Magyar Hiradó, 1975. július-december (67. évfolyam, 27-52. szám)
1975-10-23 / 43. szám
8. OLDAL MAGYAR HÍRADÓ RÉGI ÉS UJ TURISTÁK Irta: KLAMÄR GYULA Nagyot változott a világ az elmúlt évtizedekben. Én például fiatal újságíró koromban kétszer vagy háromszorjutottam el külföldre, azt is rövid időre, egyszer Aradra, tehát Romániába, egyszer pedig Párizsba. Harmadszor is készülődtem a külföldi útra, Csehszlovákiába kellett volna mennem, Novy Smokovecre, azaz Uj- Tátrafüredre, ahova a fürdőigazgatóság hivott meg Paál Jób barátom javaslatára, de a búcsú éjszakáján kilopták zsebemből az útlevelet a pénztárcával együtt, igy az ut elmaradt. Paál Jóbról azonban érdemes ezzel kapcsolatban szót ejteni. Nem hiszem, hogy élt nála csúnyább férfi a földön, de ügyesebb is kevés. Feltalált valamit, amit azóta se utánzott le senki. Nem tartott állandó lakást, mindig ott élt, ahol éppen nem volt szezon: tehát télen Abbáziában vagy Velencében, nyáron a Magas Tátrában és az osztrák Alpokban. Mindig elegáns szállodákban, mint meghívott vendég. Elgondolása, amelyet fiatal korában kieszelt és amelyet élete végéig következetesen véghezvitt, a következő volt: meghívta, mondjuk, a hideg, nedves téli Velencébe a „Bauer és Grünwald” hotel kosztra és kvártélyra. Paál Jób az ellátásért cikkel fizetett. A velencei cikkét elküldte az összes magyar lapjának, amelyeket tudósított, mégpedig valami vonzó, színes mesével körítve. A cikkért a lapnak nem kellett fizetnie, ingyen kapta, csak éppen benne kellett hagyni az ügyesen beleaplikált reklámot Velencéről, illetve a „Bauer és Grünwald” kellemességéről. S minthogy husz-harminc magyar lapot tudósított az óhazában, Erdélyben, a Felvidéken és Bácskában, a szálloda meg lehetett elégedve a nagy reklámmal, melynek fejében nem pénzt adott érte, hanem csak egy szobát, amely amugyis üresen állott szezon után és a kosztott, amely — ahol tiz ember jóllakik, marad a tizenegyediknek — szintén nem került pénzébe. Paál Jób jó kolléga volt, ahol nagyon összemelegedett az igazgatósággal, ott még fiatalabb kollégáit is beprotezsálta két-három hétre... Mindezt abból az alkalomból mesélem, hogy most van a turizmus fő-szezonja Bécsben. Bármelyik időpontban is teszem ki a lábamat az utcára, magyarul beszélő csoportokba ütközöm. Persze a mostani turisták nem kivételes emberek, zsurnaliszták, művészek, bankárok vagy mágnások, mint valaha, messziről leri róluk, hogy egyszerű emberek: munkások, tsz-parasztok, kishivatalnokok és hasonló „madarak” Budapestről, Győrből, Kispestről, Kaposvárról, a magyar vidék minden tájáról. Ami nekem valaha egyedülálló nagy élmény volt: eljutni Bécsig, az nekik szinte, azt mondhatnám, hogy semmi. Kritikus szemmel járják az utcákat, minduntalan összehasonlításokat tesznek az otthoni és kinti állapotok között — sokszor az illendőség-engedte határokon felül is — és az összehasonlítás nem mindig üt ki a Nyugat javára. Nincsenek tehát hanyattesve és ha emiatt az ember sokszor bosszankodik is, el kell ismernie e magatartás jogosságát: ami nem tetszik, hát nem tetszik... Ez más emberfajta, mint amilyen található volt Magyarországon a két világháború között. Nem jobb, de más; a második világháború után kialakult világhelyzet megváltoztatta a lehetőségeket is. Valaha nem utazott a magyar paraszt a faluja határán túlra, nemhogy Bécsbe ment volna a Kartnerstrassére, meg a Grabenre, az ipari munkás, a gyári dolgozó se ment Caprira, ahol tavaly éppen egy hajóra valóval találkoztam. A lehetőségek mások és az érdeklődés is másféle ma már. Utazni, világot látni hozzátartozik a mai ember elsőrendű életszükségletéhez nemcsak nyugaton, de keleten is. Csak éppen azt nem tudom, hogy a magyarok hogyan, miből valósítják meg? A fizetések, mint tudjuk, nem túlságosan magasak, az értelmiségi MAGYAR VILÁGJÁRÓK SZÁZÖTVEN ÉVE SZÜLETETT XANTUS JÁNOS Somogy megyében született százötven éve, 1825. október 5-én, de ősei révén székely volt,ifjúkorában használta is Csiktapolcai előnevüket. Ügyvédi diplomával 1848-ban nemzetőr, majd honvédtiszt lett, s elhagyta ősi előnevét. Königgratzi várfogsága után az egyik osztrák ezredbe sorozták be, közlegényként, de sikerült 1850-ben megszöknie és Amerikáig meg sem állt. Az Egyesül' Államok megbízásából Indiana államban, majd Texasban és Kaliforniában térképezett, s az utóbbi államokban sok értékes állat- és növényritkaságot gyűjtött a Smithonian Institut részére: ma is sok tárgyon ott a neve a múzeumban: Xantus János. OLD SHATTERHAND MODELLJE Texasból egy gazdag német utazó titkáraként Mexicóba ment, ott is gazdag anyagot gyűjtve, miután sikerült összebarátkoznia az idegengyűlölő indián törzsekkel. 1855-ben megbízást kapott Kansas térképezésére, ott is hamar összebarátkozott a kickapo-indiánokkal. Közöttük élt diákköri regényünk hőse: May Károly Winnetou-ja. Nemrégiben kerültek elő May Károly Xantushoz írott levelei, amelyekben rajongással ir a magyar honvédtiszt indiánbarátságáról és engedélyt kér tőle, hogy róla mintázza Winnetou hős barátját: Shatterhandet. Xantus Kansasban olyan vidéken járt — amint naplójában írja —, „ahol fehér ember még sohasem volt”; expedíciójuk feltérképezte az Arkanzas felső folyását, eredetének zord hegyeit, ezenkívül 36 ládányi néprajzi, állat- és növénytani anyagot gyűjtött, részben hazája múzeumai részére. Philadelphia tudományos akadémiája tagjává választotta, három évvel korábban, mint a magyar Akadémia. Itt 1859 tavaszán szavaztak rá, egyidőben Jókai megválasztásával. Rövid időre hazalátogatott édesanyjához, Győrbe, de az Egyesül Államok kormánya közben mérnökkari századossá léptette elő és megbízta a Csendes-óceán meteorológiai s földrajzi felmérésével, térképezésével, majd 1862 őszén kinevezte konzulnak Mexikóba. Innen küldött több láda könyvet az Akadémiának, természet- és néprajzi anyagot a Nemzeti Múzeumnak, s Ígérte, hogy nemsokára megtartja a kötelező akadémiai székfoglalóját. (Szalayhoz, Arany János ,,titoknok”-elődjéhez Írott, 1863. julius 23-án kelt kiadatlan levelét alább majd betűhíven közöljük.) VÉGLEG HAZATÉRNI Honvággyal teli későbbi levelei arról tanuskod-Klamár Gyula rétegnek is csak kisebb része van jól fizetve, a munkások órabére alacsonyabb nyugati kollégáikénál. Valami titok lappang e mögött. Miből telik az aránylag drága társasutazásokra? Azok az idők elmúltak, amikor egy-egy ilyen utazás a hazavitt „cucc” révén kifizetődött. Van ugyan elég holmi, amit érdemes volna hazavinni és haszonnal továbbad ni, de a megvételéhez ismét csak pénzre van szükség Az ember 15—20 év alatt elszakad a hazai valóságtól, nem ismeri ki magát e „titkok” között. Már szinte a nyelvüket sem érti. Ezer és ezer uj viszonylat keletkezett és ezekhez uj kifejezési módok kellettek. Bizonyára a pénzszerzésnek is vannak újabban kialakult módozatai. Az „eredmény” mindenesetre itt sétál naponta a Hofburg aszfaltos udvarán. nak, hogy megunta az amerikai légkört, 1865-ben pedig „végleg hazatérni!” lesz a vágya. Hazatérve szaktudását a magyar főváros első állatkertjének szervezésére szánta, részvénytársaságot alakított és a főváros, mint főhatóság, Xantust nevezte ki az állat- és növénykert első igazgatójává 1867-ben. Győri rokonainak elujságolta, hogy a zsiráfnak nagyobb házat építettek, a részvényesek száma egyre nő — egy részvény 204 forint volt, mai értékben ennek 50-szerese. Ezért a fáradtságot nem ismerő alapitói munkájáért őrzi emlékét az Állatkert főbejáratánál mellszobra, Pátzay Pál műve. Mai formájára az Állatkertet az. 1910-es években építették újjá, egyik építésze Kós Károly. Xantus volt az egyetlen magyar tudós, aki az 1869—70-es kelet-ázsiai expedicióban részt vehetett. Ezt is csak Eötvös József kultuszminiszternek sikerült Bécsben kikövetelnie, mert az osztrák—magyar kutatócsoport kizárólag osztrákokkal akarta a „közös ' lolvl. a 13. oldalon) S • Z • E ■ M • L • E Tragikusan ellentmondásos, ahogy betegek, akik reménytelenül és menthetetlenül betegek, nem halhatnak meg békében — mert a legújabb orvostudományi technikai eszközök mesterségesen életben ta tják őket, hónapokig, sőt évekig is. A társadalom gyakran képtelen szembenézni az ilyen esetekkel, s mi sem jobb példa erre, mint a 21 éves Karen Anne Quinlan mesterségesen meghoszszabbitott élete. Karen teljes eszméletlenségben fekszik tavaly április óta és szülei maguk kérték, hogy engedélyezzék elhalálozását. Az orvosok nem látnak semmi reményt arra, hogy Karen felgyógyuljon, miközben kezelése költségei (immár nem biztosított!) napi 450 dollárt tesznek ki. Ennek ellenére a New' Jersey-i törvény nem teszi lehetővé, hogy a mesterségesen meghosszabbított életnek véget vessenek, azaz , hogy a technikai eszközökkel történő mesterséges életbentartást megszüntessék. Manapság a szivet, de még a lélegzést is mesterségesen képesek vagyunk továbbra is életben tartani. Ez az egyik oka annak, hogy orvosok külön meghatározták az „agy halála” és a „szív halála” esetét — azonban képtelenek Karent halottnak nyilvánítani, mivel a műszerek bizonyítják, hogy a beteg életben van. Sok ügyvéd, orvos, sőt maga XII. Pius pápa is egyetértenek abban, hogy a társadalom nem köteles mesterségesen életben tartani a beteget, ha annak felépülése teljesen reménytelen.
