Magyar Hiradó, 1975. július-december (67. évfolyam, 27-52. szám)
1975-11-13 / 46. szám
14. OLDAL MAOYAK H1KADÖ MIT FELEJTSÜNK EL ÉS MERE EMLÉKEZZÜNK Irta: DOHNÁNYINÉ ZACHÄR ILONA Annyiunk panasza az, hogy könnyen elfelejtünk valamit. A feldékenység általánosan elterjedt gyengeség. Még azoknál is. akiknek valaha jó emlékezőtehetségük volt. az idő folyamán, amint idősebbek lettek, gyengült, megromlott. Én valamikor azzal dicsekedhettem, hogy sohase felejtek el semmit. És valóban, sose volt szükségem arra, hogy valamit feljegyezzek, nehogy megfeledkezzem róla.-Minden körülmények között emlékezetemben maradt az utolsó Zachar^nona pillanatig. Manapság azonban részben az előrehaladott évek következtében, részben, mivel valóban annyi viszontagságon estem át, az emlékezőtehetségem megrokkant. Hányszor megesik, hogy sietek ki valamiért a konyhába és mikor odaérkezem. már nem tudom, miért is mentem ki oda! Ilyenkor annyira haragszom magamra, hogy azt ki se tudom mondani. Szegény jó anyámnak utolsó percig meglehetősen jó emlékezőtehetsége volt. És mivel mindig sajátmagunk szerint Ítélünk, nehezen tudta csak megérteni, hogy mások elfelejtenek valami. Egy Ízben megkért egy ismerősünket, hogy ha éppen vásárolni megy, hozzon neki valamit a fűszerüzletből. Az illető azt felelte — nem barátságtalanul, inkább őszintén —. hogy el fogja hozni, ha nem felejti el. Mire szegény anyukám megsértődött. Mondta nekem, hogy már nincs szüksége a tárgyra. Ha az illetőnek az ő kérése olyan kevéssé fontos, akkor inkább felejtse el és ne hozzon neki semmit. Csodálatosképpen, mialatt olyan könnyen elteltünk dolgokat, melyek napjainkban történnek, a régmúlt, gyermekkorunk, régi szép idők olyan élénken élnek emlékezetünkben, mintha ma történtek volna. Gondolom, ez azért van, mert gyermekkorunkban felfogóképességünk olyan élénk és akkoriban minden olyan élesen vésődik emlékezetünkbe. Ruth Youngdahl Nelson elmélkedik azon, hogy sok mindent legjobb elfelejteni, viszont sok mindenre mindig, minden körülmények között emlékeznünk kell. Amit el kell felejtenünk, a kellemetlen emlékek, csalódások, események, melyek visszaidézése keserűvé és boldogtalanná tesz. Legjobb lenne tökéletesen kitörölni elménkből az ilyesmit, ami folyton háborgat és tönkreteszi minden örömünket. Hasonlóképpen feledkezzünk meg azokról a gondokról és félelmekHETI NAPTAR OKTÓBER SKORIMÓ II \\ A) 17 — Hétfő: Hortenzia 18 — Kedd: Jenő, Jolán 19 — Szerda: Erzsébet 20 — Csütörtök: Félix 21 — Péntek: Olivér 22 — Szombat: Cecilia 23 — Vasárnap: Kelemen ről, melyek a jövőre vonatkoznak, mert megkeserítik a jelent. Felejtsük el, ha valaki megbántott, ha valkire haragudtunk, mert ez a neheztelés, gyűlölködés felőrli idegeinket és elemészt. Az írónő azt tanácsolja nekünk: ,, falán jó lenne megállapítanunk, melyek az áldott emlékeink? Pillantsunk hát vissza az életünkre. Gondoljunk vissza arra az. időre, amikor kiálltunk hitünk tudatában!; amikor bíztunk Istenben, mégha minden sötétnek is látszott körülöttünk; amikor bátorságunk volt hozzá, hogy szembeszálljunk egy nehéz helyzettel; nem ezek-e azok az. emlékek, melyeket jó lenne visszaidézni?” A CSODÁLATOS KÉZ CSAK EGY SZIVÜNK VAN Ahogy az arc, a kéz is az érzelem kifejező eszköze. Kapcsolatot teremt, érzelmi kapcsolatot két ember között. Megfogod a csecsemő kezét, s a csöpp ujjak szorításában egy induló élet bizalma áramlik át rajtad. Fogod a gyermek kezét s érzed az élet ezer újdonságára kérdezés izgalmát. Fogod anyád kezét s a világ megtelik körülötted simogató melegséggel. Szorítod édesapád kezét és büszkeség járja át szivedet: ez az én apám. nincs hozzá hasonló az egész világon, milyen jó vele együtt, egy ütemre, kéz a kézben menetelni. Lázas forróság, megindító gyengédség árad szerelmesed forró ujjaiból. Az összetartozás, a jó és rossz vállalása egy életre bizonyosságát érzed, ha pároddal kéz a kézben jársz. A beléd helyezett bizalom téged erősitő erejéről beszél az öregek keze. A magányosság mankóját dobja el a nagy beteg, amikor megfogod áttetsző, lelehulló kezét. Bölcsőtől a koporsóig, gyermekkortól az élet alkonyáig, az az egyszerű mozdulat, amikor a másik felé nyújtod a kezed, azt jelenti: a magányosság ellen veszed fel a harcot. Amikor a műtét előtt az orvos megfogja a beteg kezét és úgy beszél hozzá, ezzel a kézfogással, ezzel a gyengéd érintéssel erősiti az érzelmi kapcsolatot a beteg és orvos között, bizalmat ébreszt, s reményt, erőt ad az elkövetkezendökhöz. Mert nem lehetünk egymástól teljesen függetlenek. Az, aki visszautasítja a feléje nyújtott kezet, annak is szüksége van a másikra, márcsak azért is, hogy függetlenségének fokát, mértékét lemérhesse rajtunk. Nincs szebb, meginditóbb, mint amikor két kis öreg egymás kezét fogva sétál a tavaszi napfényben. Fiatalok, ne mosolyogjátok őket. Az élet nagy ajándéka ez a késői, egymást segítő, támogató kézfogás. Ez a két öreg felemelt fővel állhat ma is az oltár elé: ...sem örömében, sem bánatában el nem hagyom. Isten engem úgy segéljen! Mert bennük ez a fogadalom élő valósággá lett. Bizonyíték rá az a kézfogás. Töréstől gyógyult kezemet fogva azt mondta az orvosom: Nem az a lényeges, hogy én mit tettem az ön kezével, hanem az. hogy ön mit tesz azzal, amit én tettem önnel. Mert vannak dolgok, amikre mindig emlékeznünk kell, amiket nem szabad elfelejtenünk. Sose felejtsük el, ha valaki jó volt hozzánk. Sose felejtsük el. ha valamilyen helyzetben boldogok voltunk. Sose felejtsük el, ha valamit el kell kerülnünk, mert bajba hozott a múltban. És legfőképpen sose feledkezzünk meg Istenről — és a Megváltóról! Az írónő elmondja, hogy sógornője már évek óta egy öreg otthonban tengődik, mivel súlyos agyoperáció következtében egész felfogóképessége, gondolatvilága megnyomorodott. Olyanná lett, mint valami kisgyermek, jóformán alig tud visszaemlékezni valamire is a múltból. De csodálatosképpen a Huszonharmadik Zsoltár minden szavára emlékszik. És emlékszik kedvenc dicséreteire, azokat mindig dudolgatja, énekli és szövegüket ismételgeti. így minden gyomorusága, keserves sorsa mellett is boldognak érzi magát. Mindezzel kapcsolatban eszembe jut egy kis vers, melyet lánykoromban valaki beleirt az emlékkönyvembe: ,, Aludj, álmodj, ébredj is fel. Csalódj is, mert csalódni kell. Én csak azt kívánom, legyen boldog álmod. Késő ébredésed s kicsiny csalódásod!” Egymás felé nyújtott kezek! Mennyire ismerlek benneteket. Segítő, hálás, könyörületes, simogató kezek. Lesújtó, lagymatag kezek. Biztatók és erőt adók, megbocsátok és hidegen bántok. Érzelmek viharát felidéző, és szenvedést hozó, porig alázó kézfogások! És közöttetek a csodálatos egyszerűségben is fénylő, mindig adakozó isteni kéz. Életem folyamán hányszor nyúltam érte, hányszor nyúlt felém ez a mindig felénk nyújtott kéz. Idegen templomba jártam egyszer künn a nagyvilágban. A templomban nem volt senki. Már erősen alkonyodott. Behunyt szemmel súlyosan beteg édesapámra gondoltam és kerestem azt az örökké felém nyújtott isteni kezet. Nagyon szívből, teljes odaadással imádkoztam. És behunyt szemem meglátta apámat. Ott állt előttem mankójára támaszkodva. Olyan volt kinyújtott két kaijával, mint egy világitó kereszt. Feléje akartam menni, de nem tudtam. Kiáltani akartam, de hang nem jött ki a torkomon. Tudtam, hogy élek, vagyok és nem láthatom még, amit behunyt szemmel láttam és hinnem kell azt, amit fel nem foghatok. Mert fényesség támadt a sötétségben és egy kezet láttam, kinyujtottat, amely apám felé nyult. Ö pedig, ahogy az oltár előtt állt. eldobta a mankóját és megragadta ezt a felé nyújtott kezet, amely gyengéden magához ölelte. Mintha még ma is hallanám a lehullott mankók zaját. Késő este volt már, egy kis kutya, amelyet bezártak, keservesen vonított valahol és amikor kinyitottam a szememet, a templom üres volt, csak a hold világított ezüstös fehér fénnyel. Sokáig ültem még ott kábulatban és hallgattam a kiskutya vonítását, keserves sírását, mert várta a kezet, amely kis szive kérését megérti s megnyitja börtöne ajtaját. Felálltam és elindultam, hogy megkérjem a gazdáját, ne záija be szegény csöppnyi kis jószágot. Mindenkinek egy szive van, neki is, bármely kicsinyke legyen is az, és ez. a szív is, ahogy a miénk, élni szeretne, egymás felé nyújtott kezek éltető bizalmában. Élni vágyó kicsiny és nagy szivek, emberi kezek, kicsinyek és nagyok, egymást megtalálva, keressétek együtt azt a mindig adakozó, mindig segítő, mindig felétek nyújtott isteni kezet. Gyarmathy Irén
