Magyar Hiradó, 1975. július-december (67. évfolyam, 27-52. szám)
1975-11-13 / 46. szám
MAGYAR HÍRADÓ 15. OLDAL EMLÉKEK SZÁRNYÁN ÖREGASSZONYOK Irta: DEMÉNY OTTÓ „Ment, mendegélt a királyfi, mig az erdő szélén egy kunyhóra nem lelt, s abban egy öregasszonyra. — Adjon az Isten szemcsés jó estét, öreganyám — köszöntötte őt illedelmesen. — Isten hozott, édes fiam! De szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál — mondta az öregasszony.” Talán ennél a népmeséi fordulatnál kezdődött, ám az is lehet, hogy eleve ilyennek születtem, de amióta az eszemet tudom, mindig nagyon szerettem, s ma is szeretem az öregasszonyokat. A Filatori-gáti kis házban, amelyben megszülettem — mondják — öregasszonyok hajoltak a pólyám ! fölé, hogy fáradt, ráncos kezükkel babusgassanak, s levegyék anyám válláról a terhek nagyobb felét. Ma is emlékszem közülük Liza nénire. Gráf nagymamára és Böske keresztmamára. Jövetelük mindig ünnepnek számított. Kezükben zacskó cukrot szorongattak, bucsunapokon kopott kis erszényükből kikaparták az utolsó tizfillérest, s távozáskor szigorúnak tettetett arccal, de igazi, mélyről jövő aggódással fordultak felém — aztán jó legyél ám, te rosszcsont! Milyen kár, hogy arcuk vonásai lassan elmosódnak bennem, s jhogy semmi tárgyi emlékem nem maradt róluk; se kép, se egy csorba bögre, még egy árva pléhkanál sem — hiszen szegények, nagyon szegények voltak. Az orosházi Jároli nénire már jobban emlékszem. Piros arcú, gömbölyded anyóka volt; foglalkozását | tekintve — virágoskofa. A háza szembenézett a Martinovics utcával — amelyben laktunk —, s igy eshetett meg, hogy egy napon iskolából jövet, Jároli néni elcsípett és megszólított; — Hallod-e, te fiú! Segíts már tolni ezt a kiskocsit, mert már nagyon elfáradtam. Vidáman tettem rá a kezem a négykerekű, könynyű kis tákolmányra, hogy akár egy lendülettel hazáig röpítsem, de Jároli néni lefékezte száguldó kedvemet. — Nem igy, te! Azért csak hadd támaszkodjam rá én is. — így kellett hát baktatnom mellette, mig hazáig nem értünk, s ő közben kifaggatott. ' — Ugye, a te édesanyád az a szép arcú fiatalaszszony, akinek olyan ősz haja van? Mondd meg néki, hogy jöjjön el hozzám valamelyik este, de nem túl későn. Anyám el is ment hozzá, s attól kezdve minden őszön Jároli néninél dolgoztunk. Művirágokat csináltunk; krepp-papirból hatalmas, színes dáliákat és krizantémokat, amiket forró paraffinba mártottunk, s csokorba, koszorúkba kötöttük őket. Halottak napja előtt egy héttel már teli volt a ház, a kamra, a szin ezekkel a koszorúkkal. Akkoriban hajnal előtt ébredtünk, hosszú rudat vettünk a vállunkra — erre raktuk párjával a nehéz koszorúkat, s mentünk a piacra. Ünnep után Jároli néni elszámolt anyámmal, s rendszerint ebből a pénzből éltünk karácsonyig. Később megtudtam, hogy Jávori néni öt fiút nevelt fel egyedül, s hogy közülük csak egy volt a férjéé, aki fiatalon meghalt; a többiek származásáról senki nem tudott semmit. Ám az öt fiú nagyon szerette őt, s egymáshoz is rendesek voltak. Január közepén, disznóöléskor, mind együtt voltak a kis házban, s hajnalig tartó vidám családi disznótort ültek. Nékem ilyenkor verset kellett mondanom — amiért fényes pénzeket kaptam — s Jároli néni büszkén di:sekedett velem: — Ez az én kis segítőm, fullajtárom! Tizennégy éves koromban inas lettem Békéscsabán. A mesterék házában laktam, hajnalban keltem, s még a késő esti órákban is talált számomra munkát a szigorú mester. Örökké hajszolt, mindig álmos kamasz voltam akkor, s hogy mégis kibírtam, csak a nagymamának, az ,,öreg mesternének” köszönhettem. Utánam tipegett a kazánházba, száritóba, raktárba; köténye zsebében tegnapi kalácsot rejtegetett, ideadta és vigasztalt: — Hallod, kisfiam, tűrni kell! Ök azért ilyenek hozzád, mert őket ugyanígy tartották inaskorukban. De elszáll a három év, és iparosember leszel te is. Segéd ur! Soha nem lettem „segéd ur”, de az öreg nagymamát nem felejtem el, amig élek. Vakító tiszta, fehér kötényét, valószinűtlenül apró kezét, amikor a reggeli kávét az ibrikbe mérte, s a mozdulatot, ahogy elém tett egy-egy jobb falatot — itt van, fiam...ezt neked tettem el. / Illemre is ő tanított, jó modorra. Az első hetekben bizony előfordult, hogy szólító szavára igy kérdeztem vissza — mi? Ilyenkor türelemmel magyarázni kezdett: — Ejnye, fiam! Nem vagy te piaci csavargó, sem pusztai béres. Ha szólítanak, igy kell felelni — Tessék? Ó, ha minden tanító szó igy megmaradt volna bennem azóta is! De, sajnos, kevesen szóltak hozzám akkoriban ennyi szeretettel. Néhány évvel később, már a háború után, Pestre kerültem. A barátommal vándoroltunk egyik albérletből a másikba, mig a véletlen el nem sodort minket a Bérkocsis utcába, egy pincér özvegyéhez. Mészáros néni szép arcú, egyenes tartásu, kemény nézésű asszony volt. Jól megnézett bennünket, majd igy szólt: — Biztosan tudják, hiszen már nagy fiuk, hogy milyen környék ez. De én itt éltem le ötven évet az életemből, soha senkivel bajom nem volt, és mindig tisztességes albérlőim voltak. Kis rést húzott a függönyön, hogy kilássunk az utcára, ahol a szemközti ház előtt rikító ruhás nők sétáltak, vagy éppen a kapuhoz támaszkodva alkudoztak leendő vendégeikkel. Értettük, mire gondol, s a másfél év alatt, amit a kis szobában töltöttünk, Mészáros néninek nem lehetett panasza ránk. A lányokkal ugyan megbarátkoztunk, olykor cigarettát hoztunk nekik a trafikból, elvittük a cipőjüket a suszterhoz — amiért ők jókora borravalót adtak —, de másirányu csábításaiknak ellenálltunk. Mészáros néni tudta ezt, s hálából anyai gondoskodással bánt velünk. Kivasalta ingeinket, vasárnap reggel megkínált kávéval, s a szobánkban példás rendet tartott. S furcsa, de igy van — talán soha nem éreztem olyan tisztának és korrektnek az életemet, mint épp abban a bizarr környezetben; a Vig utcai szalon szomszédságában. E néhány döntő alapélmény után érthető, hogy későbbi éveim során már mindig bizalommal és meghitt érdeklődéssel kezeltem minden öreg nénit, akivel a sorsom összehozott. Lassan megtanultam olvasni a sorsukban, tudomásul vettem különös rigolyáikat, s igen sokszor csodálkoztam meglepő képességeinken. Azokén, akik túl nyolcvanadik évükön is szellemileg tökéletesen frissek maradtak, szemükben fürge fény csillogott, kezükben jól állt még a fakanál, ujjuk között a varrótű, s mindennapi ügyes-bajos dolgaikban rendre megtalálták a legjobb megoldást. Rájuk gondolva régi képek villannak elém. Látom azt a falusi nagymamát, aki a már lilán fuldokló kisgyerek torkába belenyúl az ujjával, s kiemel onnan egy szem éretlen szilvát, s csak ennyit mond: — Miért kapott volna frászt? Hisz oly egészséges, mint a makk! A másik fölnyitja az öreg ládát, megsárgult ingeket, blúzokat szed elő, s kisiskolás unokájának elkezdi magyarázni a régi hímzések tudományának titkát. A harmadik csak mesél, s szavai nyomán megéled a mult, a templom környéke teli lesz ünneplőbe öltözött lányokkal, legényekkel, s közöttük az akkor még fiatal nagyapa grasszál a legbüszkébben. Az ő inge van a legsimábbra vasalva, s zsebében ott az elmaradhatatlan vasárnapi selyemcukor, amit majd a kocsma előtt ad át, még mielőtt a tánc elkezdődik. Tipegő lakodalmi táncukban is látom a régi tűz maradékát; ritkán fölcsendülő halk dalaikban szép emlékeik suhogását. És nagyok, nagyszerűek a bajban! Ha beteget kell ápolni, amikor a haldokló szemét lefogják, amikor már visszafelé jönnek a sírtól, s az ő szájukban fogalmazódik meg legbölcsebben a vigasztaló bátorítás. És szelíd, zajtalan halálokra is emlékszem, mert ők tudnak meghalni a legcsendesebben. — Kissé gyengén vagyok, fiam, de azért te csak légy nyugodt — mondta egyikük, s mig a lánya elment kapálni a határba, ő elővette ládájából hajdani esküvői ruháját, beléöltözött, s visszafeküdt az ágyába. Mikor hazajöttek, már megmosni, felöltöztetni sem kellett őt. Ilyen csendesen halt meg édesanyám is. Az egy évig tartó könyörtelen betegség csontsovánnyá szárította. s nővérem hiába leste minden mozdulatát, végül is hangos sóhaj nélkül távozott, szinte lopva, egy olyan pillanatban, amikor nem volt mellette senki. Sok éve már ennek, s a kezdetben kínlódva viselt gyász lassan átalakult bennem. Ma már nyugodt jóérzéssel tudok visszagondolni anyámra, de gyakran észreveszem magamon, hogy mások arcát nézve az ő vonásait kutatom rajtuk. A hasonlóságot, ami ha nem is azonosság, de egy-egy pillanatra jótékonyan kárpótol valamiért, amit örökre elvesztettem. Legszembeötlőbbjegyei — a hófehér haj és szikár tartás, a szelíd, olykor ironikus rezignáció, s az elszánt törekvés, hogy minden lehetséges helyzetben igyekezzenek hasznot hajtani. S ha némelyikük sorsa nem úgy alakult is, ha a csapások alatt meggörnyedtek, ha házsártosakká, gyanakvókká vagy önzőkké váltak — mégis szeretném megérteni őket, szeretnék türelmes lenni hozzájuk. Megszeliditeni valamiképpen a goromba időt, enyhíteni a naponként visszatérő hasogató fájdalmakon, oldani a magányt, ami ilyen keserűvé tette őket. Cserébe annyi hajdani jóért, amit ők adtak nekünk, teremteni számukra olyan nyugalmas utolsó éveket, amilyenekre vágynak. Szép békét, biztonságot, kitartó szeretetet — embervoltunk magától értetődő tiszta gesztusait, amelyeket gyermekeink is látnak, értenek, s tanulságát egyszer majd a mi javunkra fordíthatják. EPIGRAMMA N. / Embertársad a fényt várja tőled, világ világosságát, a költészet nem rituális móka már, nem sárkányfejlevágás nem kirakósjáték — a versfogyasztók félredobják, ami közösnek hazudja a közönségeset. A versfogyasztó nem passzív birka többé: az öregasszony pepitafüzetébe irja vágyait. A hivatásos szépséggyártók izzadmánya helyett uj esztétikum születik: a munka. Ladányi Mihály