Magyar Hiradó, 1975. július-december (67. évfolyam, 27-52. szám)
1975-11-27 / 48. szám
12. OLDAL MAGYAR HÍRADÓ MODERN PÁRBAJ Irta: VAJDA ALBERT Annyira modern és száguldó korban élünk, hogy nekem, mint gyakorló humoristának, arcizmom sem rándulna, ha egy napon azt hallanám: megszületett az első csecsemő, aki nemcsak karsszériáját és alvázát hozta magával erre a fődre, hanem pótalkatrészeket is, hogy amikor szükség lesz rá, ki tudják cserélni az elhasznált szerveket. Igen, korunk modern, sőt ultramodern, éppen ezért olvastam nagy meglepetéssel egy párizsi lapban, hogy feléledt a múlt: újra divatba jött a párbaj. Ha van valami, ami hiányzott a művelt emberiségnek, akkor ez a párbaj. Gyermekkoromban még párbajoztak a férfiak, ha elvétve is. A becsületében megsértett úriember átnyújtotta névjegyét, azután elküldték egymáshoz segédeiket. Ezek persze nem valamelyik fűszer- és csemegeüzletben te-, vékenykedtek, mint segédek, hanem felnőtt, köztiszteletben álló miniszteri tanácsosok, magasrangu katonatisztek, grófok vagy födbirtokosok voltak. A segédek azután összeültek és megállapodtak egymással, hogy a felek milyen eszközökkel vívják a párbajt. Nehéz, vagy könnyű lovassági karddal, bandázzsal, vagy anélkül, elsővérig, vagy végkimerülésig, esetleg pisztollyal, 30 lépés távolságból. Én, amikor gyermekkoromban első ízben hallottam, hogy egyik nagybátyámnak párbaja lesz, azt javasoltam, hogy ha biztosra akar menni, vívják nehéz lovassági kardokkal, de 30 lépés távolságból, mert akkor senki nem vághat meg senkit. Javaslatomat elvetették, azzal az indok-HIRES MAGYAR VILÁGJÁRÓK BESSE JÁNOS Az őshazakutatás a magyar utazók és felfedezők népes családjában Julianus barát jelentős útja óta ismételten vissza-visszatérő téma. Ez serkentette, vezette Körösi Csorna Sándort, Reguly Antalt és több más kutatónkat. Közéjük tartozik Besse János is, aki ugyan szerény tudományos eredményeket mondhat magáénak, de mint jó szemű utazó, az összefüggésekre is figyelő világjáró, megérdemli figyelmünket. — Érdekes módon élete alkonyán kezdeményezett keleti utazása a legjelentősebb. Kaukázusi útját mai szemmel előfutárának tekinthetjük az egyik leghíresebb magyar expedíció, Déchy Mór kaukázusi feltárómunkájának. Besse János 1790-ben rész vállalt a porosz királylyal tárgyaló Habsburg-ellenes magyar nemesi megmozdulásban, ezért II. Lipót császár trónra lépése után, biztonságosabbnak ítélte elhagyni hazáját. Akkor még maga sem gondolta, hogy harmincéves világjárás következik... A Kaukázus hegyei közé vágyódott, ott remélte, hogy nyomára bukkan az ősmagyarok utódainak. Az Országos Széchényi Könyvtár kézirattárában találjuk a nádorhoz irt német nyelvű utlevélkérelmét. Érdemes idéznünk belőle, mert tömören sok mindent megtudunk személyéről: „Nemes Besse János 1765. augusztus 31-én a Komárom megyei Ó-Gyallán született. Atyja, nemes Besse József birtokos, igen nevezetes jogtudós volt. Anyja, nemes Szecsey Teréz, a Pozsony vármegyei Alsó-Lóczról való. Ö maga a nagyszombati, majd lássál, hogy „ez a gyerek csak szamárságokat tud mondani.” Azt hiszem, akkor dőlt el, hogy vagy politikus lesz belőlem, vagy humorista. Mindenesetre, a párbaj intézményéről sohasem voltam nagy véleménnyel, mert úgy láttam, hogy akit szavakkal megsértettek, azt azután a párbajban még ráadásul testileg is megsértették, levágták az orrát, vagy szép kerek lyukat lőttek a fülébe. És most, modern korunkban, felújították a párbajt. A párizsi lap azt írja, hogy a közelmúltban 37 összecsapásról tudnak, ebből 18-nak Anglia volt a színhelye. Nemcsak revolvert és kardot, hanem ijjat és nyilat is használtak a mai párbajhősök. Sőt! És itt döbbentem rá arra, hogy azért nincs szó a múlt úgynevezett lovagi hagyományának szolgai átvételéről, hanem a mai párbajt korszerűsítették. Franciaországban ugyanis egy párbajnál a vezető biró két virslit helyezett a felek elé, hogy mindegyik válassza ki a magáét. Meglepő fordulat, ugye? Kard helyett virslit ragadnak a küzdő felek és igy támadják egymást az első vérig...akarom mondani az első mustárig, mert virslihez az illik, vagy torma. Baj csupán az, hogy ezt a virslit nem fegyverként kellett volna használni, hanem elfogyasztani. Hol itt a párbaj? — kérdi most az olvasó. Megmondom! Az egyik pár virsliben gyorsan ölő méreg volt. Szerencsére a sértett fél az utolsó pillanatban úgy döntött, hogy ő vegetáriánus és igy becsülete ugyan elveszett, de élete megmaradt. Különös korban élünk. A világnak már eddig is volt jó pár baja, most párbaja is van újra. Vagy mondjam inkább igy: pár elmebaja? utóbb pesti egyetemen végezte tanulmányait. 1788- ban az országbíró felesküdt titoknoka volt. A földismeret iránt ellenállhatatlan hajlama, valamint a katonai szolgálat arra késztette, hogy 1791-ben beutazza Németország nagy részét, majd Hollandiát, Angliát és Franciaországot. A yorki herceg főparancsnoksága alatt 1795-ben és 1796-ban, mint egy huszárezredes adjutánsa, részt vett a hollandiai hadjáratokban. Minek utána a franciák elfoglalták Hollandiát, s az angol hadsereg visszatért hazájába, ő 1797-ben tényleges kapitányként a nápolyi hadseregbe lépett, és csakhamar a Gaeta hősi védelmezéséről oly hires hessen—philippsthali herceg adjutánsának nevezték ki...” Az utlevélkérelem tehát hallgat az eredeti és legvalószínűbb inditóokról. További részletezése helyett még csak annyit, hogy amikor a franciák Nápolyt elfoglalták, súlyos sebe ellenére Szicíliába menekült és a nápolyi király megbiztásával Bécsbe indult. Közben utazónk egy történelmi aktus tanúja lehetett. Korfu szigetén partra szállt, amikor az orosz—török hajóhad Usakov tengernagy vezetésével a szigetet elfoglalta. A tengernagyi hajó vendégeként szemtanúja volt a francia kapituláció aláírásának. Besse vitte minderről a híreket Bécsbe, majd visszatért Szicíliába és felmetését kérte a további szolgálatok alól. És most idézzünk még egy részletet önéletírásából: „...1802-ben, a luneville-i békekötés után, Kelet- Indiába hajózott, s itt maradt 1810-ig, mint kormányzósági titkár. Európába való visszatérésekor az a balszerencse érte, hogy ama vilárészben gyűjtött vagyonát ellenséges kezeknek kellett átengednie. E szerencsétlenség után, amely leendő nyugodalmát és életének támasztékát oly mértékben megrendítette, ismét Párizsba ment, ott tudományos dolgokkal foglalkozott és szorgalmasan részt vett Langles ur perzsa, úgyszintén Jambert ur török nyelvi előadásain. Ez alkalommal igen kellemetes ismeretséget kötött a világhírű Humboldt úrral...” Besse János saját kezűleg irt, de harmadik személyben fogalmazott életrajza tehát tömör és érdekes áttekintést ad élete első feléről. Egyebek között arról is, hogy a Párizsban magyar irodalomról irt műve kiváltotta a francia értelmiség érdeklődését. Hősünket 1818-ban már ismét Itáliában találjuk, majd Németország, Lengyelország és Törökország élete következő állomásai. Hat nyelv birtokában, a háta mögött rengeteg élménnyel, hazatér Magyarországra. Mindössze nyolc évig tartózkodik idehaza, de ezalatt is megfordul Moldvában, Havasalföldön, Törökországban és Itáliában. Olvasóink közül bizonyára többeket ért az a bosszúság, hogy lekéstek egy vasúti, autóbusz- vagy repülőgép-csatlakozást, és eredeti tervüket módosítaniuk kellet. Elképzelhetjük Besse János elkeseredését, amikor a hires német felfedező utazóval, Alexander Humboldttal nem sikerült találkoznia, Humboldt — aki tekintélyes vagyonát a Föld megismerésére fordította, és különösen Latin-Amerikában ért el kimagasló eredményeket — a cár meghívására Oroszországba készült. Besse Franciaországból jól ismerte a hires természettudóst és terveit is. így hajlott korában, 64 évesen indult Lembergbe (Lvov), hogy csatlakozzék Homboldthoz. Az 1829. és azonban más meglepetéseket tartogatott Bessének. Lembergben megtudta, hogy Humboldt röviddel korábban már elhagyta a várost, és az Ural-hegységbe igyekezett. Besse délkeletnek tartott, Ogyesszán, Herszonon át Krim-félszigetre utazott, majd — szerencséjére — megtalált egy magyar hadnagyból orosz tábornokká emelkedett férfiút, aki több orosz akadémikussal a Kaukázusba vezetett expedíciót. Emanuel György tábornok szívélyes segítsége feledtette Bessével a korábbi lehetőségek elmulasztását, és örömmel részt vállalt a nagy utazásban. Az orosz utazók célja földrajzi és földtani vállalkozás volt. Egyebek között meg akarták hódítani a legmagasabb csúcsot, az Elbruszt, majd a Kubány folyó völgyén kutatásokat végezni. Besse romantikus elgondolás szerint itt akart a magyarok nyomára bukkanni. S mondjuk meg őszintén, számos jószándéku hibába esett, mesterkélt nyelvkövetkeztetései délibábot kergettek. Méltatói írják: „Jó Besse János úgy járt, mint sok alkimista, ki aranyat hiába keresett, de közben fontos vegytani törvényeket fedezett fel. Az ősmagyarok nyomán hamis útra vezették ugyan, de szemtanúja volt egy folyamatnak, amelyet sok tudós hasztalan nyomoz: a népköltés folyamatának. Régi regefoszlányokból és a helyzet sugallta rögtönzésből ott, a füle hallatára állott össze egy karacsáj hősi eposz.” De Besse János másnak is szem- és fültanuja lehetett! Figyelemmel kisérhette a Kaukázus legmagasabb pontjának meghódítását. Szikrázó nap és végeláthatatlan hómezők között vezetett az ut egy fennsíkra, ahonnan azután figyelemmel kisérhette, amint a négy vállalkozó közül egyiknek sikerült az 5633 méteres csúcsot meghódítani. A fennsíkon emlékművet állítottak fel, amelyre a következő szöveget vésték: „I. Miklós, minden oroszok cáija uralkodásának I ohl. a 13. oldalon)
