Magyar Hiradó, 1975. július-december (67. évfolyam, 27-52. szám)
1975-11-06 / 45. szám
MAGYAR HÍRADÓ 13. OLDAL VIDÁM UTIJEGYZETEK CANNELONI KIRÁLYLÁNY ÉS RAVIOLI KIRÁLYFI FÖLDJÉN Irta: VAJDA ALBERT (Befejező cikk) Olaszországban olaszok is élnek, amit nyomban észrevesz az ember, hiszen két békésen beszélgető olasz olyan lármát tud csinálni, mint más nép fiaiból egy ezredre való, beleértve a kato; nazenekart is. Ahogy jártam Velen■ce, Verona, Padova utcáit, hirtelen megértettem: miért ordít és gesztikulál minden olasz. így akarnak i kitűnni az országukat elárasztó külföldiek közül. Ha nem lennének ; százszoros hangerőre kapcsolva, egyszerűen elnyelné beszédüket a német, francia, angol szavak tengere. Időnként felröppen ugyan a hir, hogy egyik vagy 1 másik ország fiai és leányai bojkottálják Olaszországot, mert az árak folyton emelkednek és minduntalan sztrájk robban ki, hol nem lehet telefonálni, hol pedig a szállóvendégeknek maguknak kell megvetniük ágyaikat és elkészíteni ebédjüket, mert a hotel-személyzet sztrájkol. Lehetséges, hogy vannak, akiket az l ilyesmi visszatart. De az bizonyos, hogy bárhol jártam i is, kis trattoriában, vagy a Frari templom áhítatot I árasztó falai között, mindenhol az idegen szavak zuhataga vett körül. Érdekes tanulmány volt megállni a velencei Dózse palota utánozhatatlanul rózsaszín épület-költeménye előtt és hallgatni, hogy a különböző nemzetek polgárai hogyan csodálják, mit mondanak... Egy kis angol társaság elismerő pillantással mérte végig, aztán egyikük megszólalt: „Weel, it’s quite nice, isn’t it?” Ami magyarra lefordítva, ha nem is szószerint, de értelemszerűen annyit tesz: „Cuki, nemde?” Az angol nem szereti a nagy szavakat, mindent inkább leértékel, mint feldicsér. Az amerikaiak nem szóltak, csak nézték a kőből épült történelmet és fényképezték. A franciák egy csoportja a párizsi Notre Dame komor szépségéről beszélt a Dózse palota tövében és egy osztrák turista csoportnak azt magyarázta az ugyancsak osztrák idegenvezetőnő, hogy Velence hosszú időn át az osztrák császársághoz tartozott. Egy magyar csoporttal is sikerült találkoznom. Amikor a csoportvezető harsány hangon mondta: ,,Ez itten a Dózse palota” — a csoport egyik tagja odaszólt a mellette állóhoz: „Apropos Dózse...ne felejtsünk el venni valami vacakot a Rialtó hidon.” Ez is a magyar fantázia egyik ragyogó bizonyítéka: a velencei Dózsákról más nép fiának igazán nem jutna eszébe a Dezső, akinek vinni kell valami vacakot a Rialtó hídról... Egy utinapló hevenyészett feljegyzései között akad mulatságos, akad unalmas, de akad megrázó is. Ide sorolhatnám a solferinói csatatéren tett látogatásomat. Ismét történelemtanáromra, Arday tanár urra kellett gondolnom, aki olyan eleven, máig sem elhalványuló szavakkal oktatott bennünket arra: a i háborúk sohasem hoznak megoldást, csak vért, könnyet, szomorúságot... A solferinói csatát 1859-ben vívták, egyfelől az olaszok és franciák, velük szemben a fiatal Ferenc József osztrák császár hadserege. Az jolaszoknál, Garibaldi oldalán, Türr és Tüköry, magyar tábornokok vezetésével magyar fiuk... A csata egy teljes napon át tartott, utána 11 ezer holttest hevert a vérrel áztatott mezőn. Amikor III. Napóleon megtekintette a csatateret, elborzadva mondta: békét, békét minden áron, ilyen borzalomtól meg kell kímélni a világot... Ezt mondta, tizenegyezer halott katona láttán. Vajon milyen szavak hagyták volna el a száját 1945-ben, amikor 30 millió halott hevert a csatatérré átalakított Európa földjén... A solferinói csatatéren emlékmű hirdeti az egységes Olaszország megszületését. Egy kis kápolnában, az oltár körül, az elesettek koponyáiból alkottak lélegzetelállítóan megrázó emlékművet. 1200 koponya néz le az emberre, üres szemüreggel, némán. De éjfelente úgy érzem, szóra nyílnak az ajkak és a kápolna csendjét olasz, francia, német és magyar szavak verik fel. Mindegyik koponya a maga igazát vitatja, a maga egykori anyanyelvén és azt magyarázza a másiknak, hogy ha akkor, déli kettőkor nem vonul vissza a balszár, akkor ő rohamra vezethette volna a maga századát és a csata másképp alakul... (VÉGE) A MAGYAR TÖRTÉNELEM LAPJAIRÓL KÜLDÖTTSÉG ÉS DISZEBÉD A SZULTÁNNAL Az utolsó nemzeti király, Szapolyai János halálával az önálló magyar diplomácia is évszázadokra sírba szállt. Igaz, a Habsburgok keleti — elsősorban sztambuli — küldetésekre még jó ideig alkalmaztak magyarokat, de mind gyérebben s egyre jelentéktelenebb beosztásban. Szapolyai János alatt mind a négy égtáj irányában lázas diplomáciai tevékenység bontakozott ki, elsősorban a Fényes Portánál, hogy a Habsburg-ellenkirállyal, I. Ferdinánddal szemben — aki ígéretek, ajándékok és vesztegetések révén ki akarta ütni a nyeregből, helyesebben a török kegyéből — a maga érdekeit hathatósan megvédhesse. A régi követjárások reánkmaradt feljegyzései a mai olvasó számára mindig izgalmas élményanyagot közvetítenek. Még inkább, ha a régi magyar diplomácia emlékei szólalnak meg, ma már jószerével elfeledett források jóvoltából. Az 1533. évi konstantinápolyi magyar misszió vezetője a méltán rossi emlékezetű, de tagadhatatlanul nagy műveltségű, sok nyelven ékesen szóló Verbőczi István volt, néhány évvel korábban még az ország nádora. Verbőczi már több Ízben képviselte külföldön — Velencébe, Rómában, Nürnbergben és másutt — Magyarországot, hogy a török ellenében segítséget keressen. De Mohács után fordult a kocka — Verbőczi, mint a török támogatásával uralkodó János király bizalmas hive, most azt a feladatot kapta, hogy a Habsburg-király követének, Hieronymus de Zárának, és Cornelius Scheppernek sikert Ígérő akcióit ellensúlyozza a szultán előtt és küszöbölje ki Ferdinánd esélyeit. Az utazás lefolyásáról, epizódjairól két forrásból értesülhetünk. Az egyik: a követség titkárának, a körmöcbányai születésű, humanista műveltségű Rubigally Pálnak 1544-ben megjelent verses útleírása; a másik rasznyai Huszti Györgynek 1566. évi kéziratos visszaemlékezése,melyet a vatikáni levéltár őriz. Ezek alapján alakult ki a kép a misszió élményeiről. A követséget, mely 1533 júniusában indult el útjára, Verbőczi István vezette; tagjai Eszéki Pál pécsi püspök és a kor szokása szerint — egy orvos, Adorno Jeromos egri prépost voltak. A titkáron és a két káplánon kívül népes huszárcsapatból állt a követség kísérete. Az ut Szegeden át a Tisza és a Duna mellett Belgrádig haladt, majd a Rigómező, Szófia, Drinápoly utbaejtésével érkeztek el a török birodalom fővárosának határában. És most, már az érkezés pillanatában adjuk át a szót — összevont formában — a misszió krónikásának, Rubigally Pálnak. „Megérkezésünk hire nyomban eljutott a szultán füléhez, de elteijedt az egész városban is. A szultán parancsára nagyszámú török sietett fogadásunkra. Az uralkodó úgy rendelkezett, hogy nyomban vonuljunk be székvárosába, mely nagyobb minden más városnál s hatalomban sincs párja. De az ősi emlékeknek kevés a nyoma; a rombolás műve megtette a magáét. Az uj épületek pedig szegényesek, fából épültek. Ám lakják a barbárok ezeket; emberi lakás céljaira mégiscsak a kőház az alkalmas. Alighogy megérkeztünk ideiglenes szállásunkra, nyomban bevonultunk a szultán udvarába, ajándékainkkal együtt. Ez az épület nem oly nagy méretű, mint egy vár és nincsenek benne bámulatra méltó tág csarnokok sem. Jó nagy ház ez, melyet szép kertek tesznek lakályosabbá; négyszögletes alaprajzú épület, amelyhez egy szép, márványból épített árkádos folyosó is csatlakozik. A szultán fő pasái fogadtak bennünket és megparancsolták, hogy azonnal boruljunk földre, az ő szertartásaik szerint. Majd kiraktuk országunk leggazdagabb ajándékait, aminőket soha egyetlen török nem látott ennek előtte; az ezüst nem csekély tömbjeit, s az aranyból is sok talentumnyit ajándékoztuk neki, továbbá művészi szövésű és arannyal átszőtt ruhákat, míves arany serlegeket.” (Rubigally nem túlzott: mint Hoherscheyren Winterer bajor követ jelentette Budáról 1533. junius 17-én: 80 000 arany forintot, egy 40 000 forint értékű drága nyerget és száz aranyedényt vittek magukkal, nem is szólva az ezüstről.) „Ezt követően török szokás szerint le kellett dőlnünk a földre s a megtérített kerevetekről bőséges ebédet fogyasztottunk. A turbános törökök fürgén hordták fel a fogásokat, a török szavakkal biztattak bennünket vidámságra. De a poharakat nektár helyett édes szörppel töltötték meg, a törökök ugyanis nem élhetnek borral. Az öröm elkerülte lelkünket, s e folyadéktól nem lettünk vidámabbak. Imádkozom annak boldogságáért, aki édes borral kínál — a békák fürdővizét azonban meghagyom a törököknek. Ezért tartott oly rövid ideig a mi ebédünk — az az ebéd, mely később oly mérhetetlen félelemérzést váltott ki bennünk. Mert amint elhordták az ételeket, a törökök vértől csapzott, gerincoszlopról leszakított fejeket raktak elénk, melyeket kegyetlen kéz rideg kardvasa vágott le, s melyeken még folyt a véres csatak. Követségünk tagjainak a haja az égnek állt, s minden izünket elöntötte a borzadály; még csontjainkat is átjárta a félelem az élettelen, érzékléstől megfosztott arcok láttán; az irgalmatlan gaztett nyomai piroslottak róluk.-|(Iolyt. a 14. oldalon)
