Magyar Hiradó, 1975. július-december (67. évfolyam, 27-52. szám)
1975-10-23 / 43. szám
10. OLDAL MAOYAB «iratw> AMIKET A TENYÉR ELÁRUL Irta: SIMA FERENC Chirológiai vizsgálódásaim során gyakran találkoztam az úgynevezett végzetes jelekkel. Legérdekesebb eseteimből elmondok itt most kettőt, annak igazolására, hogy bizonyos jelekben, ha jól megfigyeljük a kezet, nem csalódhatunk. 1933. junius 3-án délután felmentem az Otthon Klubnak akkor még Eszterházy utcai helyiségébe, mivel Pakots József iró, országgyűlési képviselő, az írók Gazdasági Egyesületének elnöke telefonon odakért annak megbeszélésére, hogy az egy hét múlva Lillafüreden megtartandó irói héten milyen szerepet vállalnék a fiatal irók képviseletében. Nagyon ritka vendége voltam a Klubnak, ezért néhány iróbarátom tüstént lefogott és arra kértek, hogy nézzem meg a kezüket. Pakots, aki közben telefonált, előkerülve a fülkéből, maga is kiváncsi lett és szintén megkért tenyerének megtekintésére. Megdöbbentő volt a keze és megdöbbenésemet alig tudtam leplezni. Hogy mit mondtam neki ahelyett, amit észrevettem, nem tudom, nem is fontos. Az Életvonala és a Sziwonala tele volt szigetekkel, amik rendkivül baljóslatú jelek. A kéz maga lilásan kék színével állandó vérkeringési hibákról beszélt. Az Életvonala hirtelen végződött és amint óvatos érdeklődésemre kiderült, éppen Pakots akkori életkorában, az ötvenhatodik évben. Legjobban a keze szine riasztott meg. És amikor Pakots elment a Klubból, a körülülő barátaimnak kérdésére szorongva mondtam: — Ne vigyétek Pakotst magatokkal Lillafüredre, mert napjai meg vannak számlálva! A körülülők közül csak Vidor Marcellre emlékszem már vissza. De kijelentésemet igazolja a Pester Hoyd 1933. junius 13-i száma is, amely erről a beszélgetésről részletesen megemlékezik. (Nem tudom már, ki irta meg.) Amint említettem, junius 3-án, szombaton néztem meg Pakots kezét. A következő szombaton, tehát junius 10-én elutazott Miskolcra, 11-én, vasárnap megnyitotta az írók hetét, hétfőn a déli gyorssal visszautazott Pestre, mert a Képviselőházban is, a Pesti Hírlap szerkesztőségében is dolga volt. Ám ezeket a dolgait már nem végezhette el, mert hétfőn kora délután, a vonatról leszállva a lakására taxizott, felment átöltözködi, de már nem jött le többé. Egy angina pectoris roham végzett vele öltözködés közben. Képzelhető meglepetésem, amikor kedden, junius 13-án délelőtt, tiz nappal fenti találkozásunk után, az utcára érve a lapokon nagybetűs címekkel megláttam a végzetes hirt. „Pakots József hirtelen halála” Ilyen rövidnek magam se gondoltam a „napjai meg vannak számlálva” jóslatom időhatárát. **# Állandó vevője voltam Jámbor Sándor fűszeresnek a Gizella utca és a Stefánia ut sarkán. Egyszer a felesége sírva panaszkodott nekem, hogy a félje rendkivül durván bánik vele és ő a legszívesebben elválna tőle. Tanácsot kért tőlem. Csittitottam szegényt és azt mondtam, hogy előbb megnézem a félje tenyerét, azután majd megmondom, hogy váljék-e vagy sem. Néhány nappal később valóban alkalmam adódott rá, hogy megnézzem a fűszeres kezét. Ekkor meg ő panaszkodott a háborúban kapott fejsebére — amelyet tenyerében a Szaturnusz-domb alatti sziget is jelzett — és azt mondta, hogy gyakran vannak kegyetlen fejfájásai, olyankor azt sem tudja, hogy mit tesz, vagy mit beszél. Kezelésre jár most is, az uj Szent János kórházba és igy tovább. A Fejvonal jelén kívül az Életvonal is feltűnően rövid volt. Hirtelen maradt abba, ami hirtelen bekövetkező halált jelent. Meg akartam pontosan győződni az időpontról, ezért meghúztam a szükséges átmérőt a Vénusz-dombjának és a Merkur-dombjának középpontjai között, hogy ez az átmérő hol metszi az Életvonalat, ami a kiszámítás biztos kulcsa. Megállapításom az lett, hogy Jámbor Sándor három év múlva meghal. Persze ezt vele nem közöltem, csak a feleségével és megmondtam neki: három év nem a világ, ennyit ki FALUSI EMLÉKEK ŐSZI LEGELTETÉSEK Szerettük, ősszel, legeltetni. A falu rétjei a saiju fölgyűjtése s behordása után fölszabadultak, mieink lettek. Ott legeltettünk délután, leckevégzés után, a saját s a pénzért fölvállalt állatokat. A rétek tágak voltak, a napsütés lassan nyújtotta fűz- és jegenyeárnyukat. Távoli vizi malom fehérlett. S egyik oldalt mindig patak gátolta állatainkat, nehogy elcsellengjenek. A másik oldalon játszottunk mi. Figyeltük (s persze nyugtalanítottuk) a sok apró férget s a madárvilágot. Űztük az eső után oly szívesen játszadozó kakukkot, gyurgyót, poszátmadarat. Lestük az alkonyattájt meder menti vadászatra induló vízisiklót — aki, ha épp nyeldekelt valami zsákmányt, még párává válni is elfelejtett. Látnunk lehetett, az imént fölsiró áldozat hogyan vándorol lökésről lökésre beljebb a hihetetlenül vékony siklótestben. Áhítatunkban észre se vettük, ha mi most a siklót agyonütnénk s boncolnánk hamar zsebkésünkkel, a lenyelt pocok vagy béka kábultan ugyan, de elevenen kerülhetne elő. A fű rezgeti, a sikló visszamerült a vízbe, s mentünk a magunk oldalára játszani. Azt tudtuk — soha sehol olyan önfeledten, mint legeltetés közben, e szeptemberi réteken. Egyik évben kiszemeltünk egy, a domb aljában húzódó hosszú, sötét, izmos kökénybokrot. Nem is bokor volt, hanem valóságos kis erdő, s járhatatlan. Ott, ahol a rétek a lankától elválasztotta, nem szántóföld terjedt, hanem a zöld fű folytatódott, szelíd kis páskomban, fölfelé. Úgy álltunk szinte a bokor előtt, mint mesebeli óriáscipó előtt. Szerettünk volna beleharapni, de nem tudtuk, hogyan kezdjük, kevés volt hozzá a szájuk. Tüskéi szúrtak s bőrünkbe Írtak. Gyümölcse, amit korai dér még nem csípett, kemény volt s élvezhetetlen. Aligha mazsola az óriás cipón. Mégiscsak kitaláltuk, hogy messünk bele folyosót s kis termet, s legyen a várunk. Napokon át munkálkodtunk késsel, hazulról kért fűrésszel s kisbabával. A bejárat, a folyosó s kis terem oly alacsony volt, csak négykézláb járhattuk, s a várban csak megkucorodva tartózkodhattunk. Kényelmetlen testhelyzetünkben mégis órákon át üldögéltünk, képzeletünk ebben az állott levegőjű, féregjárásos sűrűben lódult meg igazán. Puhafát szerezve kardot s kelevézt faragtunk, egymás hegyén-hátán, összebújva festegettük kékre a vasát, pirosra, sárgára, gyémántrétűre a markolatát. Fejbevalónkból kalpagot csináltunk, mindenféle toliból, papírból lehet bírni egy beteg ember mellett. Mert ez az ember nem rossz, nem durva, ezt csak a betegsége hozza ki belőle néha. És gondoljon magára, meg a kisfiára, miből fognak megélni? ' — Majd a tartáspénzből! — És ha a félje csakugyan meghal három év múlva, akkor ki fizeti a tartáspénzt? — Nem hiszem én azt, hogy meghalna! Túlél az még engem is! — mondta az asszony, nem adva hitelt a félje tenyeréből kiolvasott megállapításomnak. Nem tudom, hogy azután még mik játszódtak le a házasfelek között, de sok huza-vona és békétlenség után az asszony végül mégiscsak beadta a válópert. Ezalatt jócskán elszaladt az idő és egy szép napon a férfit kórházba vitték. A válást azonban ugyanakkoriban kimondták és az asszony fellélegzett. Szabad volt és megítélték neki a tartásdijat is. Nem élvezte sokáig, csak egy fél évig. Akkor halt meg a félje, pontosan az általam előre megmondod (Folyt, a 11. oldalon)--------------------------4-----------------------------------------vértet, sisakot. S elkészülve mindennel, mégsem tódultunk kifelé, hogy ott, a szabad síkon megvívjuk a döntő, nagy csatát — nem, odabent üldögélve, egymást halkan s izgatottan tulbeszélve éltük meg valamennyi kalandot, amit elbeszélés, könyvemlék kinek-kinek sugallhatot, s ahogyan magunk esze szerint képesek voltunk kiszínezni s továbbszárnyaltatni. A környező mezőn dolgozó falunkbeliek csupán annyit észlelhettek, hogy egy ideje szavunkat sem veszik. Nem ricsajozunk, nem gázolunk bele kíméletlenül a patak menti kis zöldségeskertekbe. Nem nógatjuk versenyfutásra illetlenül az állatokat. Nem csinálunk, tőlünk szokatlanul, semmilyen csínyt. Az állatok is mintha megsejditették volna fennkölt hangulatunkat, nem bitangoltak el, harapták az aranyzöld füvet békességesen. Naplementekor fejüket emelve bele-belemerengtek a hűlő fénybe, hogy a bennük forgó időérzéket hozzáigazítsák a nap járásához. Haza kellet hajtani, ránk sötétedett. Ideszűrődött a faluból az esteledés zaja, s a Duna felől, melynek árterébe valamennyi rétje a vidéknek beletorkollt, hajó kürtje hallatszott. Talán átvillant eszünkön, talán nem, az annyiszor fölmerülő ábránd — egyszer, mint igazi csordával, átusztassunk a barmi kkal a vizen, s ott legyünk velük hó jöttéig a szigeten. A folyó zátonygyanus kis szigetén, amin férdés közben valóban láttunk jelenésként teheneket s borjakat a fák s a bokrok közt. Talán eszembe villant nekem a tündér fekete kos, aki hozzám kezesülve egy éve mindig a sarkamban járt, ha boltba küldtek, a lépcső aljában megvárt, s amikor nagy erőt érezve magában fölöklelete nagyapámat, hogy hosszában végigvágódot a kerten, az menten elmetszette a torkát — de talán nem. Megitattuk szinte hangtalanul, a faluvégi csordakutnál. „De soká jöttetek”, hallatszott innen-onnan a homályból a gazdaasszony aggodalmaskodása. S: „Nem köll ennek már semmi”, a magunk hangja, „lássaf evett, ivott, öleget”. S hazafelé véve utunkat csörgött zsebünkben a zsold, nem rézfillérben, de aranytallérban, s nem holmi barmok őrzéséért, hanem a végeken, a Kökényvárban végzett szolgálatunkért — sajdult tenyerünkben a kard markolatának nyoma, zirrent a kiskabátunk alatt derengő papirvért. Beballagva a világló konyhába, jó szagba, világló félálmunkba, mind távolabbról vettük neszét anyánknak, a jelszót vidáman harsogó jövevénynek, éjnek, a lábunknál marakodó s elnyugvó kutyáknak. Kalász Márton
