Magyar Hiradó, 1975. július-december (67. évfolyam, 27-52. szám)
1975-11-27 / 48. szám
MAGYAR HÍRADÓ 13. OLDAL BEVÁNDORLÓK FIGYELMÉBE Irta: PAPP VARGA ÉVA A régi magyar közmondás szerint „mindenütt jó, de legjobb otthon’’, rossz nyelvek szerint a második világháború után külföldre menekült magyarok azt az uj közmondást teszik jogosulttá, hogy mindenütt jó, de legjobb sehol! Azzal vádolják őket egyesek a polgári életben éppúgy, mint politikai körökben, hogy „importálták a turáni átkot”, nem képesek megtelepedni egy helyben, nincs nyugtuk és mindenkinél jobban tudnak mindent. Nem uj keletű az ilyesmi — amint a régiektől halljuk. így volt ez a múltban is, valahányszor megjelent egy újabb bevándorolt nemzedék. Azok, akik már itt voltak, legtöbb esetben fölényesen és leereszkedően kezelték az újonnan érkezetteket. Ez aztán gyakran vezetett szóváltásra, sértődésre, természetesen nemcsak a magyarok között, mindenfajta bevándoroltnak jutott a kritikából „kostoló”. Los Angeles belvárosában voltam tanúja az alábbi esetnek, melynek hősnője mások nevében is elégtételt vett olyan sérelmekért, amikben az ujamerikások részesülnek néha. Én csak egy kávéra tértem be, tehát a pulthoz ültem. Fiatal lány ült mellettem; ő is kávézott és közben egy könyvet olvasott. Mellette egy kiöltözött n8 ül a pult végén, már a fal mellett és hangosan beszélt. Erre, a távolabbi helyeken ülőkkel együtt, én is felfigyeltem. Angol nyelven szidta az idegeneket ilyen formán: „Minek jön ide ez a sok idegen? Maradtak volna ott, ahol voltak. Mit rontják itt a levegőt? Ki hívta őket ide, ahol semmi szükség nincs rajuk...” Láttam, hogy a mellettem ülő fiatal nő előbb körülnézett, hogy lássa, kihez intézheti szavait a jólöltözött, de nyilvánvalóan közönséges asszony, de aztán megunta a szóförgeteget és szólt a pincérnőnek, hogy fizetni szeretne. Szavaiból kitűnt, hogy idegen, mire a „hárpia” hozzáfordult igy: „Amit mondtam, magára is vonatkozik! Maga sem amerikai, miért nem megy vissza, ahonnan idejött? Többen odafigyeltek, de senki nem avatkozott a csúnya kitörésbe. A lány átvette számláját, aztán csodálkozó arckifejezéssel kezdte nézni a nőt, aki erre dühösen ráförmedt: „Mit bámul?” Erre a fiatal lány derűs nyugalommal azt mondta: „Azon csodálkozom, hogy maga nem néz ki indiánnak...” Erre aztán robbant a termetes asszonyság: „Mi az, hogy indián...? Angolszász származású vagyok! Az én családom közel kétszáz esztendeje jött Amerikába!” Erre a lány érezhető idegen kiejtéssel, de kifogástalan angolsággal a következőket mondta neki: „Kedves néni, ha maga nem indián, akkor épp olyan bevándorolt, mint én vagyok. A különbség csak annyi, hogy maga valamivel hamarabb jött! Amikor a maga ősei bevándoroltak, akárkit beengedtek Amerikába. Manapság sokkal válogatósabbak! Amilyen rossz modorú, ma talán nem engednék be ide!” * Miközben otthagyta a hüledező asszonyságot és számláját kifizette az a talán „tűzrőlpattant magyar” leány, nevetve tapsoltak neki az asztaloknál ülő vendégek. Én pedig akkor jöttem rá, hogy az a lány magyaros kiejtéssel beszélte az angolt. De mire én is kifizettem a számlámat és utána siettem, ő már eltűnt a délutáni nagy forgalomban. Szerettem volna megköszönni neki, hogy igy sikraszállt a bevándoroltak érdekében és gratulálni talpraesett válaszához, amellyel kihúzta a szőnyeget a termetes asszonyság alól. Ez élőszóval nem sikerült, amit azért is sajnálok, mert ha a kiejtése magyaros volt is, sokkal jobb angolsággal beszélt, mint az a marakodó, magát amerikainak hirdető „Lady”... * Az idegen lány bebizonyitotta, hogy tudatában van Amerika missziójának, amely Walt Whitman jólismert kifejezése szerint az, hogy a mi uj hazánk, „a nemzetek nemzete” legyen... Még emlékezetes Roosevelt elnöknek az a beszéde, amelyet annak idején az ideiglenes „Daughter of the American Revolution” szűk látókörű dámái előtt igy kezdte el: „We all are imigrants...” Valóban, mint az az önérzetes bevándorolt lány helyesen mutatott rá: csak az indián kivétel...és ezekkel éppen mostanában gyűlt meg kormányunk baja, mert jogaikat követelik... Okunk van hát arra, hogy megbecsüljük magunkat — és hogy megbecsüljük egymást is...ezért kell, sajnos, csak Írásban, de elismerőleg kezet ráznom kedves ujamerikás honfitársnőmmel. Köszönöm, mindnyájunk nevében! HÓ ÉS ÁLOM Milyen jó néha vidámnak lenni, érezni: nem vár semmi kin ránk. Buta dolgokat dudorászni anélkül, hogy vörösbort innánk. Nyitott szemmel bolond álmokat látni, miktől fut a sivárság. Havas erdő csendjébe veszve hallgatni a kakukk hívását. Hagyni, hogy a fenyő és éger havat hintsen ránk mint virágot — aztán nevetve lesöpörni magunkról mindent: havat és álmot. Képes Géza BESSE JÁNOS (Folyt, a 12. oldalról) idején, 1829. julis 8-tól 11-ig itt táborozott a kaukázusi határvidék parancsnoka, Georgij Emanuel lovassági tábornok. Vele voltak: 14 éves fia, Georgij; az orosz kormány által kiküldött akadémikusok: Kupffer, Lenz, Ménétrier, J. Mayer, valamint Vanszovics bányaügyi tisztviselő, Jós. Bernardacci, az ásványvízforrások mérnöke és J. Besse magyar utazó. Az akadémikusok és Bernardacci, elhagyván a 8000 lábra (vagyis 1143 ölre) a tenger szintje felett elhelyezett tábort, 10-én felhágtak az Elbruszra, 15,000 láb (2245 öl) magasságig, de a csúcsát, 16,330 lábat (2333 ölt) egyedül csak a Kabard Khilar érte el. E szerény kődarab adja át az utókornak amazok neveit, akik elsőkül törtek utat az eddig elérhetetlennek tartott Elbruszra!” Bessze János tehát ugyancsak pompás kárpótlást kapott a sorstól azért, hogy nem sikerült Humboldttal találkoznia. Utazónk jó szemét rendszeres naplójegyzetekkel erősítette. Megtudjuk belőle, hogy milyen magasan találták az ásványvíz-forrásokat, mikor vertek tábort, hol kezdődött a hóhatár és például azt is, hogy a csúcsról hozott bazaltkövet két részre hasították, az egyiket Szentpétervárra küldték, a másikat Pestre, a Nemzeti Múzeumba. Utazónk a Kuma folyó mentén folytatta útját, a Magyar nevű városig, de ő már csak szétszórt romokat talált. Százhúsz napig ismét a Krimi-félszigeten tartózkodott. Besse János további úti állomásai az Örmény- Felvidéken keresztül Tiflisz (Tbiliszi), majd görög hajóval Trapezunt (Trabzon), Konstantinápoly és Trieszten át Bécs. Itt azután a korra jellemző elszomorító esemény történik. Az 1830 őszén 17 hónapos útjáról hazérkezett idős utazó nem tudja kiadni könyvét! Besse azonban nem keseredik el, fiatalos lendülettel Franciaországba utazik és számos nehézség árán, jó néhány év késedelemmel, 1838-ban Marseilles-ben, franciául, megjelenik a magyar utazó beszámolója. S ahogy telnek az évek és a hónapok, úgy nő Besse János honvágya. Sorra-rendre küldi haza a leveleket, hogy tegyék lehetővé anyagilag hazatérését. A nagyvilág vándora nem érhette meg ezt a pillanatot. Már elindult, de Franciaország és Magyarország között, 76 éves korában, meghalt. Pataki Béla Pál HUMOR Átsurran egy autó tilos jelzésnél az útkereszteződésen, a forgalomirányító rendőr utána szalad, megállítja, igy szól a kormánynál ülő idősebb hölgyhöz: — Mondja, asszonyom, tisztában van kegyed azzal, hogy mit jelzek én akkor, amikor felemelem a kezem? — Már hogyne volnék tisztában — feleli nyugodtan a hogy —, elvégre harminc évig voltam tanítónő! *** Az őrültekházábán kártyaparti van. A belépő főorvos meglepetten látja, hogy a kártyázok fölött, a mennyezeten levő kampóba kapaszkodva lóg az egyik ápolt. — Ember! Mit csinál maga ott a kampón? — Világitok — mondja büszkén a bolond —, én vagyok a csillár. — Jöjjön le — mondja a főorvos —, még leesik. A beteg leszállni készül, amikor a többiek tiltakoznak: — Ne szállítsa le, főorvos ur, mert akkor nem látunk kártyázni! *** Kovácsné panaszkodik a férjének: — Szomszédaink, Feketéék már mindenféle háztartási gépet vásároltak. Legutóbb már egy röntgengépet is vettek. — Röntgengépet — csodálkozik Kovács —, hát ezt honnan veszed? — A múltkor veszekedtek — mondja Kovácsné —, és áthallottam a falon, amikor Fekete azt kiáltotta a feleségének: — Átlátok rajtad te szemérmetlen perszóna! *** Részeg ember tántorog az utcán. Egyszer csak beleütközik egy hirdetőoszlopba. Elindul tapogatózva az oszlop mellett. Örül a biztos támasznak, és megymegy, állandóan tapogatva az oszlopot. Mikor már harmadszor járja körbe, valami felvillan az agyában, és felüvölt: — Szent Isten, engem befalaztak!
