Magyar Hiradó, 1975. július-december (67. évfolyam, 27-52. szám)
1975-12-04 / 49. szám
MAGYAR HÍRADÓ 9. OLDAL VILÁGNYELV A MAGYAR? Irta: KLAMÄR GYULA Klamár Gyula Tegnap a bécsi Westbahnhof előtt egy feketésbőrű fiatalember vitatkozott kézzel-lábbal a Herr Inspektorral, azaz a rendőrrel és sehogysem akarta megérteni, mit kiván tőle a rend őre. A fiú arabul beszélt, az inspektor németül, az iratok is arab betűkkel voltak ékesek — és egyszercsak a következő magyar mondatot hallom a kétségbeesetten küszködő arab szájából: ,,Nem tud ön véletlenül magyarul?” A rendőr a kérdést nem értette, annál inkább én, s ez arra kényszeritett, hogy beleavatkozzam a vitába. Kiderült, hogy a rendőr — egyébként fiatal kezdő — a vezetői jogositványt követelte és a felmutatott arab betűs igazolványt nem tudta elolvasni, sem pedig a mellette — és most tessék csodálkozni! — a mellékelt hiteles magyar forditást, amely igazolta, hogy X.Y., sziriai állampolgár, budapesti lakos, egyetemi hallgató Bagdadban letette az autóvizsgát és igy jogosult személygépkocsit vezetni. A rendőr is, a sziriai-pesti diák is hálás volt közbelépésemért. A rendőr szalutálva távozott, én pedig megkérdeztem az Alfa Romeo sportkocsi tulajdonosától: miért gondolta, hogy a rendőr tudhat magyarul és hogy ő hogyan tanulta meg olyan jól a magyar nyelvet? A diák vagy három éve hallgatója a pesti egyetemnek s szinte perfekt beszéli nyelvünket. Budapest és Bécs között olyan kicsi a távolság, hogy azt hitte: valahogy „átszivárog” ide a magyar nyelv a határon keresztül... Elmondotta, hogy amióta magyarul tud, bárhova, is megy Európában, előbb-utóbb rátalál a magyarul beszélőkre. De még nagyobb hasznát veszi a magyar tudásának, ha Kelet felé veszi az útját. Még Moszkvában is sokan beszélnek magyarul, nem is szólva arról, hogy az egykori Kárpátalja egyes városaiban mennyi magyarral találkozik. Aztán Csehszlovákiában, Erdélyben, Jugoszláviában pláne kitűnően boldogul a magyar nyelvvel, jobban mint bármelyik másikkal. Egy meglepő kijelentést is tesz: sokan a Közép-Keletről éppen azért mennek Budapestre tanulni, mert elsajátítják ott a magyart, amelynek mindenütt kitűnő hasznát veszik. Többször járt már Nyugaton, Németország, Ausztria nagy városaiban és mindig jól boldogult a magyar nyelvvel, előbb-utóbb előkerült valaki, aki magyarul beszélt és kisegítette. Ez volt az oka annak is, hogy az arab nyelvű vezetői jogosítványát magyarra fordította le, mint olyan nyelvre — mondotta — amelyet a legtöbb országban és városban megértenek. Lehetséges, hogy az arab fiú egy kissé eltúlozta a dolgot, de tagadhatatlanul jólesett, amit mondott. Angolul, franciául, németül vagy oroszul bizonyára jobban lehet boldogulni a világban, mindenesetre akadnak egyesek, — mint a példa mutatja —, akik a magyart „világnyelvnek” tartják, éspedig nem is kevesen, ahogyan Abdul elmesélte a Westbahnhof parkoló helyén. Tőle tudtam meg azt is, hogy a magyarul beszélő egyiptomi, jordániai, sziriai, szudáni stb. orvosok, mérnökök hazájukban is ápolják magyar tudásukat, azon egyszerű oknál fogva, mert egymás között ez az egyedüli nyelv, amelyen érintkezni tudnak, sokkal inkább, mint a különféle nyelvjárásra szakadt afrikai vagy arab nyelvekkel. A budapesti arab diák szerint a magyart mindannyian könnyen tanulják; valahogy nem idegen nekik és ha megtanulják, meg is szeretik. Különösen a magyar költészetet becsülik sokra, az arabok is a költők népe, sokkal inkább, mint a prózáé. Milyen messzire vezetett el a kis incidens a bécsi rendőrrel, akiről még el kell mondani, hogy alig-alig lepődött meg, amikor az igazoltatott és szemmel láthatólag közel-keleti küllemű fiatalember pesti diáknak mondotta magát és magyarul kezdett beszélni. Ez a második alkalom volt már, amikor egy olyan idegennel találkoztam, aki a magyar nyelvre esküszik; egy török volt az első, aki Kostantinápolyból elindulva a magyar nyelv segítségével beutazta úgyszólván egész Európát és sehol nem volt nehézsége, pedig egy-két nagy német cégnél is tárgyalnia kellett — persze ezeknél is a magyar mérnökök voltak tárgyalópartnerei... EMBEREK OKULÁSÁRA ÁLLATI MESÉK Két veréb összeveszett egy eperfán. Addig cibálták egymást, mig épp a macska körmei közé pottyantak. — Hát ti miért végeztétek verekedéssel a vitát? — öltött bírói ábrázatot a kandúr. — Ellenségeinkről és arról tanácskoztunk, hogyan óvjuk magunkat — csipogták azok ijedten. — Habár kissé későn, de felokositlak titeket — igy a macska, és végignyalta a száját — a civakodó tanácskozás közelebb visz a veszélyhez, amit el akartok kerülni. Aztán bekapta a két ostobát. *** Ahogy kitárta gyönyörűséges farkát a páva, minden madár őt magasztalta. A hiú stiglic is felsóhajtott: — ó, ha csak egy tollacska lehetnék a farkában, hogy bámulnának! — Igaz, de csak mint a páva tollát — inti a csíz. — Már én a magam részéről inkább vagyok saját szárnyamra kis madár, mint egy nagynak az uszálya. Nektek a tanulság: tolakodó tányérnyalók! *** A holló ámulva hallgatta a cserregő szarkát. v — Okos szavaimat fontolgatod, ugye? — mondja a szarka csodálójának. De a holló kiábrándította. — Nem éppen! Inkább azon gondolkodom, hogy a sok szavalástól vajon marad-e gondolkodásra időd? *** Nevetséges a nagy méreg s a szörnyű bosszuforralás a csekély emberben. A veréb a malomba szokott és lopkodta a búzát. — A molnár a lisztet, én a szemet — igy szállt egy megoldott gabonazsákra. — Hess, te szemtelen — zavarta el a molnár. (Nem tudni, hogy a lopás vagy a veréb szava bosszantotta jobban, én ugyan nem vitatkozom ezen.) A veréb bosszúsan csipogva röppent fel: — Megállj csak, te nagy tolvaj! Ezt megbosszulom! Kiiszom a malmod vizét, aztán lásd, hogy mivel forog a kerék! Mosolyogva nyúlt a molnár a korsó után: — Nocsak! Akkor hát meritek egy kis vizet, nehogy szomjan haljak! Fáy András ELÖL, HÁTUL Két rangjelzés. Elöl az egyik, a vélt önérték szalaga. Ezt viseli, mint érdemrendjét. Mellére varrta őmaga. Hátai ugyancsak jel világol. Előbbitől gyakran eltér, és hirdeti — bár ő nem tudja —, amennyit valójában ér. Az ott a látszat-iigybuzgóság: siirög-forog, s mily sikeres. Ha elöl nézed: generális. Hátulról, jó, ha tizedes. Annak orra csillagot súrol. Égi fölénnyel oszt, szoroz. Ha elöl nézed: zseniális, mig hátulról csupán gonosz. Végül róla is essék szó, ki szintén e sorba való: ha elöl nézed, hig nyájasság. Hátul? önarc-képmutató. Magam sem tudom bizton, mit hord elülsőm, hátfelem? De törekszem és — ha kell — kínnal, hogy mindkét rangom egy legyen. Ezért balga, bűnös fejemnek adassék béke, kegyelem. Vihar Béla EGYOLDALÚ BESZÉLGETÉS A BARÁTSÁGRÓL (Folyt, a 8. oldalról) Csodálom, hogy csak magadban hiszel, hogy úgy érzed, nincs szükséged senkire és semmire. Igaz, a harcodat neked kell megvívnod, a munkádat senki nem végzi el helyetted, de segíteni sokan tudnának. S nemcsak az a segítség, ha valaki megfőzi a kávédat, legépeli a tanulmányodat...Tényleg nem hiányoznak a serkentő beszélgetések, a tanácsok, amit csak a barátaidtól kaphatsz? Nem tartod fontosnak, hogy szembesítsd a gondolataidat másokéval, akiket ismersz, akiknek megbízol a véleményében? Pedig szükséged lenne rá, remélem, rájössz előbb-utóbb. S nem akkor, amikor már hiába keresnél társat, megértő szót — nem lesz melletted senki. Azt hiszem, megkérdezted ezt, felsejlett benned: hátha nincs igazad — hát sietősen fölálltál. Csak annyit mondtál: majd legközelebb. Félek, hogy soká lesz ez a legközelebb, azért írtam most ezt a levelet. Üdvözöl: Bálint B. András DIRIB DARAB FUTBALLMECCSEN — ön kinek drukkol? — A bírónak, hogy valami baja ne essék. Én vagyok az édesanyja. *#* MAI IDŐK — Húszéves vagyok és agglegény. Most már minek nősüljek meg?... Galambos Szilveszter
