Magyar Hiradó, 1975. július-december (67. évfolyam, 27-52. szám)
1975-11-27 / 48. szám
MAGYAR HÍRADÓ 9. OLDAL MÉG EGYSZER MÓRICZ JÁNOSRÓL IrKv VASVÄRY ÖDÖN Lapjaink kitűnő munkatársa, a Párizsban élő Major Ilonka, azzal tűntette ki egyik korábban megjelent cikkemet, hogy választ irt rá, ami meg is jelent. A válaszban arra kér, hogy Írjak többet azokról az emberekről, akik a „Móricz János és az inkák kincse” című cikkemben szerepelnek. Magam is éreztem, hogy egy újabb cikkel meg kellene pótolnom múltkori Írásomat. A következőkben ennek teszek eleget. Erich von Danikén, a könyv szerzője, amelyből adataimat merítettem, eddig négy könyvet irt, illetve: eddig négy, németül irt könyve jelent meg angol fordításban. Témája mindegyiknek ugyanaz: igazolni próbálja, hogy az elmúlt évmilliók alatt más égitestekről intelligens, ha nem is emberformáju lények látogatták meg földünket, akik talán csak annyiban hasonlítottak hozzánk, hogy ugyanolyan természetű, bár mérhetetlenül magasabb fokú intelligenciával rendelkeztek, ami ezeket a látogatásokat lehetővé tette. Ezt előtte már sokan hangoztatták, különösen amióta a közismert UFO jelenségek nyugtalanítanak bennünket. Ezek a majdnem naponta, évtizedek óta megismétlődő, titokzatos jelenségek nagyon sok embert nyugtalanítanak, dacára annak, hogy a kormányzat egyszerűen letagadja még azokat is, amelyek esetleg százak szeme láttára történtek. Bizonyosra lehet venni, hogy az újságok is a kormány kérésére hallgatnak ezekről az eseményekről, amikről csak egypár, kevéssé ismert lap tesz említést. A kritika nem titkolt lenézéssel fogadja Danikén könyveit és azokat legjobb esetben a fantasztikus, kitalált meséjű írások közés sorolja, a „Star Trek” című televíziós sorozat rangját adva nekik. írtak mindegyik könyvéről. A döntés minden esetben egyforma: egyik kritikus sem hajlandó komolyan így vagy te egy ÉDES HAZÁDDAL Benned él, s lobog a szemedben, sóhajaidban benne lebben. Szántóföldjeit féltve hordod, az álma: álmod — sorsa: sorsod. Folyói csöndben futnak benned, fái, ha szél fi^j, megremegnek. Fehér falui az agyadban csöngnek mélyen és múlhatatlan. A temetői — esti lankán — hallgatóznak a lelked alján. Dolgos ezrei — lánggal, hittel — munkálkodnak a verseidben. Nem más a gépek dobogása, csak a te szived dobogása. így vagy te egy édes hazáddal — akárcsak az édesanyáddal. Káldi János venni a könyveket. De kik ezek a kritikusok? A legritkább esetben, vagy talán sohasem, hivatásos régészek, hanem majdnem mindig olyan emberek, akik még annyit sem értenek az ilyen dolgokhoz, mint a lekicsinyelt Danikén, akinek „amatőr” mivoltát vágják mindig a fejéhez, elfeledve, hogy a német Schliemann, aki csakugyan az amatőrök amatőije volt, mégis a történelem egyik legnagyobb régészeti felfedezését adta a tudománynak az ókori Trója maradványainak felfedezésével. Van olyan kritikus is, aki például azt állítja, hogy sem Danikén, sem Móricz sohasem járt azokon a földalatti helyeken, amikről ez az írásuk szól. Hogy honnan tudják ezt a New Yorkban és másutt levő irodákban dolgozó kritikusok, természetesen nem mondják meg, beleesve ugyanabba a hibába, amibe ezt a két embert vádolják, hogy ti. nem bizonyítják be, amit állítanak. Danikén és Móricz pedig megteszik, hogy egész sorozat csodálatos fényképpel igazolják állításaikat. Akad olyan kritikus is, aki megkockáztatja a megjegyzést, hogy addig végleges véleményt nem lehet mondani a dologról, amig az egészet alaposan, tudományos módszerekkel ki nem vizsgálják. Viszont: úgy látszik, hogy amikor a főszereplők igyekeznek minél kevesebbet beszélni az ügyről és érthetően inkább titkolóznak, ugyanakkor nem lehetetlen, hogy ilyen kivizsgálás máris folyamatban van. Az eddig nyilvánosságra került adatok mögött egy olyan óriási, szinte, elképzelhetetlen tény áll, amit egyszerű lekicsinyléssel vagy agyonhallgatással elintézni nem lehet. Azt bizonyosra vehetjük, hogy az utolsó szó még távolról sem hangzott el sem Danikén sem kritikusai részéről. A nehézség ott van, hogy a szenzációs lelet, ha valóban van ilyen, éppen az UFO problémával áll szoros kapcsolatban, amit pedig minden ország vezetősége igyekszik vagy agyonhallgatni, vagy nevetségessé tenni, mert világpánik kitörésétől tartanak. Lehet, hogy ebben igazuk is van. A tudomány már hozzászoktatta az emberiséget, hogy amikor a saját múltjáról beszél, ne száz vagy ezer, hanem száz és százmillió esztendőről beszéljen. Az én gyerek- és diákkoromban még minden kalendáriumban benne volt a világ történetének kronologikus sorrendje, hogy ilyen meg olyan esemény óta hány esztendő telt el. Kezdődött a világ teremtésével, amelyre a régi szűkmarkú „tudósok” legfeljebb valami négy vagy ötezer esztendőt szántak. Ma már tudjuk, hogy legalább 200 millió esztendőre kell viszszamennünk, amikor a föld egyetlen óriási óceánból és egyetlen kis kontinensből állt. Több tízmillió esztendő kellett hozzá, hogy az óceán kisebb és a kontinens nagyobb legyen. Ugyancsak évmilliók hozták el a kontinens darabokra szakadását. Ha valaki kiváncsi erre, rajzolja le a dél-amerikai kontinens és Afrika térképét, azután vágja ki és próbáljá a kettőt összeilleszteni. Meg fog lepődni, hogy a kettő milyen szépen egymásba illik. Akit érdekel a dolog, vegye elő a legnagyobb te kintélyű amerikai tudományos intézmény, a washingtoni Smithsonian Institute havi folyóiratának 1975-ös januári számát („Smithsonian” a magazin cime), bámulatos adatokat fog találni benne erről a témáról. Szóval: a kiváncsi olvasó legjobban teszi, ha nem igyekszik végleges véleményt mondani ebben az ügyben. Ha elég sokáig él, talán valamikor meg fogja kapni a végleges választ. Az a tény, hogy a sok kedveVasváry Ödön zőtlen kritika után Danikén könyvei mégis müliószámra fogynak, természetesen nem azt jelenti, hogy állításainak igazaknak kell lenniük, hanem azt, hogy a publikum szeretne világosabban látni, többet tudni ezekről a titokzatos eseményekről, amelyeket kormányaik tudatosan el akarnak takarni előle. Ha van komoly alapja a történetnek, akkor az ecuadori kormány bizonyosan foglalkozik az üggyel és természetesen minél kevesebbet beszél róla. A helyet pedig, a mesebeli kincsekkel együtt őrzi, amint az egyiptomiak őrzik a Tutankhamen kincseket. Ha lesznek újabb fejlemények, beszámolok róluk. » GONDOLATOK Szeress minden embert. Sohasem tudhatod melyik a felebarátod. *** Cserélnék két felebarátot — egy egész barátért. *** ízlés sokféle van. ízléstelenség még többféle. *** Vajon Éva emlegette-e Ádámnak, hogy kívüle még kikhez mehetett volna férjhez? *** Intrikusnak nevezzük azt, aki pletykáinkat nem hiszi el, csak továbbadja. *** Akik nem tudnak olvasni, beolvasni néha azoknak is sikerül. ___ A MÚLT ANEKDOTÁIBÓL A SIFÓN Az újság című napilap szerkesztőségében egymással szembenben ült Mikszáth Kálmán és Beksics Gusztáv. írtak. Egyszer csak Mikszáth megszólalt: — Mi újság, Guszti? Beksics arcán és fején sérülések nyomai látszottak. Arra gondolva, hogy ezt a nagy palóc észrevette, igy felelt: — Tudod, Kálmán, az éjjel is, mint rendesen, elborozgattunk, és éjfél után kerültem haza. A feleségem házsártos, és mindig nekem esik ilyenkor, ezért nem gyújtottam világot, sötétben igyekeztem az ágyamhoz. Útközben elbotlottam, és a homlokomat beütöttem a sifónba. Kisvártatva Beksics elbúcsúzott azzal, hogy lemegy egy pohár sörre. Pár perc múlva nyílt az ajtó, nagy robajjal megérkezett Beksicsné, széleskarimáju kalapban, suhogó selyemben, napernyővel. Egyenesen neki Mikszáthnak: — Na, mi az, Kálmán, hol az uram? Mikszáth föltekintett az Írásból: — Lement sörözni. Beksicsné diadalmasan kihúzta magát: — Látta az arcát? Na, ezt ugyan jól helybenhagytam. A gazember eljár éjszakázni. Szoknya után vadászik. Az éjjel is berúgva jött haza. Zajtalanul akart belopózni, hogy ne vegyem észre. De rajta vesztett! Kiugrottam az ágyból, és összetörtem a fején az esernyőt. Ennek se lesz kedve többet az ilyen kalandokhoz! Köszönt és távozott. Megérkezett Beksics. Leült asztalához, és most ő kérdezte: — Mi újság, Kálmán? Mikszáth csak úgy foghegyről felelte: — Semmi különös, Guszti... Itt járt a sifónod... Révész Tibor
