Magyar Hiradó, 1975. július-december (67. évfolyam, 27-52. szám)
1975-10-23 / 43. szám
14. OLDAL MAGYAK HÍRADÓ AZ ELVESZETT HÚSZ DOLLÁR Irt»! DOHNÁNYINE ZACHÁR ILONA Az elmúlt két hónap különösen nehéz volt számomra. Nem mintha a többi nap nem lenne nehéz. Valamennyien óriási terhet hordozunk ezekben az időkben és ha ráadásul valamilyen rossz hírben vagy kellemetlenségben van részünk, úgy érezzük, idegeink felmondják a szolgálatot. így voltam én is — annyi gond szakadt rám, hogy a folytonos izgalomtól kimerültem, legyengültem és megkaptam az influenzát, ami aztán mindent betetézett. A jó Zachar^a Isten segítségével el tudtam végezni a ház körüli munkát még igy is, de rettenetesen rosszul éreztem magam, a nátha úgy gyötört, hogy majdnem megfulladtam bele, amellett a hurut lehuzodott és egy rosszindulatú bronchitisszé vált. Ami pedig a legkellemetlenebb volt, a betegség nem akart elmúlni, de úgy nehezedett rám, mint valami nehéz felhő. . Ilyen állapotban nem meglepő, ha az ember nem tud tisztán gondolkodni, ha deprimált és kedvetlen. Igyekeztem minden munkát, amit lehetett, halogatni, hogy egy kis kényelmet nyújtsak magamnak. Ekkor történt, hogy valahonnan befutott húsz dollár, ami nagyon jól jött és más alkalommal rohantam volna a szekrényhez, hogy jól bezárjam az egyik fiókba, hiszen minden fillérre szükség van ebben a súlyos inflációban. Ezúttal azonban álmatagon forgattam a kezemben a borítékot és félretettem, hogy majd később elteszem, előbb lepihenek kissé, mert valóban rosszul éreztem magam. Valahogy úgy rémlett, hogy eltettem a pénzt, de nem tudtam rá visszaemlékezni. Aztán egészen megfeledkeztem róla, mert elszundikáltam. Egy látogató ébresztett fel, aztán hívnom kellett a villanyszerelőt és feledve volt a boríték a húsz dollárral. Hirtelen eszembe jutott, hogy jön a szemetes, gyorsan összetakaritottam minden papírhulladékot és a borítékot is bedobtam a szemeteszsákba, hogy elvihessék. Csak néhány órával később, mikor szükségem lett volna a pénzre, ébredtem rá, hogy az nincs sehol. Kerestem mindenfelé, ahol csak pénzt szoktam tartani, egyre izgatottabban és idegesebben, de nem volt sehol. Akkor aztán azt kellett hinnem — és egyre biztosabb lettem ebben —, hogy kidobtam a m HETI NAPTAR OKTÓBER iSKORPIÓ HAV A) 27 — Hétfő: Szabina 28 — Kedd: Simon 29 — Szerda: Zeno, Nárcisz 30 — Csütörtök: Alfonz, Kolos 31 — Péntek: Farkas 1 — Szombat: Marianna 2 — Vasárnap: Achill borítékkal együtt és elvitte a szemetes. Hogy mit éreztem, az leírhatatlan. Egész nap lelkibeteg voltam. Gyűlöltem magam, hogy ilyesmi megtörténhet velem. Megpróbáltam az egészet úgy tekinteni, mint valami balesetet, ami megeshet és még rosszabb is lehetett volna, ha autószerencsétlenség ér, vagy tűz gyullad ki, de mindez nem vigasztalt meg, mert hanyagsággal vádoltam magam, majd dühös voltam erre a meghűlésemre, mert ennyire legyengitett, hogy ennyire kifáradhattam. Éjjel még álmomban is ez forgott az eszemben. Másnap reggel pénzre volt szükségem és kinyitottam a fiókot, kiemelve egy kis dobozt, melyben néhány dollárt szoktam tartani. Legnagyobb meglepetésemre a húsz dolláros pénzdarabot húztam ki belőle. Hogyan történhetett ez? Hiszen én tegnap mindent felforgattam, ennek a kis doboznak a gyér tartalmát is és a húsz dollárt sehol sem találtam. Most pedig itt volt, teljes egészében és nagyon is természe-ZARÄNDOK-UTIJEGYZETEK AZ ÖRÖK VÁROS FELE „Rómára csak Rómában készülhet föl igazán az ember” — vallotta Goethe és útikönyv nélkül vágott neki a Városnak. Bőröndömben egy magyar és egy német nyelvű útikönyv, s még csak a megismerés vágyát hordozom magamban. Ezek a könyvek eligazítanak: megmutatják a helyeket, melyek a latinból, a művészettörténetből ismerősek. Nem sejtem: a régi barátok egészen újak lesznek: egészen más lesz az élő alak, mint a filmen, metszeten látott kép, faragott kő... Még csak a táj változó szépsége ragad meg: a pannon dombok „lágy hullámzása”, a sötétzöld lombu fák erdősora, s a naplemente, amikor igy szeptember elején már „könnyű ködök szitálnak” a völgyekre. Utoljára lélekközelbe jön az itthoni táj, hogy aztán a messzeségből egyre többször gondoljak rá féltékenyen és örömmel az európai művelődéstörténet gyönyörű emlékei között. Az estben rohanó vonat ablakainál állva csak sejtem, merre járunk: Szlovéniában, az északi Karszt mentén, s később a Száva völgyében. Fehérlő hegyek vonulata, tompa vizzubogás, fékcsikorgás és alvó városok fényei. Beljebb lépek az ablaktól, ha a mélység peremén kanyarogva megpillantom a tajtékos folyót. Kiismerhetetlen az éjszaka, mint az emberi lélek. Ezekben a percekben fokozottabban figyelek arra, ami belül zajlik, mélységet vonz a mély, s a keresztény Boethius üzen a VI. századból: „Ónod mundus stabili fide — hogy változva is egyre csak összhangzó a világi rend, s ellentétes erőket is frigy köt, mely sohasem oldódik el, hogy zajló habu tengerár megfékezze mohó vizét, s földön messzire zúgva ne terjeszthesse határait, és mind, mind eme kapcsokat ő, földön, vizen és égen országló szeretet köti.” Lehet-e szebb programja a zarándok útnak? Körültekintve látom: még mindenki ébren, s a beszélgető, imádkozó társak a nagy család melegét sugározzák. Pannónia tesnek látszott, hogy én annak idején, mikor a boríték a kezemben volt, tartalmát ide betettem, ahova valójában tartozott. Ki se mondhatom, mennyire megörültem. De ugyanakkor elhatároztam, hogy tanulni fogok az esetből. Legelőször is azt tanulom meg, hogy ha valami elvész, azt ésszerűen kell keresni. Ésszerűen pedig csak akkor kereshetünk, ha nem veszítjük el a fejünket. Ha ily módon kutatok, azonnal rátaláltam volna a pénzre. Megfogadtam, hogy ha legközelebb keresek valamit, előbb egy kis imát mondok és csak ha teljesen lehiggadtam, látok hozzá a kutatáshoz. Mert a keresés nem könnyű dolog. Mondhatnám, hogy egy faja a művészetnek. Az embernek meg kell próbálnia erősen visszaemlékezni, logikusan gondolkodni, csak akkor lehet reményünk arra, hogy az elveszett tárgyra rátaláljunk. Azt is megtanultam, hogy bármilyen elkeseredettek vagy betegek vagyunk is, ha valamilyen fontos tárgyról van szó, indulataink és gyengeségünk fölé kell emelkednünk. Valamilyen felelősségteljes feladatot sohase szabad kapkodva vagy hebehurgyán végezni. Megint csak arra a nagy igazságra térek vissza, hogy az élet küzdelem. Harc a létfenntartásért. És ezt a küzdelmet keményen, tiszta elmével, higgadtan, idegeskedés nélkül kell állnunk, akár betegek vagyunk, akár egészségesek, mégha fáradtak vagy idegesek vagyunk is. Ezzel tartozunk magunknak és a jó Istennek, akitől mindent kapunk megélhetésünkhöz. válasza Rómának — jegyzem be füzetembe, hallván a Sió mentéről „hozott” Mária-siralmat, hiszen mi is megéltük az anyai keservet vallásos népköltészetünkben. Részesedtünk Róma klasszikus örökségéből, de találkoztunk mi is azzal, aki Fia után járva tőlünk kérdezte meg: „Láttátok-e Uramat, kedves magzatomat?” Az éj álomhozó órájában a „vonat pamlagán” még hallom az éneket: „Nyugodjál már virágom,/ Elhervadt aranvágom,/ Jézus, fényes csillagom. / Jaj, hogy nézzem szent fejedet, / Lehunyott szép szemeidet,/ Jaj, jaj édes magzatom, / Jézus, fényes csillagom.” A lefelé hajló Göncöl tüzei, a hajnal derengő szinei már az olasz határon találnak. Nincs alvó köztük. ; • nhi,. MINT A SZÉP HIVES PATAKRA Bogár motoszkál, tesz-vesz porszemet, levél-morzsákat, eltört fűhegyet, s gondosan mindezt, ahogy jól lehet bármit is tenni. És a rosszidő szárnyán, mint száz kis ében repülő, varjak, csókák is úgy jönnek elő, mint kiket küld a ketyegő idő. A levelek is percre hullanak, sorjában, ahogy halkan hűl a Nap, és fázni kezdenek a kertutak, és könyörögve levélszőnyegért; és minden igy mozog a lényegért, saját kis utján s órája szerint, mit ismeretlen Kéz megint s megint felhúz, kezel s tervéhez igazit. Ó, hogy szeretném én az igazit, a titkos, bűvös, nagy Parancsnokot meglátni egyszer, s mint egy homlokot, hol hivő szemnek jel a gondolat, amit betűz, megért és elfogad, a kézzel, amely tiszteleg neki, megsimogatni, hogyha engedi. Szerb György
