Magyar Hiradó, 1975. július-december (67. évfolyam, 27-52. szám)
1975-10-23 / 43. szám
MAGYAR HÍRADÓ 9. OLDAL ÉVSZÁZADOK TRAGÉDIÁJA — KÉT ÉV ALATT Irta: KUTASI KOVÁCS LAJOS Negyedszázad múlva éppen ötszáz éve lesz annak, hogy Pedro Alvares Cabral portugál admirális tizenhárom vitorlás karavellából álló flottája horgonyt vetett és a portugál király nevében birtokba vette Braziliát, melyet akkor Terra de Santa Cruz-nak, „Szent Kereszt Földjének” nevezett el. Pero Váz de Caminha, az admirális krónikása leírja, hogy a benszülöttek, a partmenti tupinamba indiánok milyen barátságosan, tánccal, énekkel, ajándékokkal fogadták az ismeretlen fehér jövevényeket. Brazília nyilván pompás és látványos ünnepségsorozattal emlékezik majd meg az ország félévszázados fennállásáról. Hiszen valóban, látványos utat tett meg a gúnyosan „Papagájok Földjének” nevezett portugál gyarmat, amig a 19. század első negyedében a gyarmati sorból független császársággá vált, melyet a század utolsó negyedében a köztársaság váltott fel. Ha legkésőbben is az amerikai kontinensen, 1888-ban eltörölték a rabszolgaság intézményét és századunkban a csaknem Európa nagyságú ország óriási lépést tett előre, hogy nemzetközi tényezővé, nagyhatalommá váljék. Lakossága a hetvenes évek elején túlhaladta hetvenmilliót és azzal számolnak, hogy az ezredfordulóra eléri a kétszázmilliót! Óriási ipar épül fel és folyik az ország szinte kimeríthetetlen természeti kincseinek feltárása és felhasználása. Felépült immár a 21. század felé mutatva az uj főváros, Brazília. Amellett a sajátos etnikai adottságok, melyek Brazíliát a Föld legnagyobb kevertvérű, mulatt-mesztic országává teszik, ha a szociális feszültséget még nem is oldották fel, a szégyenletes „faji kérdés” kiéleződését kizárttá teszik. Minden ok meglesz tehát az ünneplésre. Ám egy csaknem bizonyosnak látszik: a brazil HID Hid — annyi csak — két rét között, két árva partot összeköt alatta pár lépésnyi árok mélyén kékhátu viz szivárog néhány cövek pár deszkapalló a réseknél szilánkká fosztó pereg a vízbe morzsaléka kapkod utána álmos béka karfája is csak egyfelől az is lassan kifele dől a viz fölött láthatni árnyát ha túl a napot már lerántják hid mégis a táj pöttöm lelke a távolság fonálkeresztje emberi szándék — áthaladni egyik partról másikra jutni a szép hajnal bearanyozza dűlt korlátját beharmatozza pallóit meghinti sugárral parázzsal piros lángolással Demény Ottó föld egykori urai, akik jóindulattal és barátsággal fogadták 1500-ban a portugálokat, az indiánok nem vesznek részt ezeken az ünnepségeken; legfeljebb úgy, mint egy kihaló emberfaj mutatóban megmaradt utolsó példányai. Ezen a tragikus tényen már aligha tudunk változtatni. Mellébeszélni és szépíteni a tényeket pedig lelkiismeretlenség és bűn lenne abban a korban, amikor Afrika, Ázsia és Óceánia néptörzsei, a gyarmati sorsból kilépve egyszerre „államalkotó népekké” lépnek elő, független országokat alkotva. Dehát mi is történt a brazil indiánokkal, akiknek számát a felfedezések korában két-öt millióra becsülik a történészek? Elpusztultak — mondhatjuk finoman. Elpusztították őket — mondjuk meg őszintén, a történelmi tényekre figyelve. Először kipusztitották a tengerpart indiánjait, majd beljebb nyomultak, már a 16. század végén, s vagy azon a címen, hogy ültetvényeket létesítsenek, vagy azon a címen, hogy aranylelő helyeket tárnak fel, vagy egyszerűen minden jogcím nélkül a „király és a szent vallás”, később a „civilizáció és a haladás” nevében mind kérlelhetetlenebb hóditók kiirtották az indiánokat. Már a 17. század közepén Brazília első nagy hitszónoka, Antonio Vieira atya megrendültén jegyzi fel: „Amikor Maranhaoba érkeztem, minden lakatlan volt. Elnéptelenedett falvak maradtak... Mindenkit kipusztitottunk. A halott indiánok száma több mint kétmillió.” Ez a népirtás vörös fonálként húzódik végig Brazília és még számos amerikai állam történetén — napjainkig. Az elmúlt két évben ugyanis tanúi lehettünk egy indián törzs tragédiájának, s ennek tükrében láthatjuk az egész nép, immár csaknem félévezredes sorsát és végzetét! Annak idején az „Amerikai Magyar Világ” hasábjain megjelent egy Írásom ezzel a címmel: „Mi lesz Amazónia óriásaival?” Beszámoltam arról, hogy a transamazonasi útépítés során az útépítő katonai alakulatok elérkeztek a rejtélyes „óriás indiánok”, a kreen-akorore törzs területére. Miután el akarták kerülni a fegyveres összecsapást az eddig teljesen ismeretlen, ám harcias hírben álló indiánokkal, a legtapasztaltabb és már világszerte ismert két hires indianistát, a Villas-Boas testvéreket bízták meg azzal, hogy békés kapcsolatot teremtsenek az „óriásokkal”, vagyis a kreen-akororéket — hivatalos nyelven — „pacifikálják”. Több évig tartó, gondosan megszervezett expedíció sikerrel járt. A Villas-Boas testvérek kapcsolatot teremtettek az indiánokkal, akikről kiderült, hogy bár áz általában alacsony termetű amazonasi indiánok között jól megtermettek, de korántsem „óriások”. A Villas-Boas testvérek terve az volt, hogy' az indiántörzset áttelepítik a vezetésük alatt álló Xingu Nemzeti Parkba, ahol a már letelepített néhány ezer indiánból egy valóságos „indián nemzet” kezd kialakulni. írásomat annak idején ezzel a kérdéssel fejeztem be: ,,Kikerülhetetlenné válik ismét a civilizáció és az indiánok összeütközése és az óriás indiánok népe nemsokára már csak az etnográfiai térképen létezik tovább, mint annyi más indián nép?” Töprengő és aggodalmas kérdésemre egyetlen Lajos választ adtak a tények! Mint az egyik brazil folyóirat beszámol róla, a törzs áttelepítésére az idén került sor. De hogyan? Amikor a Villas-Boas testvérek elérték az indián falut, ott mintegy 140 indián élt. Most, két évvel később pontosan 79 emberi roncsot raktak repülőgépre, hogy a Xingy Parkba szállítsák őket. A fehér ember civilizációjával való kapcsolat drámai gyorsasággal bomlasztotta fel nemcsak a törzs zárt, évezredek során kialakult, védelemre és támadásra egyaránt alkalmas struktúráját, de magát az indián életformát is. A betegségek, melyet az útépítők akaratlanul hurcoltak be az indiánok közé, megtizedelte a törzset. A tegnap még büszke és öntudatos harcosok és vadászok utmenti koldusokká váltak, a nők az olcsó prostitúció áldozataivá. Megdöbbentő fényképeket közöl a brazil folyóirat. Az egyik 1973 elején készült, amikor a Villas- Boas testvérek találkoztak a kreen-akororékkal. Jólmegtermett, duzzadó izomzatú, jenipapo festékkel feketére festett atléta néz ránk. A másik felvétel az indiánok elszállítása előtt készült: mintha egy koncentrációs táborból szabadult, kiéheztetett, leromlott fizikumú emberi roncsot látnánk. Némi iróniával jegyzi meg a brazil folyóirat cikkírója: „A fehérekkel való együttélés gyümölcse”. S a megrendítő tudósitás ezzel végződik: „Az illetékesek diszkréten mossák a kezüket a Xingo folyó vizében.” Igen, mossuk a kezünket a csaknem öt évszázados, Amerika felfedezése óta szünet nélkül folyó népgyilkosság fölött, melyet egy önhitten magát magasabb rendűnek és egyedül üdvözítőnek valló civilizáció nevében követünk el fegyverekkel vagy bacilusokkal, természeti népek életformájának szétzúzásával és értékrendjük szétzüllesztésével. Mossuk a kezünket a humanizmus és a demokrácia nevében! _______________________ MOSOLY' I DICSÉRET A nyári koncert után a kritikus odamegy a karmesterhez, gratulál: — Ragyogóan vezényelte a Befejezetlen szimfóniát. — Őszintén mondja? — örül a mester. — De mennyire. Ilyen befejezetlennek még sohasem hallottam. * ! SZÁMTAN Tanító: Pistike, hányszor van meg ö tízben? Pistike: Kétszer, de nagyon szűkén! i , * NAGY KÜLÖNBSÉG Feleség: Már megint részegen jöttél haza! Férj: Nem jöttem, hoztak! t * KÜLÖNÖS Férj a feleséghez: — Azt hiszem, túlságosan meghíztam, szűk lett a gallérom. Feleség: — Én inkább azon csodálkozom, hogyan tudtad átdugni a fejedet az ing ujján?! * Anya a leányához: — Nem szégyelled magad, Marie?! Már minden barátnőd elvált, te pedig még férjhez se mentél!
