Magyar Hiradó, 1975. július-december (67. évfolyam, 27-52. szám)
1975-11-06 / 45. szám
14. OLDAL MAGYAR HÍRADÓ Irta: DOHNÁNYINÉ ZACHÄR ILONA Ez az ősrégi közmondás sokáig megállhatta a helyét, de manapság, amikor csak arról esik szó, milyen fontos az iskolázás, noha soknak felkopik az álla mellette, mert nem kaf állást, olyan frázissá kezd válni, ami nemcsak ellentétben áll a mai felfogással, de egyenesen ostobaságnak tekinthető. És mégis..vajon nincs-e ebben a mondásban valami igazság? Rex Humbard istentiszteletei számomra mindig ünnepnapot jelentenek. A mai kor egyik legna- £cha“nonk gyobb evangélistájának tartom őt. Viszont sokáig nem értettem vele egyet abban, hogy minduntalan pénzzavarban szenved, mégis sziklaszilárdan kitart amellett, hogy beszédeit televizión mindenfelé teijesszék a világon, főleg Afrikában, Ázsiáiban. Mostanáig mindig rendbejött az anyagi helyzete, mert hívei áldozatkészen támogatták, de őszintén Szólva nem tudtam felfogni, hogy ezek miatt a távoli ismeretlenek miatt kockáztatja televíziós állomásait saját hazájában. Márpedig itt is nagy szükség van az evangélium hirdetésére, hiszen Amerika csak úgy hemzseg a hitetlenektől, a mindenféle szektáktól, melyeknek vajmi kevés közük van az Ur Jézushoz. A napokban azonban Rex Humbard bemutatott egy istentiszteletet Afrikában, ahol ő prédikált és családtagjai szolgáltatták a zenei műsort. Százezernél többen voltak jelen. Letelepedtek köréje valami pusztaságon, ahol a háttérben elefántok és más vadállatok szabadon sétálgattak. A bennszülöttek azokban az egyszerű ruházatukban jelentek meg, melyet maguk szőttek és mely egyetlen ékességük volt. De valamenynyien mély áhítattal, elragadtatással csüngtek Rex Humbard minden szaván, főleg amikor az Ur Jézusról beszél. Arcukat hol eltakarták, hol felemelték az ég felé, mialatt könny csörgött alá szemükből; igy hallgattak minden intésre, minden biztatásra, majd amikor valami örömtelit mondott az evangélista, szemük felragyogott és kaijaikat égnek emelve lelkesedtek. Oltárhivásnál százezernél többen jöttek előre, hogy letérdelve alázattal megfogadják, hogy az Ur Jézusnak szentelik egész életüket. Mikor az Istentisztelet végeztével Maud Aimee, az evangélista felesége széjjelosztotta az apró füzetkéket, melyek János Evangéliumának nyelvükre való fordítását tartalmazták; olyan mohón, sóvárogva I HETI NAPTÁR OKTÓBER i (SKORPIÓ HAVA) j| 10 — Hétfő: Réka !|! 11 — Kedd: Márton j 12 — Szerda: Tihamér 13 — Csütörtök: Szilvia, Bulcsu ! i 14 — Péntek: Aliz ‘ 15 — Szombat: Lipót 16 — Vasárnap: Ödön ( nyújtották ki utána agyondolgozott kezüket, hogy könny szökött az ember szemébe, amikor figyelte őket. A szétosztás egy óránál is tovább tartott. Amint ennek tanúja voltam, beláttam, hogy Rex Humbardnak igaza van. Ezeket az embereket, akik annyival hívőbbek, mint itt a kényelemben, jómódban gondtalanul élő művelt egyének, igazán támogatni és segíteni kell. Felvetődik azonban a kérdés — miért van, hogy az Ur Jézus aranymondásait, nagy igazságát csak azok képesek felfogni, magukévá tenni, akik műveletlenek, tanulatlanok, mig azok, akik tanulmányozhatnák, megérthetnék, képtelenségnek tekintik és elfordulnak tőle? Az Ur Jézus egykor azt mondotta, hogy csak azok juthatnak be a mennyországba, akik olyanok, mint a kisgyermekek. Napról napra jobban meggyőződöm róla, hogy ez milyen nagy igazság. Az egyszerűbb ember itt is sokkal hívőbb, mint KÜLDÖTTSÉG ÉS DISZEBÉD A SZULTÁNNAL A törökök nem ismerik a nemeslelküséget s hiányzik belőlük a becsületérzés; nem képesek kegyelmezni a legyőzőiteknek.” A megrázó élmény után Rubigally — szinte átmenet nélkül — városnéző körútra indulhat. ,,Amig a szultán dönt, hogy milyen választ, helyesebben parancsokat ad nekünk, szétnéztünk a városban — őr egyáltalán nem volt velünk —, hogy megszemléljük: milyen műalkotások maradtak reánk a régiektől.” Röviden leirja az Aja Szófia-mecsetet, ismertet néhány szobrot, feliratos emléket — de legjobban a félelmetesen erős török hadiflotta látványa kapja meg: „Gyors léptekkel a tengerpartra siettünk s tutajon átkeltünk Galatába. A magam szemével láthattam, hogy itt is mennyi ágyú sorakozik rendben; tán még az égi hatalmaknak sincs ennyi villámja. Továbbhaladva, egyszerre csak a tenger feketén csillámló vizén elémbukkant kétszáz háromsorevezős hadigálya, s mind teljesen megrakva katonákkal.” A városnézés és ezzel kapcsolatos elmélkedések után a bucsukihallgatás rövid leírása következik s igy fejeződik be: „Miután megkaptuk a szultán parancsait és fenyegetéseit, nyomban a hazafelé vezető útra tértünk.” Nem volt szívderítőnek nevezhető valóban ez a misszió. Milyen élményei voltak e követjárással kapcsolatosan a Konstantinápolyban raboskodó raszinyai Huszti Györgynek? „1533-ban nem csekély pompával követ érkezett Magyarországról, János királytól, nevezetesen Verbőczi István, akinek sátrait a topháne mellett helyezték el (igy nevezik azt a tárházat, amelyben összegyűjtik és tárolják az ércből öntött ágyukat). Titokban felaz, aki teletömte a fejét tudománnyal. Ismertem egy egyszerű özvegy asszonyt. Csak néhány elemi osztályt végzett. Nem olvasott könyveket, de a Szentirásnak minden fejezetét ismerte. És bármilyen baj, gond, szenvedés érte, mindig azt mondta az Ur Jézus Krisztus kezébe teszi le és megnyugodott, még mosolygott is hozzá, nagy hitében. Ahhoz, hogy Krisztusba vetett hitünkben boldogok lehessünk, valóban nem kell nagy tudomány — csak hit szükséges. Egy ismerős hölgy egy időben orvosi magazinokat tanulmányozott. Csak kíváncsiságból tette, de annyira elrémült mindattól, amit ott olvasott, annyira ráébredt, hogy milyen rettenetes veszélyben forog állandóan az egészsége, egész létezése, hogy azóta szün telenül bacillusoktól retteg. Odahaza folytonosan dezinficiálja a telefont, a kilincset, nehogy valamilyen látogató megfertőzhesse. Ha a legcsekélyebb rosszullét lép fel a családban, mindjárt a legrosszabbra gondol. Senkit nem mer megölelni vagy megcsókolni, nehogy valamilyen járványt kaphasson. Még kutyát vagy macskát sem mer tartani, attól félve, hogy azok is felszedhetnek valami bacillust és megfertőzhetik őt és családját. Ha ilyen esetről hallok, akkor igazán arra gondolok, hogyha hasznos is a tudomány, mivel rettenetes sötét tudatlanságban élni, azért mégsem állíthatjuk, hogy maga a tudás boldogit. Segítségünkre van bizonyos értelemben, de ha nem fordítjuk helyes mederbe, nagyon megkeserítheti az életünket. kerestem Verbőczit, s könyörögtem neki, vegyen át engem a törökök kezéből saját szolgálatába. Ámde azt a választ kaptam tőle, hogy bármennyire is akarná, akkor sem teheti, mivel olyan főember rabszolgája vagyok, aki nem szorul rá a pénzre s bizonyára nem bocsát áruba engem... Végül is tanácskoztam az ő két káplánjával, valamint a kíséretében lévő Adorno Jeromos doktorral, hogy a küldetés befejeztével titkon s lopva velük távozhatom. így is történt. Egy este elbújtattak engem kocsijukban s október 21-én útra keltünk. November 22-én, már közel Magyarországhoz, Szendrő környékén voltunk, a Szolimán császár által mellénk adott biztosokkal együtt, akik azért tartózkodtak Verbőczi kíséretében, hogy őrséget szolgáltassanak s gondoskodjanak a követség számára szükséges élelmiszerekről. Mivel ezek kisértek bennünket, üldözőim sem az utón, sem a kocsiban nem merték reám tenni kezüket s már azt gondoltam, hogy túljutottam minden veszedelmen; ugyanis mindig falvak vagy városok mellett, sátorban táboroztunk s a biztosokon kívül más török nem merészelt sátrainkba hatolni. Ámde miután beléptünk a Duna partján fekvő Szendrő városába, rövidesen felkiáltottak a törökök —- üldözőimmel együtt —, hogy ime én vagyok a főkincstárnok szökevény rabszolgája, akinek elfogatása végett kiküldték őket. Ezután a magyarokat félrelökdösve reám rontottak, megfogtak, ütöttek, vertek, megláncoltak, vasbilincseket raktak reám, majd visszahurcoltak Sztambulba...” A félelmetes közjátékok azonban mit sem változtattak a misszió diplomáciai „sikerén”, hiszen azt a szultáni ígéretet hozták magukkal, hogy János király visszakapja a Szerémséget, Péterváradot, Szalánkemént, Titelt és Eszéket. Verbőczi pedig — a konstantinápolyi küldetés alkalmával tanúsított áldozatkészsége jutalmául — megkapta roppant birtokaihoz még a Zágráb megyei j Szomszédvárat, két kastéllyal egyetemben. Tardy Lajos
