Magyar Hiradó, 1975. július-december (67. évfolyam, 27-52. szám)
1975-11-27 / 48. szám
8. OLDAL MAGYAR HÍRADÓ AZ ELFELEJTETT NÉP Irta: KUTASI KOVÁCS LAJOS Kutasi Kován Lajos Múlt évi észak-amerikai utamnak talán legmegrázóbb élménye a Mohawk Parkban tett kirándulásom volt. Ragyogott az uj-angliai ősz, a feledhetetlen „indián nyár” pazarló színekkel ötvözte eggyé a tájat s csendes szellő hintáztatta az aranyló-vereslő-rozsdásodó lombokat. Kora reggel indultunk Bostonból s már dél felé járt, amikor a Mohawk Trail-re értünk. Hol öszszeszűkült, hol kitágult a völgy torka, melyben valaha — mint a neve is mutatja — a mohawk indiánok vonultak. Most persze csak hozzánk hasonló kirándulók gépkocsijai brummogtak egykedvűen az őspark nemes fái, bátor sziklái között, elnyomva a kövek között átsurranó folyó halk muzsikáját. A Mohawk Park középpontjában — ahol a völgy kiszélesül — életnagysága szépen megmintázott szobor áll: mohawk indián harcos karját magasra tárva imádkozik a Nagy Szellemhez, aki az indiánok hite szerint benn él a természetben, fában, virágban, állatban, földben s talán még az égben is. Ez a szobor volt az egyetlen indián, akivel a Mohawk Parkban találkoztam az elmúlt őszön. A szobor előtti térségen afféle emlékkutat képeztek ki kőből s ezen helyezték el a különböző törzsek, neves főnökök, jelentős törzsi találkozások emléktábláit. Mélységesen megrendülve úgy éreztem, mintha az indiánok, a megtizedelt és csaknem kiirtott, úgyszólván elfelejtett nép síremlékénél állnék. Túl azon a szubjektív kötődésen, melyet gyermekkorom óta érzek az indiánok iránt s mely döntő módon meghatározta bizonyos értelemben életemet és Írói munkásságomat, a történelem rideg és valóságos tényei elől sem lehet kitérés. Hiszen igaz, a reális felmérések arról valalnak, hogy az amerikai kontinensen jelenleg mintegy 20—25 millió idián él a különböző amerikai országokban, ez mégsem kisebbíti a nép tragédiájának tényét. Amerika felfedezése idején — csakúgy, mint ma — az indiánok zöme Közép- és Dél-Amerika területén élt, ahol a magas indián kultúrák és birodalmak — az azték, maya, inka — kialakult. Peruban ebben az évben deklarálták második hivatalos nyelvvé a quechuát — az inka birodalom nyelvét; Mexico és a közép-amerikai országok etnikai képletét is az indián határozza meg. A spanyol hódítók kegyetlenül lefejezték ugyan az indián birodalmakat, kiirtották az azték, maya és inka vezetőréteget, ám a birodalmak népi állaga megmaradt mindmáig s egyre meghatározóbb erővé válik! Az Egyesült Államok indiánjait azonban csaknem a teljes pusztulás szélére sodorta a fehér ember kielégíthetetlen kapzsisága és hóditási vágya. Népes indián nemzetségek, törzsek tűntek el úgy, hogy hírmondójuk se maradt. Cooper hires regénye, az „Utolsó Mohikán” szinte egy nép szimbólumává vált. Felesleges lenne kitérni arra a kegyetlen és lelkifurdalás nélküli népgyilkolásra, mely a 19. század végéig szinte szakadatlan folyt az indiánok ellen, megkötött szerződések százainak semmibe vételével. Az amerikai lelkiismeret szólalt meg az utolsó években azon a nagyszerű filmeken — „Soldier jblue”, „Little Big Man” — melyek nem egyoldalúan, |a fehér hódítók szemszögéből mutatják be a 19. i század indián tragédiáit. Beszédes számok bizonyítják, hogy az elmúlt fél évszázad során az indiánok száma örvendetesen nőtt, az indiánok „kihalásáról” aligha beszélhetünk. A harmincas évek elején alig 350 ezer indiánnal számoltak s ma az indiánok száma eléri az Egyesült Államokban az egymilliót. Ennek az indiánságnak mintegy fele rezervátumokban él, a másik fele beilleszkedett az amerikai társadalomba. Ez azt jelenti, hogy indián származású amerikai polgárok lettek, ahogy a bevándorolt magyarok is magyar származású amerikaiakká váltak vagy válnak, ha nem az első, a második nemzedékben biztosan. Az indián származású amerikai polgár nyilván épp úgy megőrzi származás-tudatát nemzedékeken át, mint az európai bevándorló leszármazottai. Ám a népi tudat, az ősi kultúra, nyelv és hagyomány, magatartás és életérzés — tehát mindaz, ami egy népet nemcsak önmagában teszi értékessé, kiteljesithetvén legigazibb és legmélyebb önmagát, hanem világunk nagy népi mozaikjában is sajátos egyéni szint és értéket képvisel — az indiánrezervátumokban élhet csak tovább. Olyan nagy nemzetség, melynek száma eléri a NŐI SAROK A KÉTARCÚ JACKIE Úgy tűnik, mindig is két Jackie volt: egyik a nagyvilági, elegáns, ide-oda repülő — a másik a szellem embere, művelt, olvasott, irók, művészek mecénása. A múltban ide-oda cikázott kétoldalú személyisége között. Volt idő, mikor komolyan és odaadással állta meg a helyét, mint Első Asszony, aztán jött a gondtalan, könnyed élet, mint a multimilliomos Onassis felesége. Mozgalmas élete most is folytatódik. Berendezett egy istállót 200.000 dollárból, egy vadászkastélynak. Valószínű, már a vendégek listáját készíti, akik megjelennek majd a rókavadászaton. Onassis halála után először az RFK emlékére rendezett teniszünnepségen jelent meg a nyilvánosság előtt. Azóta Frank Sinatrával és a gyémántkereskedő Maurice Tempelsmannal volt látható. Mindenféle elfoglaltsága közepette két írást is készített, amiket hamarosan kiadnak. Ez volt az első munkája 22 év óta, amikor mint fényképész dolgozott a Washington-Times Héráidnak. Sőt, a közelmúltban heti 200 dolláros állást vállalt a Viking Pressnél mint segédszerkesztő. A Viking elnöke azt reméli, hogy Jackie uj kiadókat hoz a vállalatnak. Munkaóráit ő választja meg, mégis úgy tűnik, hogy az ember többet vár Jackie-től. Vajon most is elröppen majd Skorpiószigetére vagy visel majd egy 1000 dolláros Valentino kreációt az irodában? Onassis 250,000 dollárt hagyott rá évenként, élete végéig és több más érdekeltséget. Ezenkívül természetesen közel 100,000 dollár a Kennedy által hátrahagyottakból és még apróbb bevételek más helyekről. A Money magazin szerint Jackie 1976. évi bevétele 342,000 dollár körül lesz. Úgy tűnik, nem volt nagyon szüksége az állásra, de akik jól ismerik, nem lepődtek meg, hogy 46 éves korában ismét uj utakra megy. (Folyt, a 10. oldalon) százezret, csak egy van: a navajo. A többi indián törzs néhány ezer vagy tízezer lelket számlál. Úgy tűnik — a történelmi tapasztalás mondatja velem —, hogy a nyugati civilizáció csak annak ád lehetőséget a teljes emberi kibontakozáshoz, aki hozzá hasonul. Az indián számára ez azt jelenti, hogy fel kell adnia népiségét, legbelső énjét, ha a mi civilizációnk teljes értékű tagjává akar válni. Nemcsak az Egyesült Államokban van ez igy, hanem minden amerikai országban. Az indián, ha országa társadalmában szerephez jut, már nem indián többé, hanem mexikói, perui, vagy éppen — brazil. Ebből a törvénnyé alakult szemléletből adódik az indiánok immár csaknem félezer éves véres és keserű tragédiája. Egyszerűen nem vettünk — s ma se veszünk! — tudomást arról, hogy egy nép másképpen gondolkodik, érez, cselekszik, másképpen látja a világot és benne önmagát, mint — mi! Ezt a másféleséget akarjuk megváltoztatni erőszakkal, kegyetlenül, véresen — miközben humanizmusról, felebaráti szeretetről, emberi szabadságról szavalunk, Írunk unásig. Az Amerikai Egyesült Államok megszületésének magasztos kétszázéves évfordulója vajon nem szolgáltathatna-e lehetőséget és alkalmat arra, hogy az indiánok ellen elkövetett bűnöket — már amennyire lehetséges, nem a múltban, hanem a jelenben — valamennyire is jóvá tegyük? (London) S • Z • E * M • L ■ E A külföldnek történő amerikai fegyver és hadianyag eladás csillagászati méretei — 11 millió dollár az elmúlt két év során — egyre több vitát váltottak ki a kormány és a Kongresszus berkeiben. A vita már folyik, de idáig egyetlen komolyabb lépés sem történt e veszélyes üzletelés korlátozására. Eredetileg az Egyesült Államok elsősorban a NATO tagországainak adott el fegyvereket, illetve azoknak az országoknak, amelyeket állítólag „kommunista” támadás fenyegetett. 1973-ban, miután az olajembargó következtében az Egyesült Államok negativ fizetési mérlege újabb húsz billió dolárral emelkedett a Nixon kormány javasolta, hogy fokozzák a fegyverek exportját. Ennek a növekvő exportnak, amely a Ford adminisztráció korszakában még csak tovább növekedett, az lenne a racionális alapja, hogy ha az Egyesült Államok nem adna el fegyvereket külföldi országoknak, azok máshonnan vásárolnának. A Pentagon képviselői azzal is érvelnek, hogy a nagyobb számú fegyvergyártás lecsökkenti a darabonkénti költségeket. Ezek az érvek azonban aligha indokolják a rendkívüli méretű exportot — a Közel-Kelet mindkét szembenálló fele és Latin-Amerika felé. Minden törekvés, amely e nagyméretű fegyver-exportot korlátozná, ellenállásba ütközik. Miért? Egy tanulmány szerint több mint 1,000 amerikai nagyvállalat, s köztük az ország 50 legnagyobb vállalatából 32 közvetlenül profitál a fegyvergyártásból és exportból. Ezen kívül néhány szakszervezet vezetői, egykori kormányhivatalnokok és elnöki' tanácsadók, leköszönt szenátorok és kongresszusi képviselőkés több mint 1,000 Pentagon-tiszt dolgozik e nagy fegyvergyártó vállalatoknál. Ök a leghangosabb ellenzői a fegyvergyártás és export csökkentésének ma Washingtonban.
