Magyar Hiradó, 1975. július-december (67. évfolyam, 27-52. szám)
1975-10-23 / 43. szám
MAGYAR HÍRADÓ 15. OLDAL A MAGYAR „PARASZT” Irta: HALMI DEZSŐ Elnézését kérem kedves olvasóimnak, hogy ismét egy magyar szó, a „paraszt” eredetét fogom keresni. Ahányszor olvasom a magyar történelem, őstörténet szándékos elferdítését, minánnyiszor ökölbe szorul a kezem. Elképesztő az a tudatlan-/'" ság, vagy talán eltitkolt igazság, mely történelmünk legnagyobb részét homályban tartja, s még ma is a habsburgi parancsnak engedve, nem takarítja el a sűrű pókhálót, hanem azt újabbal igyekszik láthatatlanná tenni. Az Amerikai Magyar Világ aug. 24-i számában jelent meg egy tanulmány ,,A magyar szó költészete” címen, mely ferde beállításban elemzi a „paraszt” szó származását. Idézem a harmadik bekezdést: „...idegen ajkú lakosoktól kölcsönöz szót a nyelv: a szláv eredetű paraszt mellett a régi nyelvben élt a pór is...a pór a „paraszt” földműves jelentésű német Bauer leszármazottja... van eredeti szavunk is a fogalomra: a fölműves, illetve földmives is.” Tehát a tanulmány Írója kereken kijelenti, majdcsak megtámadhaiatlan dogmának fogadja el és adja tovább „PARASZT” szavunk szláv, a „PÓR” szó német eredetét, mindkettőt jövevény szónak állítva be. Hogy ezt honnan veszi, milyen megcáfolhatatlan források álltak rendelkezésére, azt már nem árulja el. Remélni merem, nem Schoenwisner, Budenz, Hunfalvy (nem tudom, az „y” miként került a neve végére), Hunsdorfer nyomdokain halad. Ezzel szemben én vallom és elfogadom PARASZT szavunk 4-5 ezer éves létezését, használatát, melyet már sumir őseink is ismertek és PARASUTU néven hívták a nemzet azon tagjait, akik a földet művelték, kik a nemzet gerincét képezték és még ma is tartóoszlopai a magyarságnak. A „PARA-SU-TU” sumir, ősmagyar szó, három alapfogalom eredése. PAR—bő, széles, kiterjesztett, messzeterjedő. Tehát jelenti a kinti életet, a természetet, a szabadban-levést. Másrészt a PARA tőszó megegyezik az egyes vidékeken még ma is használatban levő „páré” szavunkkal. „Kimegyek a paré-ra”, mondja a földet művelő nép, tehát kimegy a földjére, ahol dolgozik. SU—sok, sokszorositani, nagyobbitani gyarapítani. Tehát a szó jelentése termelni. „SU” — a sukk szóval, mely a székelyeknél van ma is használatban, amely szó jelenti a kéz-mértékét, a kéz erejét. „TU”—tenni. így a „PARA-SU-TU” kint a szabadban, kézzel dolgozót, termelőt fejez ki. Ha a „PARA-SU-TU” szóból az „U” hangot elhagyjuk PARA-S(u)-T(u), megmarad a PÁRÁST, mely teljesen megegyezik a mai „PARASZT” szavunkkal. Nem kell tudósnak, kutatónak lennünk, hogy a két szó hasonlóságát, rokonságát és egyező értelmét felismeijük. Ezt akkor érthetjük meg igazán, ha figyelembe vesszük, hogy az agyagtáblákon található szavak ékirásban maradtak reánk, azonban az irás és a kiejtés között feltétlenül különbség volt. A paraszt szó fennmaradt és évezredeken át élt a nép nyelvében. Kezdetben a sumiroknál a nemzet megbecsült rétegét alkották, a honfoglalás idején épp oly jogokat élveztek, mint az Árpád-kori nemzet-szervezet más tagjai. A paraszt volt a föld megmunkálója, az ő feladata volt a gyümölcstermelés, borászat, kertészet, állattenyésztés, vagyis ő állította elő azon állati és növényi temékeket, melyekből a nemzet táplálkozott és részben ruházkodott. Az Arpádok-korában a paraszt szabad ember volt, aki szabadon költözhetett, megtartotta egyéni jogait, s ha bérleti szerződés alapján másnak dolgozott, a bérleti szerződést jogában volt felmondani. Amily mértékben jöttek hazánkba az idegen nemzetiségű udvari előkelőségek, lovagok, főpapság és ezek kísérői, oly mértékben süllyedt a szabad, magyar paraszt a jobbágyság intézményébe, bár a jobbágy szó okleveleinkben először 1229-ben fordul elő. Ekkor még ez a szó más foglalkozású embert jelentett. II. Endre mondja: „...összes jobbágyaink tanácsából”, majd főtisztviselőit „jobbágy-uraknak” nevezi és IV. Béla 1237-ben ugyancsak igy nevezi nádorát. A magyar paraszt teljesen jobbágysorba süllyedt, a legalantasabb rétege volt nemzetünknek. Nyelvét az uraság nem beszélte, magyarul szólni szégyen volt. A magyar jobbágynak csak három dologhoz volt joga: ______________________________I------------AZ ÖRÖK VÁROS FELÉ (Folyt, a 14. oldalról) Villa Opicina elegáns állomásépülete tégláival, formájával előre jelzi a „kezdődő” harmóniát, amely később ámulatba ejt. De mindannyian a tengert keressük, a sötétségen át a kinyúló víztükröt, amely másfél óra múlva ablakhoz szögez. A tenger mágnese megnevezhetetlen erő. Akkor már fényözönnel zudul ránk az itáliai nap, s a kanyargó sínek, színes szemaforok, alagutak játékokra emlékeztetnek. Igen, a fantázia gyermeki tisztasága különös dolgokat művel. Bár e nép könnyedségében sok a könnyelműség, el nem felejtik a természet fehér lobogását. Jóllehet hegyeket kellett áttörni, le nem mondtak a látványról. „A szép mindig nehéz” — vallja a görög bölcselet, és a harc elsősorban a lélek csarnokában zajlik... Végre, az Adria! Egészen közel. A magasság s a végtelen találkozásában. Triest: antik romokkal, régi temetőjében az ókori művészet szerelmese: Winckelmann. Távol: Aquileia. A városban IV. századi bazilika. Attila járt itt. S erre vezetett a rómaiak „borostyán útja” messze, hazánk felé. Újabb alagút, magas part, majd újra a tenger s Monfalcone kikötője. A kékség mindent glóriájába fon. Reggeli imádság ez annak, aki érti s naponta elmondja a költővel: „Lelkedet lélekben keresd. De túl a lelkeken, / a lelkek alján ott a Tenger.” A kocsiban felhangzik a „Te vagy földi életünk...” Tovarobogunk az „Örök Város” felé TÖTH SÁNDOR GVADÁNYI JÓZSEF (Folyt, a 12. oldalról) Közlékenyen, de szeplőtlenül. Első műve, a Pőstényi förödés, még a bohém huszártiszt rajza, de meri megírni, hogy a fürdő éttermében a cigánnyal Rákóczi, Bercsényi nótáit huzattá, s a nagyidait is. A Peleski nótáriust már tudatosan „az elaludt vérű magyar szivek felserkentésére” szánta. Zajtay, a falusi jegyző, azért indul Budára, hogy II. József közigazgatási rendszerét, az országos németesedést megtapasztalja. A határon élő ember jobban érzi, milyen lökésre van szükség, hogy az elalvó emberek talpra születni, dolgozni és meghalni. Még az 1920—30-as években is csak „büdös parasztinak számított. Hogy a „pór” szó miként lehet a német „bauer” leszármazottja, teljesen érthetetlen. Fentebb leírtam a sumir „pár” szó magyar jelentését mely egészen könynyen átalakulhatott ,,PÓR”-rá, igy ismét szabadban, két kézzel dolgozó embert jelent. De ha vizsgálat tárgyává tesszük a mai német ,,bauer”-t, akkor láthatjuk, hogy a szókölcsönzéssel baj van, mert nem mi vettük át a „pór” szót, hanem ők csenték el ezt a sumirból, illetve ősmagyarból. A sumir „BA”: valamint csinálni „BA-AN”: csinálni, készíteni. A sumir ,,UR”:plántálni, ültetni, aratni, kévét összekötni, stb. így a német „BAUR” földművest jelent, mely a német nyelvben még egy „E” hangot kapott és igy lett belőle „bauer”. Még szerencse, hogy az idézett tanulmány Írója a földműves, földmives szavakat, eredeti magyar szavaknak fogadja el. A, magyar nyelv több ezer éves és büszke vagyok, hogy ezt a nyelvet beszélhetem, az „Édes Anyanyelviét, melyet megőrzött részünkre a sumir, ősmagyar PARASUTU-PARASZT. A szófejtéseket részben magam végeztem, másrészt pedig az Ősi Gyökér 1974. 4/5 számából vettem. ugoijanak. Elszántan védte a nemzeti hagyományt, melyről bárkinél jobban tudta a világjáró, hogy többet ér a császár elrendelte német „nájmódinál”. Csak saját erejéből, saját műveltségével s anyanyelvével áll össze az uj időknek való magyar. Nem kerülte, a hagyományokat érzékeltetve, az újat. Művelt ember volt, szakolcai szobáiban nevezetes könyvtárt gyűjtött össze, kitűnően tudott németül, franciául, latinul, s környezete nyelvén, vagyis szlovákul is. Lefordította Voltaire egyik művét, igazságot szolgáltatott Benyovszky Móricnak, megteremtette Rontó Pál figuráját. Akik a szabadságharc felé közeledtek, mind olvasták Gvadányit. Kossuth is, Petőfi is ifjitó lelki gyönyörűségnek minősítette, az aggályos Arany dicséri realizmusát, amely „közel érinti a magyar nép-életet”, környezete is — Írja — biztos rajzu, s „virtusitása nagyon elősegíti, hogy alakjait élő lény gyanánt fogadjuk”. A generálisból szívós iró fejlődött a szakolcai magányban, melyet levelezésével népesített be. Egész sor iró kereste fel s kérte tanácsát levélben. A költő mindenkinek válaszolt, érzékletesen s közvetlenül, mintha folytatná valamely verses történetét, hogy gondját megossza másokkal, érzelmeit értelmivé alakítsa. Népi valóságot, izeket, zamatot sugároznak művei. Magyar valóságismerete tette elszánt védekezővé. Alighanem úgy igaz, hogy ennél többet nem tudott vállalni, Kazinczy gúnyolta, de nem volt igaza. Gvadányi életműve nem a felvilágosodásé, de közvetve azt táplálta. Mert kit világosit fel Kazinczy, ha nincs magyar versolvasó, anyanyelvével szilárdan álló társadalom: „Magyar hazánk érdemes dámáihoz” fordult Gvadányi, mint majd később Kisfaludyék is. S merte e dámák figyelmébe ajánlani azt a kiválót, aki „sokáig védelmezte, mint egy Semiramis Munkáts várát”, vagyis Zrínyi Ilonát. Nyelvi finomkodások s bűvészkedés nélkül idézte fel hazáját, mert minden vonására élő erővel emlékezett. Hallgatta a szakolcai esti csöndet, mint száz évvel később ugyanott Juhász Gyula. Észrevette az ország freskórészleteit, nyersen bár, de hiteles méretben és térfogatban. Egy ösztönző végvári lélek. c . . . 0 „ Szalatnai Rezső
