felső ruháját, ültetik asztalhoz a temérdek, apróra darabolt, barnára sütött kacsapecsenye mellé. Jó édes, piros otellót is töltenének, de aki kocsit hajt, annak azt nem szabad. — Hogyha én ezt tudtam vóna — nevetgélt Boriska —, elhozott vóna Annus Pestről, te gyermek. A rózsaszín nagylány, meg a piros anyja ezt nagyon nevették, mert bérlete van ugye, amivel egy héten háromszor is hazajön ingyen. Varrni tanul már harmadik éve, iskolában, de nem kollégiumban, hanem méregdrága albérletben lakik az unokatestvérével egy ágyban. Egy dupla rekamién, de egy paplan alatt. — Hát, ha most kezdenénk, biz én nem is adnám Pestre. — Itthon többet lehet keresni. — Nem az, hanem ez az örökös szenvedés. Most is beteg szegény, tán még láza is van. Nem lehet kibírni ezt az örökös didergést. — Hát mért nem fűtenek? — Mert nem és nem! — De még takaródzni se enged! Van nekem külön selyempaplanom, nem hagyja használni. — Mért? Ő mossa a lepedőt? — Dehogy mossa. Egy zsebkendőt, egy bugyit ki nem mos neki senki, mindenét hazahordja. — Hát akkor mért nem hagy külön takarózni? — Na tessék mondani, ugye! És még ráadásul én ráfekszem rendesen a párnára, Éva meg lehuzódik alá és ráncigálja oda a plédet. Ő megfullad az én paplanomtól, de én fagyjak el derékig mellette! Abba a hidegbe! — Figyelj ide — mondta a vendég türelmesen — vegyél egy hőmérőt... — Van ott hőmérő. — És mennyit mutat? — Mennyit? Semmit. Husz-huszonkét fokot. — Huszonkettőt? Tudod mennyi van nálam? Soha több tizennyolc-tizenkilencnél. Mégse fázom. Micsoda dolog ez? Hiszen azt mondják, a lányoktól hét sinre jár a hideg. — Azért nem kell a gyereket kicsufolni, ha fázós. — Mért nem sportolsz? Nincs ott tornaterem? Nem szeretsz kosárlabdázni? — Még csak az kellene. Én fel vagyok mentve tornából. — Miért? — Mert a tornateremben hideg van. — Persze, hogy fázol, mikor itt, ebben a duvasztó melegben szvetterben kuksolsz. — Itt sincs meleg. Én fázós vagyok. — Az ablakon csorog a verejték. Jött a gazda, roppantul félszegen. Már nagyon megbánta az utcai csókot, amit az édesanyja lánykori barátnéjának adott, de ki tudja, mit szól hozzá ez a törvényszéki bírónő nagysága. Hányszor volt már a faluban, de még soha el nem jött hozzájuk. Folyt a nagy lelkendezés mindenféléről, de sehogy nem tudtak mit mondani egymásnak. Megnézték a kisboijukat, a sok baromfit, amivel csak baj van, kivált igy télen. Nem elég a munka a téeszben, még itthon is tán — itt van ez a szerencsétlen beteg gyerek, elfujja a szél és micsoda hősiesen kitart ott azon a borzasztó Pesten. Az ember igazán nem tudja, minek él. Jó már a mamának, neki már nincsen sok hátra. A szép kövér fiatalasszony ölelgeti imádott lányát, az ura már megint odakint kopácsol, Boriska szedegeti magára a fekete kabátot, fekete kendőt, viszi haza az igazán hideg, de békés kis házba a vendégét. — Emlékszel még Annus, a régi cselédházakra? — nevetgélt a dermesztő szélben. — Megmutassam, ahol Lajcsim született? Úgy félek, úgy félek, hogy egyszerre lebontják, akkor aztán igazán soha többé nem hiszi senki, milyen volt a világ az én fiatal koromban. Csak panaszkodnak, folyton panaszkodnak ezek a bolondok. — Pedig közben egészen jól élnek. A két asszony összenevetett. Egy cseppet se dideregtek. Örültek a szélnek. Móricz Virág
