Magyar Hiradó, 1975. július-december (67. évfolyam, 27-52. szám)
1975-10-09 / 41. szám
MAGYAR HÍRADÓ 13. OLDAL VIDÁM UTUEGYZETEK CANNELONI KIRÁLYLÁNY ÉS RAVIOLI KIRÁLYFI FÖLDJÉN irta: VAJDA ALBERT II. Ha kimondjuk a nevet: Verona, nyomban kis erkélyt látunk magunk előtt, sötétkék égboltot, sápadarcu Holdat — asztronauták nélkül — és természetesen fent Júliát, lent Rómeót, az örök szerelem két halhatatlan alakját. Julia házát minden útikalauz, minden leírás ajánlja, de ha a turista beteszi autójának négy kerekét Veronába és talál parkolóhelyet, az első járókelő, akit megállít, kérdezés nélkül hadarja az útvonalat, amely Julia házához és a világhírű Vaida Albert erkélyhez vezet. Nem akartam ünneprontó lenni, elzarándokoltam hát én is a szerelem e szépen karbantartott hajlékához, amely valaha a Capulet család tulajdona volt. A boltíves kapubejárón át kis udvarra jut az ember, közepén kút, fent pedig az erkély, úgyis mondhatnám, az erkélyek erkélye. A falat felfutott repkény takarja, az erkélyajtót és az ablakokat zsalugáter fedi. A háznak ezt a részét senki sem lakja. Az olaszok minden népnél jobban tisztelik a romantikus szerelmet...és az idegenforgalmat. Kissé ünneprontó lenne ugyanis, ha a shakespeare-i szerelmespár Júliájának házában most egy sokgyermekes olasz tetőfedő lakna és amikor a turista áhítattal megáll az erkély alatt, hogy felidézze magában a még benne rejlő lírát, fentről rikácsoló olasz mamahang kiáltozását hallaná: ,,Robertooo...tedd le azonnal a makarónit.. .Marcello, ne babráld az öcséd fülét, mert letéped...Marcellooo, nem hallod?” Julia házának egyik fele tehát lakatlan. Az udvarból nyílik egy másik ház bejárata, a lakók névjegyzéke ott függ a kapu mellett, sajnos, egyetlen Capulet, de Montague sincsen közöttük. De van egy Julia kozmetikai szalon, amely minden valószínűség szerint az erkélynek köszönheti népszerűségét. Vannak, akik sok pénzt hajlandók azért fizetni, hogy elmondhassák sárguló barátnőiknek: ,,Julia házában csináltattam arcpakolást és amikor kiléptem a kapun, utcahosszat követett egy Romeo... Ufy értem, egy Alfa Romeo, a volán mögött feketeszemű, villogó fogú olasz fiatalemberrel”. Veronának Rómeó és Julia adja meg ugyan igazi nevezetességét, de azért az aréna is nagy tömeget vonz. Az aréna, ahol nyaranta szabadtéri operaelőadásokat rendeznek, szikrázóan csillagos égbolt alatt, az olasz nyári este fullasztó melegében. Elmentem ahhoz a csodálatos műemlékhez is, amelynek megszületését a veronaiak nekünk, magyaroknak köszönhetik. Igen, a szerelem fővárosa, Verona, Olaszország egyik legszebb templomát a magyaroknak köszönheti. A Szent Zénóról elnevezett templom történetében mindenki olvashatja, hogy e szent épület előtt is Isten háza emelkedett ezen a helyen, de 899-ben a kalandozó magyarok betörtek Veronába és a templomot is felperzselték. Helyén építették később a San Zénó Bazilikát. Ha honfoglaló őseink annak idején, a kalandozások korában nem dúlják fel Veronát, a vávos és Olaszország, de az egész művelt emberiség ma szegényebb lenne egy templommal. Verona legszebb tere a Piazza dei Signori. Renaissance paloták keretezik, ma bírósági épületek. rendőrperfektura, évszázadokkal ezelőtt pedig az akkor uralkodó hercegi család, a Scalák rezidenciája volt. A tér őrzi a történelem levegőjét, annál is inkább, mert középen Dante életnagyságu szobra emelkedik. Ahogy álltam az egyik iveit kapubejárat alatt, titokban azt vártam, hogy Dante leszáll a talpazatáról, hogy elbeszélgessen velem a pokol égető kérdéseiről, észre vettem, hogy egy galamb szállt a szobor fejére... Nagy együttérzéssel néztem fel Dantéra. Lám, mondtam neki némán, ime láthatod: a letűnt évszázadok íróinak is ugyanaz a sorsa, mint az élőknek... (Folytatjuk) FÉRFISORS — Mikor tanultál meg főzni? — Amikor megnősültem... Alkímia a történelem tükrében t >i\ ■ 11. oldalról) Bizonyos Erdélyi János szepességi papot pedig 1476- ban azért ebrudalták ki a kolostorból, mert a rendház aranyát összeolvasztotta, ezüstjét elpazarolta kísérletei közben. A legnagyobb munka a palotákban, a királyi udvarokban folyt. A legfőbb fejedelmi aranycsináló kétségkívül II. Rudolf volt. Prágai udvarában hihetetlen sok alkimista kereste fel. Országával alig-alig törődött, csak a}z arany érdekelte. Említik róla, hogy halála után lft tonna, tégla alakba öntött aranyat találtak. Aligha lombikokban kotyvasztották... Az udvarába egyre-másra érkező alkimisták Thadeus Hayek orvosnál jelentkeztek. (Orvos egyébként is kellett a pálotában, mert a királyon a téboly jelei ismételten mutatkoztak.) Nem mindegyik alkimista jött jószántából, voltak, akikért küldött. Ha hírét vette, hogy valahol aranyon munkálkodnak, várába cipeltette a mestert. Johann Heinrich Müller borbély is jó fogás volt. Azzal tűnt fel a szerencsétlen, hogy azt állította magáról: nem fogja a golyó. Aztán kiderült, hogy általa gyártott lövedékekkel lőttek rá. Ráadásul az aranycsinálásban is csalt. Fel is akasztották. Könnyen kapott itt valaki nemességet, de könnyen bitót is. A prágai udvar mégis mindig tele volt alkimistákkal. S bizonyos, hogy Rudolfnak sem volt birtokában a Bölcsek Köve, hiszen akkor miért küldött annyi alkimistát kinpadra? Zsigmond király szép és büszke felesége, Ciliéi Borbála is alkimistáskodott. De készítményei, bár a megtévesztésig hasonlítottak aranyra, ezüstre, mégsem voltak nemesfémek. Mesterkedésével sok embert megcsalt. * Az évtizedek, a százesztendők alatt nemcsak az alkimisták lettek mind ravaszabbak. A fejedelmek, a hercegek is tanultak, teketóriázás nélkül vitették kinzókamráikba az alkimistákat. Veszélyes mesterséggé vált e foglalkozás. Mind többen húzódtak meg a háttérben, személyüket, titkaikat sűrű homályba burkolták. A XVII. század elején tartunk, véget ért az alkímia vásári, kikiáltó kora. Titkos szövetségek, titkos társaságok szerveződtek mindenfelé. Közülük a leghíresebb a rózsakereszteseké. Szűcs Gábor HUMOR — A háziorvosom csak két cigarettát engedélyez naponta. — Te mégis egész nap dohányzol. — Igen, sok háziorvosom van. * — Miért ordítozik? Még hozzá se nyúltam a fogához! — Tudom, de rajta áll a lábamon!! * — Képzeld, mama, ma délután, tánc közben, négy fiatalember megkérte a kezemet. — És te? — Kettőnek igent mondtam. * Fricike zokogva esik be az ajtón: — Egy nagy mélák fiú verekedett velem! — Ha látnád, megismernéd? — kérdezi a mama. — Persze, hogy megismerném. A zsebemben van, a füle. * — Tudod, hogy Tibor és Anna kibékültek? — Igen, de nem lesz hosszuéletű a nyugalom. — Miért? — Mert két hét múlva lesz az esküvőjük. * — Szeretnék kérdezni valamit: a lovak dohányoznak? — Micsoda ostoba kérdés ez?! — Tehát nem. Akkor valószínűleg ég az istálló. ANYÁM FÉNYKÉPE ALÁ Állsz a „kiskamra” előtt, kezedben megkopasztott csirkével. Meg-megrebben a lugas, meleg sóhaját küldi a nyár. Majdnem százszázalékos a béke. — Csak tudnám — honnan az a homlokom mögötti szomorkás zene; és arcodon az a fájó belefelejtkezés az időbe!?... Mosolyogsz; de mint véres tálon a kés, egyre feketedik valahol az a penge, mely elmetszette a boldogság fonalát — anyám... Állok láthatatlan önmagámmal szemközt Belebődül az udvar, a ház, a napratátott ajtajú istálló; és könnyet ereszt a virág-lelkű váza a virágmintás-falu tornác hűvösében... Vállad megérintem, valamit mondok; vagy inkább csak mondanék; s neked kell kitalálni gondolataimat, s megadni anyatej-izét a szavaknak. Békési Gyula
